Aki a kilencvenes évek elején rendszeresen megfordult egy magyar újságárusnál, aligha tudta elkerülni a képregényeket. Pókember, Batman, Superman, Donald kacsa és számos más, korábban legfeljebb külföldi kiadványokból ismert figura sorakozott a polcokon. A rendszerváltás környékén néhány év alatt egész generáció fedezte fel a nyugati képregények világát, és úgy tűnt, hogy Magyarországon is végérvényesen meghonosodott ez a szórakozási forma.
A kezdeti lelkesedést azonban hamar kijózanító piaci tapasztalatok követték. Sorozatok szűntek meg, kiadók próbáltak új közönséget találni, az újságos füzetek mellett pedig lassan megjelentek az igényesebb, könyvesbolti forgalmazásra szánt kötetek. Összeállításunk első részében a rendszerváltás utáni magyar képregénykiadás első másfél évtizedét idézzük fel, a Semic és az Egmont sikereitől a modern képregényes közeg megszületéséig.
A Semic és az Egmont mindent megváltoztatott
A magyar képregények története természetesen nem 1989-ben kezdődött. A rendszerváltás előtt a Füles, a Pajtás, a Kockás és más újságok révén már komoly képregényes hagyomány alakult ki Magyarországon. Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Sebők Imre és Fazekas Attila munkáit rengetegen ismerték, a Rejtő Jenő-, Jókai Mór- és más irodalmi művekből készült feldolgozások pedig olyan olvasókhoz is eljutottak, akik egyébként nem feltétlenül érdeklődtek a képregények iránt. Ezeknek a kiadványoknak azonban egészen más helyük volt a kulturális életben, mint nyugati megfelelőiknek. Magyarországon sokáig az irodalmi adaptációkat tekintették a műfaj leginkább elfogadható formájának, és a képregény többnyire a magazinok egyik rovataként vagy a gyermekeknek szánt szórakoztatás részeként jelent meg.
Az önálló képregényalbumok és a folytatásos amerikai szuperhőstörténetek piaca még nem igazán létezett.
A változás egyik legfontosabb szereplője az 1988 januárjában alapított Interprint Nyomdai és Kiadói Kft. volt. A svéd-magyar közös vállalat a nemzetközi Semic-csoporthoz kapcsolódott, és olyan kiadványokat kezdett megjelentetni, amelyek addig jobbára csak külföldről, nehezen beszerezhető példányok formájában jutottak el a magyar olvasókhoz. A vállalkozás történetét Bayer Antal, aki maga is hosszú éveken keresztül dolgozott a kiadónak, részletesen feldolgozta a Semic megszűnése után.
Az igazi áttörés 1989 májusában következett be, amikor megjelent A Csodálatos Pókember első száma. A magyar olvasók végre rendszeresen, anyanyelvükön követhették Peter Parker kalandjait, ami egy egészen új korszakot nyitott meg. A Pókember hamarosan valódi kulturális jelenséggé vált, és sokak számára máig meghatározó emlék, hogy a következő szám megjelenését várva az újságárusok kínálatát figyelték. A kiadó ugyanebben az évben elindította a Flintstone család magazint, valamint a Fantom és a James Bond képregényeket, és megjelentette az 1989-es Batman-film képregényváltozatát is. Egy évvel később aztán elindult a rendszeres Batman, Superman és Garfield sorozat, 1991-ben pedig a Transformer, a Robotzsaru és a Tini Titán Teknőcök is csatlakozott a kínálathoz. Utóbbi sorozatot ma már természetesen a Tini Nindzsa Teknőcök néven ismerjük, a korabeli magyar cím azonban önmagában is jól mutatja, mennyit változtak a fordítási és kiadói szokások azóta. A Semicnek az 1992-ben elindított X-Men, az 1993-as Marvel Extra, majd a kilencvenes évek második felében érkező Spawn és Star Wars képregények is fontos sikereket hoztak. A kiadó a Kretén humormagazin 1994-es indulásával a magyar képregényes humor egyik fontos fórumát is megteremtette, a Garfield mellett megjelenő zsebkönyvek pedig megmutatták, hogy egy sikeres márkából többféle kiadvány is építhető.
