Az 1982-es Tron, avagy a számítógép lázadása című produkció egy filmtörténetileg meghatározó alkotás, még ha idehaza nincs is olyan kult státuszban, mint a tengerentúlon. Ennek egyik elsődleges oka nem más, mint hogy ez az egyik első film, mely nagymértékben alkalmazott számítógéppel létrehozott vizuális effekteket. 2010-ben a Disney készített egy folytatást, mely egyfajta soft rebootként is értelmezhető, az akkori mozinézők egy jelentős része, legalábbis idehaza minden bizonnyal azon is meglepődött, hogy ez egy második rész. Mindkét film, de különösen a folytatás már akkoriban foglalkozott olyan összetett programokkal, melyek gyakorlatilag személyiséggel rendelkeznek és képesek teljesen önálló feladatvégzésre, gondolkodásra, szinte úgy viselkednek, mint egy ember. Akkoriban ezt még nem nevezték kifejezetten mesterséges intelligenciának, de igazából már itt is ezt a témát boncolgatták.
Azóta eltelt 15 év, és az AI egyre inkább kezd életünk szerves részévé válni, melynek különböző felhasználói módjai, akár például a filmiparban történő alkalmazása parázs vitákat szül. Részben épp ebből kifolyólag az utóbbi időben számos olyan alkotás született, mely a mesterséges intelligencia pozitív és negatív aspektusait vizsgálja, mint például Az alkotó, vagy kevésbé komoly hangvétellel a M3GAN. Most pedig a Tron franchise is csatlakozott ebbe a sorba, ami talán a legkézenfekvőbb döntés az előzmények ismeretében.
Honnan hova?
Ezeknek a bizonyos előzményeknek az ismerete viszont gyakorlatilag teljesen lényegtelen. A film ugyanis már a prológusban a földdel teszi egyenlővé az Örökség minden elért eredményét, és egy teljesen új status quot vezet be. Minden egyéb, esetlegesen szükséges információval a film már az első pár percben ellát bennünket. Így hát, ha valakit az tartott vissza attól, hogy tegyen ezzel egy próbát, hogy a korábbi kettőt nem látta, annak jó hírekkel tudok szolgálni. Nem kell. Mindenki másnak viszont, akit érdekel ez a világ és szerette az első két filmet, sajnos csak rossz hírekkel tudok szolgálni. Az ENCOM élére egy teljesen új vezérigazgató, Eve Kim lépett, Sam Flynn ugyanis ki nem fejtett "személyes okokból" maga mögött hagyta ezt a pozíciót. Ez már önmagában is kissé lusta megoldás, de legalább Eve kaphatott volna egy kicsit bővebb hátteret, ugyanis az sem derül ki, hogy egyáltalán hogyan került a képbe ő és testvére.
Az aktuális őrület egy elég rendesen feltápolt lézeres 3D-nyomtató, amely a digitális világból képes bármit megalkotni a valóságban, akár szerves anyagokat is. Így az ENCOM és a konkurens Dillinger Systems között verseny alakul ki a technológia tökéletesítésének érdekében, melyhez egy régi, Kevin Flynn által megalkotott kódrészletre van szükség. A kódot Eve találja meg, mire a Dillinger vezérigazgatója, Julian Dillinger, aki fegyvergyártásra (mi másra) szeretné használni a cuccot, gyakorlatilag kinyomtatott katonákat küld a program begyűjtésére. Az ő vezetőjük Ares, Jared Leto karaktere, aki az elérhető legfejlettebb mesterséges intelligencia.
Ha eltekintünk attól, hogy a történet gyakorlatilag kinullázza az előző filmet, az alaphelyzet önmagában meglehetősen érdekes és kreatív. A programnak ugyanis van egy fontos hiányossága, mely a cselekmény egyik fő mozgatórugója is egyben. Ez az, amit ki akarnak javítani a MacGuffinként funkcionáló kódrészlettel, és egyébként meglehetősen érdekes megoldandó szituációkat eredményez, így ezt nem is lőnénk el. Legyen elég annyi, hogy az alapkonfliktus meglepően izgalmasra sikerült.
Emberarcú AI
A mesterséges intelligencia ábrázolása, különösen Jared Leto karakterén keresztül szintén tartogatott érdekes és egészen okos megoldásokat. Dillinger például a Rácson belül gyakorlatilag chatbotként kommunikált Aresszel. Ami különbözik korunk modelljeitől és egy fejlettebb, mégis abszolút elképzelhető szcenáriót mutat az az, hogy amint Ares megkapta az utasítást, feladatait nem egyedül, hanem egy részét más, alacsonyabb rendű mesterséges intelligenciáknak delegálva hajtotta végre. Amikor pedig a való világban lépett interakcióba emberekkel, akkor pontosan olyan megnyilvánulásai voltak, mint amit megszokhattunk a különböző szöveges AI modellektől, mint amilyen például a ChatGPT. Mindezt pedig megkoronázta Leto alakítása, aki tökéletesen hozta a faarcú robot tompa tekintete mögött egyre sűrűbben felsejlő gyermeki kíváncsiságot és lelkesedést. Abszolút kiemelkedő volt maga a karakter és az alakítás is a mezőnyből, a többiek legnagyobb része maximum tisztes középszert hozott.
