Volt egy pillanat az évadnyitó képsorait nézve, amikor elkalandoztak a gondolataim, és a Monty Python klasszikusánál, a Gyalog galoppnál kötöttek ki, annak is az egyik legmókásabb jeleneténél, amelyben az Artúrral összecsapó Fekete Lovag sorra elveszíti a végtagjait, és mikor már csak egy torzó meg egy fej maradt belőle, hajlandó lesz végre döntetlenben kiegyezni. Az persze már néhány pengeváltás után világos volt, hogy esélye sincs nyerni, de nem adta fel, csak ment előre konokul. Hogy bátorságról vagy inkább ostobaságról árulkodott, azt döntse el mindenki maga.
És hogy jön ez most ide? Nos úgy, hogy a Netflix Vaják sorozata az a bizonyos Fekete Lovag, amely már az első évaddal célt tévesztett, és utána sem sikerült érdemben javítania a helyzetén, ráadásul mostanra elvesztette legnagyobb ütőkártyáját, a címszereplőt megformáló Henry Cavillt. A hivatalos indoklás szerint az Andrzej Sapkowski regényeiért és a CD Projekt RED játékaiért egyaránt rajongó színész más szerepeket is el akart játszani, a Lauren Schmidt Hissrich showrunner vezette alkotógárda pedig nem marasztalta. Ugyanakkor a sorok között olvasva nem nehéz úgy interpretálni Cavill távozását, hogy az valójában a közte és Hissrichék közötti, nyílt titoknak számító kreatív nézetkülönbségekből fakad.
Sebzett Farkas
A helyére Liam Hemsworth (Az éhezők viadala) ugrott be, rá hárult az a minden más esetben örömteli, ám ezúttal kétségkívül hálátlan feladat, hogy életre keltse Ríviai Geraltot. Kétségtelenül kell egy kis idő, amíg megszokja az ember, hogy nem a korábbi karakteres arcvonások bámulnak vissza rá a tévé képernyőjéről, és az is igaz, hogy Hemsworthből hiányzik Cavill karizmája. Azt azonban az ausztrál színész javára írhatjuk, hogy nem próbálta meg egy az egyben lemásolni brit kollégáját. Búcsút inthetünk tehát a jellegzetes, morgásba hajló hümmögésnek, továbbá az ő vajákja nemcsak megjelenésében, de valamelyest a természetét tekintve is eltér az előző változattól. Már nem jellemző rá a sztoicizmusba hajló rendíthetetlen nyugalom, az új Geralt többé nem tud és nem is akar semleges lenni, s emellett olyan hevesen izzó harag fűti, hogy tényleg szörnyű véget ér mindenki, aki az útjába áll.
Már amikor épp nincsenek erős fájdalmai, kedvenc vajákunk ugyanis sosem volt még ennyire sebezhető. A Fehér Farkas kelletlenül beismeri, hogy segítségre van szüksége még akkor is, ha nem egyszer azt látjuk, hogy amikor meglódul, szélvészként tarol le embert, szörnyet egyaránt, méghozzá oly kíméletlenséggel, mintha egy slasher film elpusztíthatatlan gyilkosa lenne. A zsigerek kiontásában és a végtagok lekaszabolásában ráadásul méltó párja akad a sorozat talán eddigi legellenszenvesebb antagonistája, a fejvadász Leo Bonhart személyében, így aki pusztán ezért nézne végig nyolc újabb részt, nem fog csalódni. Messze erre az évadra jutott a legtöbb harc, és a koreográfiájuk is látványos, a kézitusáké éppúgy, mint azoké a küzdelmeké, amelyekben szörnyek is szerepet kapnak, a mágikus párbajokról nem is szólva. Jóllehet, korábban sem rettent vissza a széria az erőszak nyers ábrázolásától, mostanra egyértelműen szintet lépett.
Természetesen ennyi önmagában még nagyon kevés lenne az üdvösséghez, kardinális a cselekmény is, - és ezen már nyilván senki sem lepődik meg - gyakorta csupán inspirációt merít a Tűzkeresztség és a Fecske-torony című kötetekből ahelyett, hogy többé-kevésbé szorosan követné az azokban olvasottakat. Remek példa erre Yennefer szála, aki Sapkowski eredeti írásában hosszú időt tölt aprócska jádefigurává változtatva, ám a sorozat alkotói ezt a szálat teljesen átírták, lényegesen több képernyőidőt adva a varázslónőt játszó Anya Chalotrának, miközben egy másik karakter kapta azt a sorsot, ami az övé volt. Yenneferből Hissrichék kezdettől fogva Geralttal egyenértékű szereplőt akartak faragni, és ebből a szándékukból jottányit sem engedtek. Ennek szellemében a teljes évadon átívelő történetszálak egyikét arra fűzték fel, ahogyan megpróbálja levadászni a Cirire pályázó Vilgefortzot, útját állva a varázsló nagyratörő terveinek.