A Semic még a manga hazai megismertetésében is szerepet vállalt.
A Sailor Moon, a Dragon Ball és az Ai, a videolány a kétezres évek elején olyan közegben jelent meg, amelyben az átlagos olvasó még nem feltétlenül tudta, miben különbözik egy japán képregény az amerikaitól. A későbbi mangakiadók már részben arra az érdeklődésre építhettek, amelyet ezek a korai próbálkozások is segítettek kialakítani. A Semic persze nemcsak a választékával vált meghatározóvá. A rendszeres megjelenés, az olcsóbb füzetes formátum és az országos terjesztés olyan olvasói szokásokat alakított ki, amelyek hosszú időre összekapcsolták Magyarországon a képregényt az újságárusokkal. A szuperhősöknek ekkor még nem kellett külön polcot keresni a könyvesboltban, hiszen ott voltak a magazinok között. Csakhogy a gyors növekedés nem bizonyult tartósnak.
A kilencvenes évek elején a kiadó még sorra indította az új lapokat, néhány év elteltével azonban egyre több sorozat bizonyult gazdaságtalannak. A Batman és a Superman például összevont kiadványba került, míg más címek egyszerűen megszűntek. A piac mérete, a terjesztés költsége és a vásárlóközönség fizetőképessége már ekkor kijelölte azokat a határokat, amelyekkel a későbbi kiadók is rendszeresen szembesültek.
A Semic mellett a másik meghatározó szereplő az Egmont volt, amely 1989-ben lépett be a magyar piacra. A vállalat elsősorban a Disney-képregények és a gyermekeknek szóló magazinok területén vált megkerülhetetlenné. A Miki Egér, a Donald kacsa, a Tom és Jerry és más, jól ismert figurák révén olyan közönséget ért el, amely részben különbözött a Marvel- és DC-rajongók táborától. Ez a kettősség különösen fontos a piac történetében. Miközben a Semic a szuperhősök köré építette legfontosabb sorozatait, az Egmont a Disney és a gyerekmagazinok révén olyan olvasókat szólított meg, akiknek a képregény elsősorban könnyed, humoros szórakozást jelentett. A két kiadó között voltak átfedések, de együtt jóval szélesebb piacot tudtak kiszolgálni, mint amekkorát külön-külön elérhettek volna.
A korszak harmadik fontos vonalát a magyar klasszikusok továbbélése jelentette. Az egykori Kockás és a régi alkotók munkái iránt nem szűnt meg az érdeklődés, de az állami kiadói rendszer átalakulásával a korábban megszokott keretek is felbomlottak. A következő évtizedekben éppen ezért újra és újra megjelentek olyan kisebb vállalkozások, amelyek régi magyar vagy európai képregényeket próbáltak visszahozni a piacra.
A kilencvenes évek eleji fellendülés számai önmagukban is sokatmondók. Bayer Antal kutatásai szerint 1991-ben 203 önálló képregénykiadvány került forgalomba, az évtized közepére azonban jelentősen visszaesett a kínálat. A különféle magazinok és sorozatok gyors megszűnése világossá tette, hogy a magyar piac jóval sérülékenyebb, mint amilyennek a kezdeti lelkesedés alapján látszott.
Nem csak szuperhősök voltak a kilencvenes években
Bár a korszakra legkönnyebben Pókember, Batman és Donald kacsa kapcsán emlékezünk vissza, már ekkor is akadtak más irányba induló kiadók. A Szukits például jóval korábban foglalkozott képregényekkel, mint ahogyan azt sok mai vásárló gondolná. A kiadó 1998-ban és 1999-ben füzetes formában jelentetett meg Aliens, Predator és Aliens vs. Predator képregényeket. Ezeknek a kiadványoknak egészen más volt a célközönségük, mint a Semic hagyományos szuperhőssorozataié, elsősorban azokhoz szóltak, akik a filmekből már ismerték az idegen lényeket, és szívesen olvastak volna új történeteket ugyanebben az univerzumban. Az 1999-es Aliens vs. Predator: A préda ma már inkább gyűjtői darabnak számít.
