A Zootropolis - Állati nagy balhé a Disney saját gyártású animációs filmjei közül az egyik legsikeresebb volt a 2010-es években, több mint 1 milliárd dollárt hozott a kasszáknál. Nem csoda hát, hogy alig három évvel később már meg is érkezett a második rész. Hogy mondod? Kilenc??? Na jó…
Az első film egy kissé talán túlságosan szájbarágós, de alapvetően értékes tanulsággal szolgált az előítéletekkel kapcsolatban, mely szerethető karakterekkel, egy ötletes világgal és alapvetően tök jó humorral egészült ki, nem csoda hát, hogy akkora siker lett. Ennek fényében valahol még meglepő is, hogy közel egy évtizedet kellett várni a második részre. Az ilyen jellegű sztorik esetében mindig kicsit bajban van a folytatás, hiszen az első film gyakorlatilag minden problémát feloldott, a karakterek fejlődése végbe ment, így egy új konfliktus létrehozásához valahogyan el kell rontani az idillt. Ezt rendkívül nehéz úgy megtenni, hogy ne csússzon bele az erőltetettségbe, vagy épp abba, hogy az első film történeti elemei ismétlődjenek meg újra. Ezt pedig a Zootropolis 2-nek sem igazán sikerült elkerülnie.
Déjà vu
A történet szerint Judy és Nick a város első róka-nyuszi rendőrpárosaként dolgoznak együtt különböző ügyek felderítésén, ám látszólag egyikük sem tanult az előző részben elkövetett hibáikból. Sorra bukják az ügyeket és okoznak káoszt Zootropolisban, aminek következtében ismét kihúzzák a gyufát és megint bizonyítaniuk kell. A helyzetet csak fokozza, mikor feltűnik egy rejtélyes kígyó, Gary, akit mindenki gyilkosnak gondol, ám hamarosan kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik. Judy és Nick ezáltal abban a szorult helyzetben találja magát, hogy egy szinte lehetetlen összeesküvésnek tűnő bűnügyet kell megoldaniuk, miközben rivális bandák és a városi rendőrség egyaránt a nyomukban lohol.
A két figura karakterfejlődését az első filmből tehát gyakorlatilag kinullázták annak érdekében, hogy egy új fejlődési ívet tudjanak felrajzolni számukra, mely igazából nagy mértékben ugyanaz, mint első alkalommal. Ez főleg Judy karakterét érinti hátrányosan, hiszen az első filmben az hozta meg az áttörést, amikor elismerte, hogy nem tud mindent egyedül megoldani és elfogadta, hogy nem mindig neki van igaza. A kettejük dinamikájában ezúttal gyakorlatilag újra ugyanez a konfliktus kerül elő, pusztán az különbözik, hogy ezúttal felismerik, milyen belső feszültségek okozzák bennük ezeket a viselkedésmintákat és elkezdenek dolgozni azon, hogy ezeket megszüntessék, méghozzá terápia segítségével. Ez egy nagyon, de nagyon fontos üzenet és tanulság annak ellenére, hogy mindez talán túlságosan ismétlésszagú történeti szinten.
De vegyük akkor sorba:
- Judy felfedez egy ügyet, amiben nem hisz a rendőrség - check
- emiatt kiesnek a pixisből a korábban elért eredményeik ellenére - check
- Nick és Judy konfliktusba kerülnek egymással - check
- állatok egy közösségét megbélyegzik veleszületett tulajdonságaik miatt - check
- Shakira koncert - check
Amit nem kellett volna
Ám ezzel még mind meg tudtam volna barátkozni pusztán azért, mert a cselekmény felépítése és a film általános hangulata épp eléggé különbözik az elsőtől ahhoz, hogy mindez megbocsátható legyen. Egészen a film legvégéig, ám ahhoz, hogy erről beszéljünk előbb szólnom kell, hogy nagyon enyhe spoiler következik.
Az utóbbi években a Disney animációs filmjeit gyakran éri az a kritika, hogy szinte mindegyikben újra és újra előkerül egy bizonyos történeti elem, és ebben már a Zootropolis első része is sáros volt. Ez az úgynevezett "twist villain", azaz amikor végig azt hiszed, pontosan tudatában vagy annak, hogy ki a jó és ki a rossz, ám a végén kiderül, hogy egy olyasvalaki állt az események hátterében, akit pozitív karakternek gondoltál. Ezzel önmagában nem lenne probléma, viszont az utóbbi években a Disney eléggé ellustult az ilyen típusú figurák megalkotása során, és kilométerekről látni lehet, hogy ki lesz az áruló.
