Van a Sikoly 2 15. perce körül egy jelenet, amiben több szereplő, köztük Randy, Mickey és Cici az alsóbbrendű filmekként definiált folytatásokról vitatkoznak, egészen pontosan azokról a szabályt erősítő kivételekről, amikor a második rész túlszárnyalta az elsőt. A Keresztapa II. esetében konszenzus alakul ki az osztályban, de két másik híres folytatás, a Terminátor 2. - Az ítélet napja és A bolygó neve: Halál megítélésében már széttartanak a vélemények, de az, hogy az 1997-es meta slasherben James Cameron két, még viszonylag friss (az Aliens tizenegy éves volt ekkor, míg a T2 hat) sci-fi akciófilmjét egyáltalán együtt emlegették Francis Ford Coppola klasszikusával, nyilvánvaló jele volt annak, hogy addigra már kiérdemelték a kultstátuszt.
Pedig az 1986 nyarán mozikba került Aliens annyira más volt, mint amire a szimpla folytatást váró rajongók számítottak, hogy könnyen általános elutasítással is szembetalálhatta volna magát. De nem ez történt, mert bár Cameron és a Fox is kockáztatott, az irányváltás bejött, azt pedig négy évtized távlatából sokadjára is megállapíthatjuk, hogy A bolygó neve: Halál nem csupán a filmtörténet egyik legjobb science fictionje, hanem az egyik legtökéletesebben felépített blockbuster is, amelynek hatása ma is ott lüktet a modern akciófilmekben, videójátékokban és sorozatokban.
A története kezdetén azonban még nem volt megírva a csillagokban ez a happy end, mert a Fox rendelkezett ugyan egy sikeres alappal egy franchise számára, de nem volt világos elképzelése arról, hogyan lehetne folytatni. Ridley Scott nem tért vissza rendezőként, a stúdió pedig éveken át kereste a megfelelő sztorit, amit érdemes lenne vászonra vinni. Végül egy fiatal kanadai rendező kezébe került a projekt, akinek akkoriban mindössze egyetlen valódi sikere volt: a Terminátor - A halálosztó.
Bár James Cameront tehetségesnek tartották Hollywoodban, egyben kiszámíthatatlannak is, az viszont kétségkívül bizalmat ébresztett iránta, hogy a Piranha 2. - Repülő gyilkosok katasztrofális gyártása után, ami miatt sokan leírták, a Terminátorral megmutatta, milyen elképesztő vizuális fantáziával és kivételes történetmesélői érzékkel rendelkezik. Ezért a sokáig hezitáló Fox végül az alig harmincéves rendezőre bízta minden idők egyik legelismertebb sci-fi horrorjának folytatását, és a döntése utólag zseniálisnak bizonyult.
NEM Alien 2
Cameron első és talán legfontosabb felismerése az volt, hogy értelmetlen lenne egyszerűen újraforgatni Ridley Scott filmjét. A nyolcadik utas: a Halál működésének kulcsa az ismeretlen volt, ezért ha megint egy űrhajó legénységére szabadította volna rá a xenomorfot, akkor a közönség pontosan tudta volna, mire számítson. Cameron ezért radikális döntést hozott: műfajt váltott. A vietnámi háborús filmek ritmusát, karaktereit és képi világát ötvözte a tudományos fantasztikummal. A gyarmati tengerészgyalogosok pont olyan arrogánsak és magabiztosak, mint az amerikai katonák voltak Vietnámban az első komolyabb harcérintkezésük előtt, és szentül hiszik, hogy kiváló felszerelésük, technológiai fölényük minden problémát megold. A savas vérű idegenek pedig gerillahadseregként működnek, rejtőzködnek, lesből támadnak, és az egyetlen frontális, robotágyukkal visszavert rohamot is csak azért indítják, hogy meggyengítsék az ellenség védelmét. Ez a párhuzam teszi az Alienst sokkal intelligensebb filmmé annál, mint amilyennek első pillantásra tűnik.