A Szukits ezzel megelőlegezte azt a kiadói stratégiát, amely később egész sor vállalkozás számára vált fontossá, a már létező rajongótáborok megszólítását. A sci-fi, a fantasy, a horror és a képregény közönsége ugyanis jelentős részben átfed egymással, és egy ismert filmes vagy irodalmi márka sokszor könnyebben talál vásárlókra, mint egy teljesen ismeretlen történet.
Ez a modell ugyanakkor már a kezdetektől hordozott kockázatokat.
Egy külföldi képregény kiadásához ugyanis nem elég megtalálni a megfelelő közönséget. Meg kell szerezni a magyar nyelvű megjelenés jogait, meg kell állapodni a jogtulajdonossal, és vállalni kell a nyomdai, fordítási, szerkesztési és terjesztési költségeket. Ha a vártnál kevesebb példány fogy, egy viszonylag kisebb sorozat is komoly veszteséget okozhat. Éppen ezért a következő korszak meghatározó változása nem egyszerűen új kiadók megjelenése volt. Az is megváltozott, hogy milyen formában érdemes képregényt kiadni Magyarországon.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
A kétezres évek elején a képregény lassan beköltözött a könyvesboltokba
A kétezres évek első felében egyre több szereplő kezdett kísérletezni azzal, hogy a képregényeket ne eldobható újságként, hanem könyvként, önálló kötetként kínálja. Ennek egyik fontos előzménye a Képes Kiadó 2002-es megalapítása volt. Korcsmáros Gábor vállalkozása a magyar képregények egyik legértékesebb örökségéhez, a Rejtő Jenő regényeiből készült Korcsmáros Pál-adaptációkhoz nyúlt vissza. A kiadó felújított, kiszínezett változatban kezdte megjelentetni a klasszikusokat, méghozzá olyan gondossággal, amely messze túlmutatott egy egyszerű újranyomáson.
A 14 karátos autó, a Piszkos Fred, a kapitány, Az elveszett cirkáló, A szőke ciklon, Az elátkozott part és Az előretolt helyőrség új változatai több szempontból is fontosak voltak. Egyrészt megőrizték a magyar képregénytörténet legjelentősebb alkotásainak egy részét, másrészt a fiatalabb olvasók számára is vonzóbbá tették őket. A felújítás ráadásul hosszú távú vállalkozásnak bizonyult, hiszen a Rejtő-Korcsmáros-sorozat még a 2020-as években is új kiadásokkal bővült. A megkerült cirkáló felújított képregényváltozata például 2024-ben jelent meg először ebben a formában. A Képes Kiadó története azért különösen tanulságos, mert megmutatta, hogy a magyar képregényeknek nem feltétlenül kell az amerikai vagy japán sikerrecepteket követniük. A hazai kulturális örökség önmagában is lehet értékes, eladható kiadói profil, ha a megfelelő formában kerül az olvasók elé.
Ugyanebben az időszakban próbált életben maradni a Mozaik is, amelynek története szinte önálló fejezetet érdemelne. Az NDK-ból ismert, rendkívül népszerű képregénymagazin magyar változata több kiadó között is vándorolt. Az Abrafaxe Kft., az N-Press, a Lugas, majd a Ratius neve is kapcsolódott a kétezres évekbeli megjelenésekhez. A Mozaik körüli folyamatos változások letükrözték, milyen nehéz volt életben tartani egy rendszeres képregénysorozatot még akkor is, ha komoly nosztalgia és hűséges olvasótábor állt mögötte.
A Ratius mellett az Időkapu neve is felbukkant a klasszikus képregényekkel kapcsolatos kezdeményezések között, a kisebb kiadók pedig egyre gyakrabban próbálkoztak olyan európai sorozatokkal, amelyek a nagy amerikai márkák mellett addig háttérbe szorultak. A változás azonban igazán 2005-ben gyorsult fel.
