A Megtorló, vagyis Frank Castle mindig nehéz ügy volt a Marvel számára. No, nem azért, mert bonyolult lenne megérteni ezt a karaktert és a hozzá kapcsolt mögöttes gondolatokat, hanem azért, mert nagyon könnyű rosszul használni őt. Ha túl hősiesre írják, elveszik belőle a lényeg. Ha csak az erőszak marad belőle, akkor üres akciófigura lesz. Ha pedig túlságosan be akarják illeszteni a Marvel nagy, egymásra épülő világába, azonnal kilóg belőle. A The Punisher: Az utolsó célpont (The Punisher: One Last Kill) című új Disney+-os különkiadás azért működik jobban, mint én mondjuk sejtettem, hogy működni fog, mert nem próbálja megszelídíteni Frank Castle-t. Nem magyarázza túl, nem vicceli el, nem csinál belőle vendégszereplőt egy nagyobb crossoverben. Fogja, visszarakja New York mocskába, és hagyja, hogy ott tegye azt, amit ez a karakter mindig is tett.
A történet nem különösebben bonyolult. Frank Castle újra célkeresztbe kerül, miután Ma Gnucci vérdíjat tűz ki rá, és a város alvilága gyakorlatilag vadászni kezd rá. Ez egy egyenes, könnyen követhető alaphelyzet, amely nem próbál nagy politikai vagy világépítős távlatokat nyitni. A különkiadás alig háromnegyed órás formátuma miatt erre nem is lenne ideje. Az utolsó célpont inkább egy sűrű, erőszakos menet, amelyben Franknek nem egy összetett összeesküvést kell felgöngyölítenie, hanem túl kell élnie egy olyan napot, amelyet részben ő maga idézett elő azzal, ahogyan évek óta működik.
Ez a szűkebb fókusz jót tesz a filmnek. A Marvel-produkciók egyik gyakori hibája, hogy mindent nagyobb jelentőségűnek akarnak láttatni, mint amilyen valójában. Az utolsó célpont ezzel szemben nem akar univerzumot menteni, új korszakot nyitni, vagy minden jelenetével a következő projektre mutogatni. Nyilván nem teljesen független darab, hiszen Frank Castle MCU-s jövője már nem kérdés, de a különkiadás önmagában is simán értelmezhető. És ez sokat számít. Végre nem az az érzésünk, hogy egy előzetest nézünk egy későbbi történethez, hanem azt, hogy Frank Castle kapott egy saját, lezárt helyzetet, amelyben megint bizonyíthatja, miért működik még mindig. Jon Bernthal továbbra is a legjobb dolog, ami ezzel a karakterrel történhetett. Nem azért, mert látványosan kemény, hanem mert pontosan érti Frank Castle belső logikáját. Az ő Frankje nem egy menő bosszúangyal, hanem egy roncs ember, aki csak az erőszakon keresztül tud kapcsolódni a világhoz. Bernthal Frankje fáradt, dühös, makacs és veszélyes, de közben nem tűnik legyőzhetetlennek - ettől lesz súlya az akciójeleneteknek. Nem egy makulátlan gyilkológépet nézünk, hanem valakit, aki minden összecsapásban tovább amortizálja magát.
Az akció a különkiadás legerősebb része. Reinaldo Marcus Green rendezése közel tartja a kamerát Frankhez, ezért a bunyók nem sterilek. Nem arról van szó, hogy Az utolsó célpont forradalmasítaná az akciófilmes nyelvet, mert ilyet nem tesz. Inkább az a fontos, hogy a Punisherhez illő módon használja az erőszakot. A jelenetek gyorsak, koszosak, sokszor kellemetlenek, és nem próbálják esztétikusra polírozni Frank módszereit. Ez nagy különbség egy átlagos Marvel-akcióhoz képest, ahol a pusztítás gyakran súlytalan látványelemként működik. A különkiadás legjobb pillanataiban tényleg érezni, hogy a készítők nem féltek a karaktertől. A Disney+-os környezet miatt benne volt a veszély, hogy Frank Castle visszatérése kompromisszumos lesz, de Az utolsó célpont nem ilyen. Nem családi program és nem is puha nosztalgia. Keményebb, mint amit a platformon futó Marvel-tartalmaktól általában megszoktunk. A Punisher csak akkor működik, ha a néző érzi, hogy Frank jelenléte megzavarja a Marvel megszokott morális rendjét. Itt ezt legalább részben sikerül elérni.