Cameron másik zseniális húzása az volt, hogy amikor visszahozta Ellen Ripley karakterét, meg is változtatta. A Nostromo legénységének utolsó életben maradt tagja (Jonesyt, a macskát nem számolva) súlyos traumát cipelve ébredt fel 57 évvel később a hibernációból, de még arra sincs ideje, hogy utolérje a túlélők bűntudata, mert máris szembesítik vele, hogy miközben ő az űrben sodródott, mindenki meghalt, akit ismert, beleértve a lányát is. Ez az egyetlen jelenet többet tesz Ripley karakterének elmélyítéséért, mint amennyire a legtöbb akciófilm képes egész játékideje alatt. Ezért amikor később megismeri Newtot, akkor egy gyermekét vesztett anya találkozik egy anyját vesztett gyermekkel. Nem csoda, hogy a kapcsolatuk hamar megszilárdul, és olyan érzelmi tengellyé válik, amely köré Cameron az egész filmet felépítheti. Az utolsó félórában pedig elementáris erővel vágja homlokon a nézőt a felismerés, hogy nem egy ember és egy szörny párharcát látja, hanem két anyáét, akik bármire képesek a gyermekeikért.
Pokolba a szabályokkal!
Hollywoodban gyakran követik azt a szabályt, hogy egy sikeres film folytatásához nem kell más, csak nyújtson mindenből többet, nagyobbat, látványosabbat. Több ellenféllel kelljen megküzdeniük a jófiúknak, legyenek nagyobbak a robbanások, látványosabbak a vizuális trükkök, és kész is a produkció. Első ránézésre az Aliens is ezt teszi, valójában azonban sokkal rafináltabb. Cameron pontosan tudja, hogy a feszültség nem a szörnyek számából fakad, ezért közel egy órán keresztül gyakorlatilag csak sejtet és megfontoltan építkezik. Megismerjük a Sulacót, a katonákat, a felszerelést. Cameron pedig néhány perc alatt mindegyiküket személyiséggel ruházza fel, ami ritka rendezői erény. Olyan figurákat képes emlékezetessé tenni, akiknek összesen öt-hat percnyi dialógus jut. Negyven évvel később is rajongóik milliói idézik fel Hudson pánik szülte mondatait, Vasquez keménységét vagy Bishop nyugodt racionalitását. Persze ő könnyen maradhatott higgadt, hiszen szintetikus. A karaktereknek funkciójuk van, mindegyikük másként reagál a félelemre, és Cameron pontosan tisztában van azzal, hogy csak akkor fogjuk átélni az elvesztésüket, ha előbb megszeretjük őket.
A show-t persze Sigourney Weaver lopta el, akiből az Aliens legendát csinál. Előtte is találkozhattak a nézők kemény női karakterekkel a vásznon és a képernyőn, de az Alien final girlje a szemük előtt lezajlott természetes evolúciós folyamat eredményeként vált a női akcióhősök archetípusává. És a legszebb az egészben, hogy ehhez nem kellett férfias vonásokkal felruházni, ahogy teszi azt számos alkotás napjainkban. Érdekesség, hogy James Cameron később elárulta, az első találkozásuk előtt kifejezetten ideges volt. Hónapokon át Weaver fényképe lógott az írószobája falán, miközben a forgatókönyvön dolgozott, mert úgy próbálta továbbgondolni Ripleyt, akit Ridley Scott és Weaver együtt teremtettek meg. Attól tartott, hogy a színésznő elutasítja az elképzeléseit. Weaver viszont később úgy emlékezett vissza, hogy a forgatókönyv már első olvasásra lenyűgözte humorával, emberségével és akciójeleneteivel. A film végül Oscar-jelölést hozott Weavernek a legjobb női főszereplő kategóriában, ami akkoriban szinte példátlan elismerést jelentett egy sci-fi akciófilm számára. Magyarán az Amerikai Filmakadémia is felismerte, hogy A bolygó neve: Halál több volt látványos nyári mozinál, és olyan karakterdrámát rejtett a vérmocskos felszín alatt, amelyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A jelölésből ugyan nem született aranyszobor, de ha a forgatás során felmerülő nehézségek leküzdését is díjazták volna, akkor biztos nem távozott volna üres kézzel az Aliens az 1986-os Oscar-gáláról.