2005-ben megszületett a modern magyar képregényes közeg
2005 februárjában öt kiadó, a Képes Kiadó, a Krak, a Ratius, a Míves Céh és a Semic megalapította a Magyar Képregénykiadók Szövetségét. A szervezet egyik legfontosabb célja az volt, hogy javítsa a képregények hazai terjesztési lehetőségeit, és megmutassa a közönségnek, hogy a műfaj nem merül ki a gyerekmagazinokban és a szuperhősös füzetekben.
A kezdeményezés jelentőségét jól érzékelteti az alapításról beszámoló korabeli HVG-cikk, amely már akkor kiemelte, hogy a képregények sem a könyvesboltokban, sem az újságárusoknál nem találták igazán a helyüket. A helyzet megváltoztatása érdekében 2005 áprilisában megrendezték az első magyar képregényfesztivált is. Ez valódi fordulópontnak bizonyult. A fesztiválok, a képregénybörzék és a kiadók közötti együttműködés ugyanis fokozatosan létrehozott egy olyan közösséget, amelyben az olvasók nemcsak vásárlóként, hanem szerzőként, rajzolóként, fordítóként, szerkesztőként vagy akár leendő kiadóként is részt vehettek.
A Krak ebben az időszakban többek között az európai képregényekkel, köztük az XIII című kalandsorozattal próbált új közönséget találni. A Míves Céh pedig a magyar alkotók számára teremtett lehetőséget a Fekete-Fehér Képregényantológia megjelentetésével. Utóbbi nem a tömeges eladások miatt fontos, hanem azért, mert fórumot biztosított olyan alkotóknak, akiknek a munkái máskülönben nehezen jutottak volna el az olvasókhoz. A kapcsolódó Fekete-Fehér Képregénymúzeum különösen értékes vállalkozás volt. A sorozat a magyar képregénytörténet régi alkotásait igyekezett újra elérhetővé tenni, és a későbbiekben több kiadóhoz is kapcsolódott. Az ilyen munkák nélkül a hazai képregényes múlt jelentős része csak megsárgult újságokból vagy gyűjtői példányokból lenne megismerhető.
A kétezres évek közepének másik fontos szereplője a Vad Virágok Könyvműhely lett, amely kezdettől fogva sokkal szélesebben értelmezte a képregény fogalmát, mint azok a vállalkozások, amelyek kizárólag szuperhősökre vagy mangákra építettek. A kiadó egyik meghatározó címe Stan Sakai Usagi Yojimbója volt, amely egy nyúl alakú, vándorló szamuráj történetén keresztül ötvözi a japán történelmet, a kalandot és a rendkívül emberi személyes drámákat. A Vad Virágok később a Kázmér és Huba, a Snoopy, a Tintin, a Konc, valamint különféle gyerek- és ifjúsági képregények megjelentetésével is komoly közönséget épített ki.
A Vad Virágok kínálata ma is jól mutatja ezt a szemléletet. A klasszikus amerikai újságcsíkoktól az európai kalandképregényeken át a modern ázsiai történetekig sokféle műfaj megfér egymás mellett. A képregénykiadás hosszú távú fejlődéséhez olyan olvasókra is szükség van, akiket nem feltétlenül érdekelnek a Marvel és a DC szuperhősei.
A 2005 körül kibontakozó fellendülés tehát már egészen más volt, mint a rendszerváltás utáni első képregényláz. A piacon megjelentek azok a kiadók és alkotói közösségek, amelyek nem kizárólag az újságosok polcaira építették a jövőjüket, és amelyek a képregényt a könyvkultúra önálló részévé igyekeztek tenni.
Ez azonban még csak a kezdet volt. A következő években újabb külföldi kiadó próbálta meghódítani a magyar szuperhőspiacot, megérkezett a mangák első nagy hulláma, majd bekövetkezett az a válság, amely alapjaiban rendezte át a hazai képregénykiadást. A folytatásban ezeknek a fordulatoknak és a Semic bukása után felemelkedő új szereplőknek a történetét vesszük sorra.
