Az Invincible The Ultimate Collection harmadik kötete (avagy a Szukits kiadásában megjelent magyar cím szerint Invincible - Legyőzhetetlen 3. kötet) ott folytatja, ahol a sorozat már régen kilépett a klasszikus szuperhős-szabálykönyv alapvetéseiből. Kirkman addigra egyértelművé tette, hogy ebben az univerzumban masszívan a következményeken van a hangsúly, és ez nyilván most sincsen másképp. A harmadik vaskos kötet pedig ennek a gondolatnak az eddigi legsűrűbb, legfájdalmasabb változata, az a pont, amikor a történet végleg leveszi magáról a "szuperhősös" védőréteget, ha úgy tetszik, képregényes védőtasakot, és helyette egy sokkal keményebb, emberibb, kíméletlenebb drámát kezd el mesélni.
Ez a kötet nem egyetlen nagy ívet tol végig, inkább több, egymásba csúszó történetszálon keresztül tépi szét Mark Grayson életét. Mark már nem az a lelkes, idealista srác, aki azt hiszi, hogy a jó szándék majd mindent rendbe hoz. Itt már azt látjuk, hogy a puszta erő nem megoldás, sőt, sokszor épp az erő az, ami még nagyobb bajt képes okozni. A világ darabokra hullik körülötte, miközben neki kellene stabil pontnak lennie, és a kötet egyik legnyugtalanítóbb kérdése épp az, hogy meddig bírja ezt bárki anélkül, hogy közben önmagát is elveszítené.
A történet egyik legerősebb gerince Mark viszonya a viltrumi örökségéhez. Apja, Nolan árnyéka nemhogy nem tűnik el, hanem bizony megkapjuk a régóta várt nagy találkozást, újra egymás előtt áll apa és fia, és persze nem is Kirkmanről lenne szó, ha erre a fordulatra nem pakolna még rá pár további csavart. Egyáltalán nem mellékesen a viltrumiak sem háttérben morajló fenyegetésként vannak jelen, hanem aktív, brutális erőként, ami újra és újra emlékezteti Markot arra, honnan jött, és milyen szerepet szántak neki. A tét közben rég kinő a városi keretek közül: itt már bolygók, civilizációk, komplett rendszerek sorsa forog kockán, és a sorozat nem finomkodik, amikor megmutatja, mit jelent mindez a gyakorlatban. Vérből és erőszakból tehát nincs hiány, most sem, de az összes bunyónál keményebb gyomrosokat tud bevinni az írás drámai vonala, például az, hogy Nolan milyen extra terhet pakol még Markra azzal, hogy a semmiből közli vele, bővült a család.
Ezzel párhuzamosan Mark személyes világa is repedezni kezd. A személyes kapcsolatai immár nem jelentenek számára menedéket a szuperhősös mindennapoktól, de hát az vessze mondjuk a fiú barátnőjére az első követ, aki szó nélkül tűrné, hogy a párja két hónapra eltűnik, mert épp egy másik bolygón van dolga. Eve, Debbie, a barátok és szövetségesek mind komoly döntések elé kerülnek, és ismételten: nem maradnak el a következmények. A bizalom kopik , kötelékek gyengülnek vagy szakadnak meg, és egyre gyakrabban felmerül, hogy egyáltalán megéri-e ezt csinálni. A sorozat itt már nem azt boncolgatja, hogyan lesz valakiből hős, hanem azt, mi marad belőle, amikor a világ folyamatosan lefarigcsál róla. Mindezzel párhuzamosan egyre izgalmasabban alakul Robot személyes története, illetve az egyetemi szál is ott sunnyog a háttérben, de ennek rendes kibontására még várni kell.
A harmadik rész ereje különösen abban látszik, ahogyan darabjaira szedi a szuperhős-mítoszt. Még akkor is, amikor Mark technikailag nyer, a végén szinte mindig marad valami keserű utóíz. Pusztulás, ártatlan áldozatok, olyan döntések, amiket nem lehet egyszerűen "lezárni". Kirkman nem idealizálja a hősiességet, inkább végig azt kérdezi, milyen pszichés és morális teher az, ha valaki túl erős ahhoz, hogy egyszerűen elsétáljon, mégis túl emberi ahhoz, hogy ne roppanjon bele.
Ryan Ottley rajzai különösen sokat tesznek hozzá ehhez az élményhez. Az akció nyers és sokszor sokkoló, de nem öncélúan, hanem pontosan ott és úgy, ahogy a történet megköveteli. A pusztítás léptéke néha már felfoghatatlan, mégis minden panel követhető, tiszta, érthető. Ottley ráadásul nemcsak a csatákban erős: egy-egy arcon, egy mozdulaton, egy félresikló pillantáson keresztül képes megmutatni Mark mentális állapotát. Az óriási csaták és a csendes, intim jelenetek közti váltások különösen ütnek, mert ettől lesz a történet egyszerre grandiózus és fájdalmasan személyes. Ehhez az Ultimate Collection formátum kifejezetten jól passzol. A nagy méret, a jó papír, az egységes tördelés olyan olvasási élményt ad, ahol a sztori tényleg egyben tud hatni. Ez különösen fontos ennél a kötetnél, mert a szálak folyamatosan egymásba csúsznak, és gyakran csak jóval később derül ki, mit indított el egy korábbi döntés. Ebben a formában az Invincible még inkább érződik sötét sci-fi drámának, mint klasszikus szuperhős-képregénynek.
A harmadik kötet ugyanakkor egyáltalán nem belépőbarát. Ez már nem az a pont, ahol a sorozat türelmesen kézen fog, és visszamutogat, kire miért kell emlékezned. Feltételezi, hogy végigjártad az utat, ismered a szereplők múltját, és érted a konfliktusok gyökereit. Cserébe viszont egy nagyon következetes, felnőtt történetmesélést kapsz, ami nem fél attól, hogy kényelmetlen kérdéseket hagy a fejedben. Ha van kötet, ahol az Invincible végleg leválik a zsáner többségéről, az ez. Nem azért, mert hangosabb vagy véresebb, hanem mert nem engedi el a saját súlyát. Amit korábban felépített, itt elkezdi szétszedni, és nem ígér gyors, újjáépítést. Mark Grayson ebben a szakaszban már nem feltörekvő hős, hanem egy megtört, mégis makacs figura, aki próbál valami kapaszkodót találni egy olyan világban, amely újra és újra bebizonyítja, hogy az erő önmagában nem válasz.
Az Invincible - Legyőzhetetlen 3. kötete próbára teszi az olvasót, ugyanúgy, ahogy a főhősét is. Ha szereted azokat a történeteket, amelyek nem maszatolják el a következményeket, és ki merik mondani, hogy a hősiesség sokszor magányos és fájdalmas munka, akkor ez a kötet megkerülhetetlen lesz a számodra. Itt már nem az a kérdés, hogy Mark túléli-e a következő összecsapást, hanem az, hogy mi marad belőle, mire mindennek vége.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