Isten óvja a királynőt!
James Cameron később többször is viccelődött azzal, hogy az Aliens forgatása valójában két külön háborúból állt. Az egyiket Ripley és a tengerészgyalogosok vívták az LV-426 poklában, a másikat pedig ő maga a Pinewood Studios falai között. Hiába tette le ugyanis a névjegyét a Terminátorral, az Egyesült Királyságban még mindig egy tapasztalatlan, fiatal tengerentúli rendezőként kezelték, és rossz néven vették tőle a veterán brit filmesek, hogy beleszólt a munkájukba. A legendás stúdió stábja akkoriban híres volt arról, hogy rendkívül fegyelmezetten dolgozott, ugyanakkor nem igazán rajongott az amerikai munkamorálért. Cameron viszont a végletekig maximalista volt. Nem ismert kompromisszumot, és ha kellett, újra meg újra felvett egy jelenetet, amíg minden mozdulatot tökéletesnek nem érzett. A rendező és a brit technikai stáb között hamar kiéleződtek a szakmai és kulturális ellentétek. Cameron gyorsabb tempót diktált, hosszabb munkanapokat szeretett volna, miközben a helyi szabályok és szakszervezeti előírások egészen más munkarendet írtak elő. A feszültség odáig fajult, hogy egyes visszaemlékezések szerint a stáb egy része egyszerűen nem vette komolyan a rendezőt. Cameron úgy érezte magát, mintha minden reggel újra ki kellene érdemelnie a jogot ahhoz, hogy ő vezesse a forgatást.
A rendező problémáit tetézte az a felismerés, hogy a folytatás nem épülhetett ugyanarra a trükkre, mint elődje. Egyetlen űrhajó és egyetlen idegen lény már nem lett volna elég. Most egy egész kolóniát kellett a kamerának megmutatnia, és nem csak azután, hogy már mindent letaroltak a xenomorfok. A békés mindennapokat felidéző jelenetek a vágóasztalon maradtak ugyan, de később a rendezői változatban csak utat találtak a filmbe. A legnagyobb kihívást azonban nem ez vagy az embert keltetőként használó idegenek sokszorosítása jelentette, hanem őfelsége, a királynő.
Cameron egy biológus fejével közelített a kérdéshez. Úgy vélte, hogy ha ezek a lények valóban egy fajhoz tartoznak, akkor valahol lennie kell egy központi, a szaporodásért felelős egyednek, hasonlóan a hangyákhoz vagy a méhekhez. Ez a gondolat egyszerre adott logikus magyarázatot a xenomorfok működésére és teremtett egy minden korábbinál félelmetesebb ellenfelet Ripley számára. A megvalósítás viszont egy őrült vállalkozásnak tűnt.
A királynő egy közel öt méter magas, összetett mechanikus szerkezet volt, és bizonyos jelenetekben akár tizennégy-tizenhat ember dolgozott egyszerre a mozgatásán. Valaki a fejért felelt, mások a karokat, az állkapcsot, a farkat vagy a másodlagos szájszerkezetet irányították. A kamera előtt mégis úgy tűnt, mintha egyetlen élő organizmust látnánk. A digitális effektusok előtti korszakban ez szinte felfoghatatlan teljesítmény volt, és talán éppen ezért öregedett olyan szépen. Ma, amikor a legtöbb hollywoodi bestia teljes egészében számítógépen születik, a királynő minden mozdulatán érződik, hogy valóságos. Tömege van, meg lehetne érinteni, a fény tényleg megtörik a páncélszerű testen, a nyála csöpög, a végtagjai enyhén remegnek a mozgástól, és ezek apróságok együtt láttatják élőnek. Negyven évvel később is meggyőzőbbnek hat, mint számos modern CGI-szörny.
