Már a The Boys korábbi évadairól készült kritikákban is kiemeltem, hogy az Amazon sorozata nem azért működik, mert szolgai hűséggel követi Garth Ennis és Darick Robertson képregényét, hanem épp azért, mert mer eltérni tőle. A negyedik évadnál aztán már nem is igazán az volt a kérdés, mennyire gúnyolja ki a szuperhősfilmek világát, hanem az, meddig lehet még egyáltalán szatírát írni egy olyan Amerikáról, amely minden héten képes saját magát parodizálni. Az ötödik, egyben utolsó évad után erre fájdalmasan egyszerű a válasz:
lehet, csak egyre nehezebb.
A The Boys zárószezonja nem hibátlan, nem is mindig elegáns, és néha pontosan ugyanabba a csapdába sétál bele, amelyet évek óta kerülget. Túl sokat akar egyszerre kimondani, túl sokszor nyomatékosítja a nézőben azt, amit már régen értünk, és helyenként annyira direkt a politikai üzenet, hogy már nem is üt igazán, hanem inkább csak ormótlanul, bumfordi módon ránk nehezedik. Mégis nehéz lenne elvitatni tőle, hogy méltó lezárást kapott a Prime Video egyik legfontosabb sorozata. Nem szép lezárást, mert ehhez a világhoz a szépség sosem is illett soha. Inkább következetest, véreset, keserűt és időnként meglepően emberit.
Az ötödik évad ott a legerősebb, ahol nem egyszerűen Hazafi ámokfutását fokozza tovább, hanem megmutatja, mennyire veszélyes, amikor a hatalom, a vallási rajongás, a vállalati propaganda és a celebimádat ugyanabba az irányba kezd húzni. Hazafi korábban is félelmetes volt, de sokáig működött benne az a groteszk kettősség, hogy egyszerre tűnt sérült gyereknek és tömegpusztító fegyvernek. Mostanra ez a kettő teljesen összeér. Antony Starr továbbra is egészen elképesztő ebben a szerepben, mert nem egyszerűen egy gonoszt játszik, hanem egy olyan embert, aki már csak akkor érzi magát rendben, ha mindenki más is az ő torz világképét igazolja vissza. Hazafi nem uralkodni akar, hanem kikényszeríteni a szeretetet, és ettől sokkal rémisztőbb, mint bármelyik sablonos képregénygonosz.
Az évad egyik legtalálóbb képe talán épp a hatalmas, aranyszínű Hazafi-szobor leleplezése, és nemcsak azért, mert tökéletesen sűríti magába a karakter istenkomplexusát. Néhány nappal az epizód után a valóság megint utolérte a The Boyst: a Trump National Doral Miami területén valóban felbukkant egy aranyozott Donald Trump-szobor, Don Colossus néven, talapzatával együtt egészen abszurd méretben. A párhuzam annyira nyilvánvaló volt, hogy Eric Kripke is csak értetlenkedni tudott rajta, mert ennél pontosabban már tényleg nehéz megmutatni, milyen furcsa versenyfutásban van a sorozat a valódi közélet történéseivel. Hazafi szobra a The Boysban elvileg groteszk túlzás, a hatalom és a rajongói kultusz beteg összenövése, de amikor pár nap múlva a valóságban is megjelenik egy aranyozott politikai bálvány, akkor a jelenet már nem szatíraként hat, hanem kellemetlenül pontos helyzetjelentésként.
Ugyanezért működnek az ukrán utalások is. Amikor a Vought propagandagépezete elkezdi áthangszerelni a világpolitikai valóságot, és Oroszországot családbarát, erős, rendpárti szövetségesként kezeli, miközben Ukrajna kapja meg az áruló szerepét, az egyszerre röhejes és ijesztő. A sorozat itt nem finomkodik, de nem is kell neki. A The Boys mindig akkor volt a legjobb, amikor megmutatta, hogy a propaganda nem attól hatékony, hogy hihető, hanem attól, hogy elég sokszor, elég hangosan és elég jó csomagolásban ismétlik. A Mélység szájából elhangzó politikai ostobaságok például azért viccesek, mert a karakter önmagában is nevetséges, de a poén mögött ott marad a kellemetlen felismerés, ezt vagy azt a videót tényleg el tudnánk képzelni a valódi hírfolyamainkban. Az Elon Musk-utalás ennél kisebb falat, de pontosan illik ugyanebbe a sorba. A The Boys világában a techmilliárdos, az algoritmus, a közösségi média, a politikai befolyás és a rajongói vallásosság már nem külön kategória, hanem ugyanannak a rendszernek több arca. A sorozat jól érti, hogy a modern hatalom nemcsak a hadseregnél, a kormánynál vagy a médiánál van, hanem azoknál is, akik megmondják, mit látunk, miről beszélünk, és kiket emelünk istenpótlékokká. Ettől az ötödik évad nem válik mélyebb politikai tanulmánnyá, de a világképe következetes marad. A Vought nem egy gonosz cég, hanem maga a rendszer: kapitalizmus, szórakoztatóipar, haditechnika, populizmus és márkává csomagolt félelem egyetlen undorító masszában.