A probléma az, hogy a történet vékonysága egy idő után már nemcsak feszességnek, hanem hiánynak is érződik. Ma Gnucci jó ellenfél lehetne, de a különkiadás nem ad neki elég teret. Judith Light jelenléte önmagában erős, a karakternek van súlya és van stílusa, de inkább a cselekmény beindítására szolgál, mintsem arra, hogy valódi ellenpontja legyen Franknek. Pedig az alaphelyzetben lenne lehetőség. Egy bosszúból és veszteségből működő bűnözői figura szemben egy bosszúból és veszteségből működő önbíráskodóval elég erős párhuzam lenne, de a film ezt csak érinti. Mire igazán kibomolhatna, már az akció veszi át a helyét. Ez Az utolsó célpont legnagyobb gyengesége. Rövid, feszes, hatásos, de nem mindig elég mély. Frank Castle traumája, önpusztítása és erőszakhoz való viszonya mind jelen van, de a film sokszor inkább jelzi ezeket, mintsem végiggondolja. Bernthal alakítása sokat pótol ebből, mert a karakter állapotát akkor is eladja, amikor a forgatókönyv épp nem ás mélyebbre. Ettől még látszik, hogy egy ilyen történet több levegőt is elbírt volna. Nem nyolc epizódot, mert az valószínűleg túl sok lenne, de egy kicsivel hosszabb, jobban kibontott különkiadásban Ma Gnucci, Frank múltja és a történet morális tétje is erősebb lehetett volna.
A film ettől még nem esik szét. A tempója végig jó, üresjárat alig van benne, és a készítők pontosan tudják, mire építenek. Az utolsó célpont nem akar okosabbnak látszani annál, ami. Ez egy rövid Punisher-történet, amely visszaviszi Franket az utcára, rászabadítja az alvilágot, és közben megmutatja, hogy Bernthal változata még mindig működik. A lépték kicsi, de a hangulat erős. A város nem realista módon jelenik meg, inkább egy sűrített, képregényes bűnfészekként, ahol minden ajtó mögött újabb fegyveres vár. Ez a túlzás illik a karakterhez, mert a Punisher világa sosem a hétköznapi bűnözés pontos társadalmi rajza volt, hanem egy szélsőséges erkölcsi csatatér.
Ami viszont különösen fontos, az az, hogy a film nem próbálja Franket tisztára mosni. Nem állítja be úgy, mintha amit tesz, egyszerűen helyes lenne. Az utolsó célpont ugyan élvezi a karakter brutalitását, de nem akar belőle klasszikus hőst faragni. Ez az egyensúly nem mindig tökéletes, mert az akció természetéből adódóan néha mégis könnyű drukkolni neki, de a film legalább nem ad kényelmes felmentést. Frank itt nem maga a megoldás, hanem egyfajta következmény. Annak a világnak a következménye, amelyben az igazságszolgáltatás csődöt mondott, a személyes veszteség pedig mindent felzabált, ami emberi maradt benne.
A Marvel szempontjából ez a különkiadás azért lehet fontos, mert megmutatja, hogy a felnőttebb hangvétel nem csak annyit jelent, hogy több vér kerül a képernyőre. Az utolsó célpont nem azért erősebb sok friss Marvel-tartalomnál, mert brutálisabb, hanem mert a brutalitás illik a témájához. Frank Castle világában az erőszak nem dekoráció, hanem a karakter nyelve. A kérdés csak az, hogy a Marvel később is meri-e ilyen formában használni, vagy ez megmarad egyszeri kivételnek. Ha Frank a jövőben nagyobb MCU-s történetekben is feltűnik, nagyon könnyen elveszhet az, ami itt működik: a szűk fókusz, a kellemetlen közelség és az, hogy a történet nem próbálja összeegyeztetni őt a franchise derűsebb szabályaival.
A The Punisher: Az utolsó célpont tehát nem egy hibátlan Punisher-alapmű, de erős visszatérés. Nem mond sok újat Frank Castle-ről, viszont jól használja azt, amit már tudunk róla. A történet egyszerű, a főgonosz alulhasznált, a karakterdráma lehetne mélyebb, de a hangvétel, Bernthal alakítása és az akció elég erős ahhoz, hogy a különkiadás működjön. Ez nem egy nagyívű lezárás, inkább egy erőteljes emlékeztető arra, hogy Frank Castle-nek akkor van helye a Marvel világában, ha nem próbálják a Marvel világához igazítani.