És kapott egy méltó ellenfelet is a sárga rakodógép képében, amely önálló életre kelt és a franchise egyik legismertebb szimbólumává vált, holott mindössze néhány percet szerepel a filmben. Cameron itt ugyanazt az elvet követte, amely később az Avatar exoruháiban is visszaköszönt, vagyis hogy a technológia több puszta látványelemnél, sokkal inkább a karakter meghosszabbítása. Tehát amikor Ripley beszíjazza magát a rakodóba, akkor még véletlenül sem alakul át szuperhőssé, csupán egyenrangú ellenfélként nézhet szembe a királynővel. A finálé ettől működik ennyire zsigeri módon. Nem egy legyőzhetetlen főhős csap össze egy legyőzhetetlen szörnnyel, hanem két anya, akik minden erejükkel a gyermekeiket védik. Cameron ezt soha nem mondja ki nyíltan, de nincs szükség rá, a képek önmagukért beszélnek. A "Get away from her, you bitch!" mondat pedig filmtörténeti idézetté vált. Látszólag csak egy akciófilmes egysoros, de valójában Ripley teljes karakterívének betetőzése, egy olyan nőé, aki a film elején még elveszve bolyong saját múltjának romjai között, a végére azonban ismét képes valakiért feltétel nélkül harcolni.
Hiteles fikció
A finálé kétségtelenül az ő nagy pillanata, de a tengerészgyalogosok nélkül éppúgy nem jutott volna el idáig, ahogy a Nostromón ottmaradt kollégái is kellettek ahhoz, hogy túlélje első találkozását egy xenomorffal. Az Aliens egyik legnagyobb erénye, hogy Hudsont, Hickset, Vasquezt, Drake-et, Frostot, Apone-t és a többieket kezdettől fogva többnek mutatja feláldozható statiszták egy csoportjánál. Az őket összekötő bajtársiasság valódinak érződik, és ebben óriási szerepe volt Cameron módszerének. A forgatás előtt Michael Biehn, Jenette Goldstein, Bill Paxton, Mark Rolston, Al Matthews és társaik rendes katonai kiképzésen vettek részt. Fegyverkezelést gyakoroltak, meneteltek, együtt étkeztek, és megtanultak ösztönösen mozogni egymás mellett. Cameron azt akarta, hogy amikor a kamera elindul, ne tengerészgyalogosokat játszó színészeket lássunk, hanem egy összeszokott alakulatot.
Érdekes módon Sigourney Weaver és a Newtot játszó Carrie Henn ebből tudatosan kimaradtak, de nem azért, mert kevésbé vették volna komolyan a szerepüket. Cameron azt szerette volna, hogy Ripley valóban kívülállónak hasson, és amikor belép a katonák közé, ne érezze magát a csapat részének. A távolságtartás tehát nemcsak dramaturgiai fogás volt, hanem a forgatás során is tudatosan fenntartották. Ez az apró rendezői döntés sokat elárul Cameron gondolkodásáról. Számára a kulisszák mögötti folyamatok ugyanúgy a történetmesélés részei voltak, mint maga a forgatókönyv.
Ugyanez az életszerűségre való törekvés köszönt vissza a kulisszák, a járművek és a felszerelések dizájnjánál is, az Aliens túlzás nélkül új arculatot teremtett a katonai sci-fi számára, mely alapján mindenen kopott, nehéz, ipari hatást kelt. Látszik rajtuk, hogy intenzív használatnak vannak kitéve és nyoma sincs a korábbi sci-fikre jellemző sterilségnek. A katonák ezáltal nem egy távoli jövő idealizált harcosai benyomását keltik, hanem a huszadik századi hadseregek továbbfejlesztett változatainak tűnnek. Erre az érzetre játszott rá, hogy szinte mindennek, amit látunk, az alapja valami valóságos: a UD-4L Cheyenne landolót korabeli katonai támadóhelikopterek ihlették, a páncélozott csapatszállító alapjául egy reptéri vontatójármű szolgált, a tengerészgyalogosok M-41A rohampuskáját pedig maga Cameron tervezte meg a második világháborús Thompson géppisztolyból kiindulva.