Mivel ebben a filmben gyakorlatilag az első felvonástól kezdve van egy egyértelműen antagonisztikus csoport, így nagyon bíztam benne, hogy nem fognak ehhez a mostanra meglehetősen olcsóvá vált húzáshoz folyamodni. És akkor jött a pofon. Nem csak, hogy itt megint borzalmasan kiszámítható a twist villain, még a vonatkozó párbeszéd szintjén is "megtámogatták" ezt a fantasztikus "fordulatot". Kb. mintha a középső ujját lengette volna előttem a forgatókönyv, a szemeim pedig majdnem kifordultak a gödrükből.
Na, nevetsz már?
Nagyon sok gyerekfilm esetében perdöntő az élvezhetőség szempontjából az, hogy hogyan kezelik a humort. Erre a Disney és különösen a Pixar munkája a pozitív példa szokott lenni, szemben mondjuk az Illuminationnel, ami a második Gru után rájött, elég, ha a minyonok idiótáskodnak és dől a pénz. A Zootropolis első része egy-két kivétellel remek humorral operált, a másodikról viszont nem mondható ez el minden esetben. Gyakorlatilag kétféle poénnal találkozhatunk a filmben. Az egyik, ami egyértelműen a felnőtt nézők számára lett elhelyezve, jellemzően különböző popkulturális utalások, melyek vagy régi, vagy nem éppen gyermekeknek szóló filmekre utalnak, így a célközönség mellett valószínűleg teljesen el fognak menni. Ezeknek a legnagyobb része egyébként ül, többször is felnevettem a moziban.
Ezen kívül viszont sajnos megjelenik a "minyonok" humor is. A slap-stick komédia alapvetően egy klasszikus műfaj, ezzel önmagában semmi probléma nincs, amikor viszont ez kifejezetten egy-egy karakterre korlátozódik, aki ráadásul a "poén" részeként egy borzalmasan idegesítő és harsány személyiséget kap, az már annyira nem buli. Már az előzetesekből is nyilvánvaló volt, hogy a hód, Nibbles (akinek a magyar nevére már nem is emlékszem), pontosan egy ilyen típusú karakter lesz. Mindenkinek belemászik az arcába, indokolatlanul tök hülyén viselkedik és folyamatosan ordibál, ezen kellene nevetni. Az esetek többségében én még azokat a comic-relief karaktereket is szoktam kedvelni, akiket a többség már idegesítőnek tart, itt viszont nagyon túltolták a biciklit. Azt nem lehet mondani, hogy a jelenléte teljesen felesleges, mert kapcsolatai révén nagy mértékben hozzájárul a nyomozáshoz, és a karakterek "újrafejlődésében" is szerepe van, de a kevesebb néha több elv itt abszolút alkalmazható lett volna.
Ez vissszont tetssszett
Az új karakterek közül kiemelendő Gary, akit az eredeti változatban ráadásul Ke Huy Quan szólaltatott meg, ami miatt kissé sajnálom, hogy a szinkronos verziót volt lehetőségünk megnézni (noha egyébként a magyar szöveg és az alakítások is szuperek voltak). Természetesen itt is felfedezhető az első rész üzenetének ismétlődése az előítéletekkel kapcsolatban, de Gary egy nagyon kedves és szerethető figura lett, akihez a néző szinte az első pillanattól kezdve empatikusan tud viszonyulni. A film legnagyobb része alatt nagyjából ugyanez mondható el Mancsibaldról, a hiúzról, akinek természete nagyban különbözik családjáétól, ami miatt egyfajta számkivetett státuszban van. Ebből kifolyólag ő is nagyon gyorsan szimpatikussá válik, nem nehéz a helyzetével együtt érezni.
Az animáció továbbra is gyönyörű, ennyi év elteltével talán még egy kicsit szebb is, mint az első rész. Noha tény és való, hogy az ilyen típusú CGI animáció elért egy olyan pontot, ahonnan csak akkor lehetne előrébb lépni, ha feladnánk azt a fajta stilizációt, ami vizuálisan magával ragadóvá, izgalmassá és aranyossá teszi ezeket a filmeket. Mondjuk egyes állatok antropomorfizálásának módja továbbra is kicsit kényelmetlen érzést kelt, a Shakira gazella például talán még indokolatlanabbul túlszexualizált egy gyerekfilmhez képest, mint az első rész esetében.
A Zootropolis 2 egyáltalán nem egy rossz film. A legfőbb problémája az, hogy nagyjából teljesen ugyanazt csinálja, mint az első rész, csak mindent egy kicsit gyengébben. A karakterek dinamikája továbbra is elviszi a hátán az egészet, a humor többségében landol, amikor viszont nem, akkor nagyon nem. Az alapkonfliktus érdekes, de a második felvonásban eléggé leül a cselekmény és túlságosan ismétlő az első rész elemei tekintetében. Az alapvető üzenet és a karakterek fejlődési útja is szinte teljes mértékben újrázza az első részt. Mindazonáltal a világot egész érdekes módon sikerült kibővítenie, és aki az első részt szerette, valószínűleg ezt is szeretni fogja, de nem tud kilépni annak árnyékából.