Az antagonista szerepét betöltő Julian Dillingert Evan Peters alakította, aki különösen a film második felében már inkább ripacskodásba ment át, ami miatt olykor kifejezetten irritáló volt a jelenléte. Leginkább A csodálatos Pókember 2 Harry Osbornja jutott róla eszembe mind a karakter archetípusa, mind az alakítás szempontjából, és ezt abszolút nem dicséretnek szánom. A legfőbb probléma a karakterével kapcsolatban viszont az, hogy a harmadik felvonás elején igazából teljesen kiesik a kezéből az irányítás, karaktere teljesen jelentéktelenné válik a cselekmény szempontjából, ami azt eredményezi, hogy a végső konfrontáció meglehetősen súlytalanná válik, kicsit túl is van nyújtva.
A látványba és a zenébe viszont nem lehet belekötni. A harcjelenetek valami fantasztikusan néznek ki, különösen az emblematikus motoros hajszák, melyeknek egyike ezúttal kiegészül némi extra fűszerezéssel is. A hangulat szempontjából a soundtrack teszi fel a pontot az i-re, melyet a Daft Punk után ezúttal a Nine Inch Nails szállított, és egészen kitettek magukért. Egészen fantasztikus zenei programot sikerült letenniük az asztalra, mely amellett, hogy tökéletesen illeszkedik a látványhoz, dallamvilágában is emlékezetes.
Pórázzal vagy anélkül?
Amin viszont igazán áll vagy bukik a film, az a feldolgozott téma kapcsán megfogalmazott üzenet, vagy inkább az, hogy van-e ilyen. E tekintetben nem voltam maradéktalanul elégedett, de ehhez hozzá kell tenni, hogy valószínűleg az én elvárásaim voltak az indokoltnál magasabban egy olyan filmhez mérten, amiben neonmotorokon üldözik egymást világító frizbikkel verekedő, golyófejű emberek. Ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy még így is többet adott, mint más, a témában készült filmek, még ha kicsit naiv is a megfogalmazott gondolat. A film szerint ugyanis a mesterséges intelligenciát eredendően a jóság vezeti, a nem megfelelő kezekben viszont szörnyű dolgokra használható.
Ez egy egészen korrekt állásfoglalás, hiszen az AI-nak számos olyan felhasználási módja lehet, mely felgyorsítja például monoton munkák elvégzését, ám például, amikor az emberi kreativitást próbáljuk vele helyettesíteni, az már erősebben megkérdőjelezhető, csak hogy a leghétköznapibb példát hozzuk. Az öntudatra ébredt, érző AI gondolatának viszont inkább félelmetesnek kellene hatnia véleményem szerint. Egy az embernél gyorsabban gondolkodó, béklyók nélküli és önjáró algoritmus legalábbis inkább Ultront, semmint Víziót juttatja elsődlegesen eszembe. Ez a történet pedig gyakorlatilag azt fogalmazza meg, hogy a kontroll nélküli AI jobb, mint a rossz kezekben lévő, de kontrollált változata. E mögé nem biztos, hogy teljes mellszélességgel tudnék beállni.
A stáblista megindulása után ne pattanjatok fel túl gyorsan, ugyanis menet közben van egy extra jelenet is, mely egészen az első filmig nyúl vissza, egyben pedig a folytatás lehetőségét is magában hordozza. Kicsit talán túlzott optimizmus ez az alkotók részéről, kíváncsi leszek arra, hogy fog-e akkora bevételt termelni ez az alkotás, ami létjogosultságot adna egy negyedik Tron-filmnek, de mi szurkolunk.
A Tron: Ares összességében egy meglehetősen kellemes film. Nem váltja meg a világot, saját elsődleges tematikája kapcsán sem mond semmi túl okosat vagy összetettet, de cserébe egy meglepően fordulatos történetet és fantasztikus látványt tesz le az asztalra, amit megkoronáz a Nine Inch Nails fantasztikus zenei aláfestése. Nehéz jelenleg megítélni, hogy hosszú távon vajon emlékezetesebb lesz-e, mint amilyen például Örökség volt, de minden hiányossága ellenére egy kellemes meglepetésként írnám le az Arest.