Ezek közül az ikonikus kellékek közül is kiemelkedik azonban a mozgásérzékelő, amelynek szabályos pittyegése gyakorlatilag a feszültségteremtés univerzális nyelvévé vált. Videójátékok, filmek és sorozatok sokasága idézte meg tudatosan tisztelegve Cameron zsenije előtt, aki Ridley Scott elképzelését továbbgondolva dramaturgiai eszközt faragott belőle, egyszerre feszítve pattanásig szereplői és a nézők idegeit. És amikor az ember azt hihetné, hogy a pulzusa már nem lehetne szaporább, James Horner rátesz még egy lapáttal, a katonai pergődobok és a disszonáns rézfúvósok egyre gyorsuló ritmusa együtt lüktet a vérével, amit a fülében dobogásként érzékel. A komponista úgy alkotott emlékezeteset, hogy mindössze néhány hetet kapott a teljes filmzene megírására. De nem a szűkös határidő miatt vált pokoljárássá a munka, hanem mert Cameron folyamatosan újravágta a filmet, egyes jelenetek kikerültek, mások meghosszabbodtak, új képsorok érkeztek az utolsó pillanatban. Horner később pályafutása egyik legstresszesebb munkájaként emlékezett vissza az Aliensre, amely miatt annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy az 1997-es Titanicig nem is keresték a lehetőséget, hogy újra együtt dolgozzanak.
Valódi szörnyek
Eltelt négy évtized, de A bolygó neve: Halál ma is ugyanolyan feszült, ugyanolyan látványos és ugyanolyan hatásos. De miért nem érződik elavultnak a mi valóságunkból rég kikopott katódsugaras képernyők és vaskos számítógépek dacára sem? Mert Cameron akkor még makacsul ragaszkodott a fizikai valósághoz, minden díszlet és kellék valóban megépült, a fegyverek és a páncélok kézzelfoghatóak voltak, a színészek érezték a tömegüket, a királynő tényleg a színészek fölé tornyosult, nem csoda, hogy minden hitelesebbnek érződik, mint akár a legmodernebb CGI-univerzumokban, beleértve a rendező korábbi alapelvével teljesen szembemenő Avatar-szériát.
De az Aliens nemcsak az iméntiek miatt ellenálló az idő vasfogával szemben, hanem mert egyike azon kevés blockbustereknek, amelyeknek volt mondanivalójuk. A látványos akció mögött ott lapul a meglehetősen keserű világkép, melyben a A Weyland-Yutani számára az emberi élet csupán költségtényező, egy sor a táblázatban. A Nostromo legénysége, Hadley's Hope telepesei és a katonák egytől egyig felhasználhatók. Csak a biológiai fegyver megszerzése számít, bármi legyen is az ára. A vállalatot képviselő Burke figurája ezért sokkal ijesztőbb, mint bármelyik xenomorf. Az idegenek az ösztöneiknek engedelmeskednek, minden tettük fajuk fenntartását szolgálja, Paul Reiser karakterét ellenben olyan kicsinyes célok mozgatják, mint a pénz vagy az ambíció. A legnagyobb fenyegetést mégsem ő jelenti, és nem is királynő, hanem az a szörnyeteg, ami az ember teremtet. Az a szörnyeteg, amely nem azért akarja megkaparintani az idegen létformát, hogy annak a segítségével például igába hajtsa az univerzumot, hanem hogy a következő negyedéves beszámolóban felfelé ívelő grafikonokkal és növekvő számokkal tudjon büszkélkedni.
