Az Invincible második kötetében eljutunk oda, amikor a hős felnő

Az Invincible - Legyőzhetetlen  sorozat második vaskos kötete (eredeti címén az Ultimate Collection kiadás) ott veszi fel a fonalat, ahol az első gyűjtemény már ügyesen felvázolta a tétet: Mark szembesült apja valódi arcával, és ez a felismerés olyan mély repedéseket okoz benne, amelyekből már nem lehet visszafelé építkezni. Robert Kirkman az itt összegyűjtött történetekben tovább mélyíti ezt a világot, és egyre több olyan morális kérdést emel a felszínre, amelyek nemcsak a karaktert, hanem magát az olvasót is kényelmetlen pozíciókba kényszerítik. A kötet sűrű, feszesen szerkesztett, és minden egyes fejezetben érezni, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a sorozat végleg leveti a tinédzserszuperhős álcáját, és komoly, akár brutálisan őszinte hőstörténetet kezd el mesélni.

A kötet legfontosabb rétege továbbra is az apa-fiú konfliktus: a Mark és Omni-Man közti töréspont ugyan már korábban bekövetkezett, de a második gyűjteményben érezzük át igazán ennek az utóhatását. Kirkman zseniális érzékkel mutatja be azt a lelki űrt, amelyet Omni-Man árulása hagyott maga után. Mark nemcsak a világáról, de saját szerepéről is új képet kell hogy alkosson: vajon mit jelent jónak lenni akkor, amikor a világ legnagyobb hőse, a saját apja, a saját példaképe bizonyul a legnagyobb fenyegetésnek? Ez az erkölcsi kérdés kíséri Mark minden döntését, legyen szó a csatatér magányáról vagy az otthoni konyhaasztal melletti nehéz beszélgetésekről.

A kötet egyik legerősebb eleme, hogy több olyan panel is helyet kap benne, amely már első pillantásra belevésődik az ember emlékezetébe. Abszolút ilyen jelenetek azok a képkockák, amelyeken Mark anyjának pokoli szenvedését látjuk, azt, ahogy inkább az italhoz nyúl, minthogy szembe kelljen néznie azzal, hogy eddigi élete hazugság volt. Ottley rajzai itt brutális egyszerűséggel működnek: az apró gesztusok, az összeomlás határán billegő arcok és a szűk panelek kompressziója tökéletesen teremtik meg a családi dráma légkörét. Ugyanilyen erős a Flaxan-invázió visszatérése, amikor Mark egyetlen pillanat alatt rádöbben, hogy az első látásra gyorsan elintézhető ellenségek nem tűntek el, sőt előnyt kovácsoltak abból, hogy egykor könnyedén elbánt velük. Ottley képi tobzódása itt mutatja meg igazán, mennyire intenzív tud lenni az akció, ha a vizuális ritmus és az érzelmi tét egymást erősítik. A Marsra tett gyors kiruccanás, majd a Robotfej összeválogatott bagázsa elleni bunyó is szélsebes tempót diktál, az olvasó csak kapkodja a fejét - jó értelemben. Az egyetemi kalandokról röviden és tömören ugyanez írható le.

Amikor kicsit visszább veszünk a rohanásból és lassul a tempó, akkor tudnak kibontakozni a legjobb párbeszédek, mondjuk Atom Eve vívódása, mikor szögre akarja akasztani a hősköpenyt. Nem kevésbé érzelmes és érdekes az a rész, amikor hosszas huzavona után Mark végre elárulja barátnőjének, hogy ő nem más, mint Legyőzhetetlen, majd kimerítő beszélgetést folytatnak az elmúlt időszak eseményeiről, és ez nem csak egy gyors visszaemlékezés, hanem sokkal mélyebb képet kapunk arról is, hogy ennyi borzalom milyen nyomot hagyott a fiú lelkében. 

A tévésorozattal való összehasonlításnál különösen izgalmas látni, mennyire más tempót diktál a képregény. (Bocs, de tényleg annyian ismerték meg ezt a karaktert az animációs szériából, hogy lehetetlen nem egymás mellé rakni a két produkciót, ahogy a The Boys esetében is kihagyhatatlan az efféle méricskélés.) A Prime Video animációja több ponton lelassította a cselekményt, hogy a drámai pillanatok nagyobb hangsúlyt kapjanak, és néhány eseményt át is rendezett, hogy még markánsabb érzelmi ívet adjon Mark fejlődésének. A képregény ezzel szemben gyorsabban, direktebben építkezik, és sokszor úgy adagolja az információt, hogy az olvasó egy-egy panel között érzi meg az ütések igazi súlyát. A sorozat előnye a kiforrott párbeszédekben és a színészi hangjáték erejében rejlik, míg a képregény a nyers, vizuális intenzitásban verhetetlen. A kettő együtt adja ki a teljes képet: a sorozat megmutatja a fájdalom arcát, a képregény pedig megmutatja a fájdalom sebességét.

A kötet egyik legérdekesebb dramaturgiai megoldása, hogy mer türelmetlen lenni. Nem simítja el az átmeneteket, nem kínál fel kényelmes feloldásokat. Több új karakter is feltűnik, akik később komoly szereplők lesznek, és bár egy részük itt még csak árnyék, Kirkman szándéka világos: a világ egyre tágul, és Marknak ebben az egyre komplexebb univerzumban kell önmagát újra és újra meghatároznia. A felnövés legdrámaibb mozzanatai sokszor nem a csatákban, hanem az ezek utáni csendekben dőlnek el, és ez a kötet nagyon jól érzi ezt az egyensúlyt.

Érdemes azt is kiemelni, mennyire fontos a magyar képregényolvasók számára, hogy a Szukits kiadó ilyen igényes és nagy jelentőségű kötetekkel bővíti a hazai megjelenések körét. Az Invincible Ultimate Collection sorozat nemcsak egyszerű utánnyomás: a Szukits vállalása azt üzeni, hogy a magyar piac készen áll a hosszú távú, komoly karakterdrámákat és nagyívű szuperhőstörténeteket tartalmazó kötetek befogadására. Ezek a kiadások nemcsak a gyűjtőket szolgálják ki, hanem egyértelműen építik azt a kulturális réteget, amelyben a képregény nem alacsonyabb rendű szórakozás, hanem valódi irodalmi és vizuális élmény. Az, hogy egy ilyen volumenű és minőségű sorozat magyarul is elérhető, önmagában is fontos mérföldkő: kaput nyit új olvasók felé, és megerősíti, hogy a hazai piac képes tartani a lépést a nemzetközi trendekkel.

Összességében az Invincible - Legyőzhetetlen második kötete egy rendkívül erős, érzelmileg komplex kiadvány, amely végérvényesen felnőtté teszi Mark Grayson történetét. Nem könnyű olvasmány, sokszor kíméletlenül őszinte, máskor kifejezetten fájdalmas; de épp ez a kíméletlenség, ez az őszinte brutalitás teszi igazán hitelessé. A tévésorozattal együtt olvasva pedig páratlan élmény: két médium, két ritmus, két látásmód, amely végül ugyanabba az igazságba fut össze, hogy a hősök nem attól nagyok, hogy képesek megütni valakit, hanem attól, hogyan viselik el, ha ők maguk törnek össze.