Apropó Ciri, a vajáklány még a harmadik szezon végén Falka néven csatlakozott egy fiatal kívülállókból verbuválódott bűnbandához, a Patkányokhoz - köztük egy kicsit végre önmaga lehet, és nem az, akinek látni szeretnék: trónörökösnek, politikai aduásznak, ősi próféciák betestesítőjének - lehet válogatni, de hamar megtapasztalja, hogy egy, az övéhez fogható múlt elől nem olyan könnyű elmenekülni. Ezzel párhuzamosan a vérfertőzést tervezgető Emhyr udvarában egy imposztor személyesíti meg kényszerűségből a cintrai oroszlánfiókot, akit a Vilgefortz által alaposan helyben hagyott, és még mindig nem teljesen felépült Geralt mindenáron meg akar menteni. Ebben régi barátok mellett új cimborák segítik, sőt egy gyűlölt ellensége is, és ez a fordulat csak azoknak lesz meglepetés, akik nem olvasták a Vaják-regényeket.
Mindeközben a Kontinensen dúl a háború, Nilfgaard seregei egymás után prédálják fel a falvakat, de az ellenük kiálló északi csapatok is jellemzően előbb lőnek, minthogy megkérdeznék egy egyszerre gyanúsnak és veszedelmesnek látszó kompánia tagjaitól, hogy mégis mi járatban vannak. Amikor azt látjuk, hogy a nélkülöző falusiak kreatív túlélési trükkökhöz folyamodnak a katonák kegyetlenkedéseivel szemben, vagy hogy a legsötétebb órákban az emberek képesek bárkit követni és bárkit feláldozni, csak ne nekik kelljen felelősségteljes döntéseket hozniuk, eszünkbe juttatja, hogy a Vaják sorozat igenis meg tudja idézni a könyvek és a játékok szellemiségét. De aztán szembejön egy anakronisztikus jelmez, és máris szertefoszlik az illúzió: Geralt motoros dzsekire emlékeztető felsője még hagyján, de Yennefer crop toppal párosított nadrág kosztümje láttán már alig várjuk, hogy valaki sportcipőben és jóganadrában szambázzon be a képbe, ha már mindent lehet…
Hosszú felvezetés
Születtek azért könnyebben emészthető, mi több, egészen dicséretes kreatív döntései is az alkotógárdának: ilyen például az, hogy egy öreg mesemondó és Nimue száz évvel később felelevenítik az eseményeket, itt-ott pontosítva, változtatva az elhangzottakon, keretbe foglalva Geralték történetét. Nagyon tetszett továbbá mind struktúra, mind megvalósítás szempontjából az az epizód, amelyet Geralt tábortűz mellett megnyíló társainak bemutatására szántak, és az elbeszélések némelyikét animációs szegmenssel vagy musical-betéttel dobták fel. Az utóbbiban nyilván Kökörcsin fakad dalra, aki továbbra is a sorozat üde színfoltja és első számú humorforrása. Ezek a visszaemlékezések segítenek jobban megérteni egyes szereplők motivációit, miközben árnyalják jellemüket - köztük a mahakami törpe fegyverkovácsét, Zoltanét, valamint a magát seborvosnak és herbalistának kiadó vámpírét, Regisét.
Mindketten fontos karakterek, akiknek a bevezetése nagyjából könyvhű módon történik, s bár nem Laurence Fishburne jutna eszünkbe elsőként, meglepően jó Regisnek bizonyult, illik hozzá a csapat eszének és Geralt bizalmasának szerepe, aki megfontoltságával, intelligenciájával és nem utolsósorban természetfeletti képességeivel ott segít, ahol tud. Egyértelműen ő a legnagyobb új név a stábban a Bonhartot alakító Sharlto Copley, valamint James Purefoy mellett, aki az ármánykodó Stefan Skellent kelti életre. Az udvari intrika, a cselszövés, az árulás, a megtévesztés és a manipuláció tehát továbbra is része a sorozatnak, de sajnos feleannyira sem élvezetes nézni a bábmesterek játékát mint a Trónok harca fénykorában. Még mindig nem a Vaják az a sorozat, amelyik be tudná tölteni a tévétörténelem legsikeresebb fantasy eposza helyén tátongó űrt. Persze, a Netflix próbálkozik. A negyedik évad minden korábbinál több szereplőt mozgat, egyensúlyozva a cselekményszálak között, amelyek egymásba fonódását csak várjuk és várjuk de ez csak nem akar bekövetkezni, vagy ha mégis, akkor csupán érintőlegesen. Ennek az az oka, hogy minden, ami most történik, az utolsó évadnak ágyaz meg, ennek megfelelően nincs is tehát még nagyon mit elvarrni, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene néhány szereplőtől búcsút vennünk: egyesek útja másfelé visz, másoké hirtelen és fájdalmas véget ér. Kicsit úgy, ahogy maga az évad is, amelyben, miként a korábbiakban végig ott lapul valami nagyszerűnek a magva, de Hissrichék sosem engedik kicsírázni, mivel a sors által újra és újra elválasztott főszereplők egymás iránti vágyódására redukálják le a Vaják mondanivalóját, és csak felszínesen érintik annak politikai- és társadalomkritikáját, feltáratlanul hagyva filozófiai mélységeit.
A tanulsága ugyanaz, mint a Gyalog galopp Fekete Lovagjának történetéé: bátorság ide, elszántság oda, tudni kell feladni, és letenni a kardot. De aki Cavill-lel élvezte az adaptációt, Cavill nélkül is fogja, még úgy is, hogy Hemsworthnek nem sikerült annyira magáévá tennie a karaktert, mint elődjének, és emiatt a legtöbbször rosszul fog kijönni az összehasonlításokból.