A gond ott kezdődik, amikor a sorozat ezt túl sokszor mondja ki helyettünk. A The Boys korábban sem volt egy finom, csipkekesztyűs sorozat, de az első évadokban még sokszor élesebbnek hatott, mert a brutalitás mögött ott volt a meglepetés ereje. Mostanra a vér, a testnedvek, a sokkoló halálok és a szexuális túlzások már nem mindig vágnak gyomorszájon. Van, amikor csak jelzik, hogy igen, ez még mindig The Boys. A zárószezon szerencsére ennél többször talál vissza a valódi erejéhez, de az is látszik rajta, hogy egy ennyire extrém sorozatnak öt évad után már nagyon nehéz újat mutatnia önmagából.
Billy Butcher történetszála ebből a szempontból egyszerre működik és fárad is el. Karl Urban továbbra is remek, pontosan tudja, hogyan kell Butchert úgy játszani, hogy egyszerre legyen karizmatikus rohadék és egy tragikus roncs, de a karakter útja már régóta ugyanarra a kérdésre épül, vagyis hogy lehet-e ölni a szörnyetegeket úgy, hogy közben nem válunk mi magunk is szörnyeteggé. Az ötödik évad végre kénytelen választ adni erre, és bár a válasz nem minden pontján meglepő, érzelmileg azért működik. Hughie, Annie, Anyatej, Kimiko és Franci azért fontosak mellette, mert ők tartják emberi szinten ezt a történetet. Nélkülük a The Boys csak egy véres politikai karikatúra lenne, velük viszont időnként tényleg fájdalmas dráma.
A mellékszereplők közül továbbra is Mélység az egyik legszórakoztatóbb figura, mert Chace Crawford már régen megértette, hogy ezt a teljesen vállalhatatlan idiótát nem szabad kikacsintva játszani. A karakter pont attól vicces, hogy saját magát mindig brutálisan komolyan veszi. X-Pressz útja az elmúlt évadok egyik legjobban felépített megváltástörténete lett, Bölcs pedig akkor működik igazán, amikor nem egyszerű "okos gonoszként" kezelik, hanem olyan szereplőként, aki pontosan látja, milyen ostoba világot kell irányítania. Petárda ezzel szemben néha túl direkt eszközzé válik, de a sorozat médiakritikájába tökéletesen illeszkedik ő is. Az ötödik évad egyik legnagyobb erénye, hogy a legtöbb szereplőnek ad valamilyen értelmes végpontot, még akkor is, ha nem minden út ugyanannyira erős.
Oh Atya külön bekezdést érdemel, mert Daveed Diggs karaktere azt a pontot hozza be az évadba, ahol a The Boys már nem egyszerűen politikai szatíraként, hanem vallási kultuszdrámaként működik. Aaron, vagyis Oh Atya nem pusztán Hazafi egyik újabb hangos támogatója, hanem annak az intézményesített rajongásnak az arca, amely vallást, üzletet és propagandát gyúr össze egyetlen visszataszító show-műsorrá. A figurában ott van az amerikai televíziós prédikátorok minden túlzó gesztusa, a színpadias áhítat, a pénzszagú hit, a tömegmanipuláció és az a tökéletesen hamis erkölcsi fölény, amelytől Hazafi istenítése már nem őrültségnek, hanem szervezett politikai terméknek látszik. Diggs azért jó ebben a szerepben, mert nem karikatúrát játszik, hanem egy olyan embert, aki pontosan tudja, hogy a hit akkor a leghasznosabb, ha közben minden is el lehet adni vele. Ez az évad egyik legfontosabb újítása, Hazafi köré már nemcsak rajongótábor épül, hanem egy komplett vallási infrastruktúra, és Oh Atya ennek a legkellemetlenebbül ismerős arca.
Spoilermentesen nézve is külön érdekes, mennyire másképp közelít a sorozat a lezáráshoz, mint az eredeti képregény. Ennis és Robertson fináléja kegyetlenebb, nihilistább, és sokkal inkább arra fut ki, hogy a rendszer felszámolása után a bosszúvágy önálló fertőzéssé válik. A sorozat ehhez képest már régen más pályára állt. Nemcsak egyes karakterek sorsa, hanem egész szerepek, motivációk és viszonyok változtak meg az adaptáció során. A lényeg viszont megmaradt, a The Boys végső soron nem arról szól, hogyan lehet legyőzni a szuperhősöket, hanem arról, marad-e bármi az emberből, ha az egész életét a gyűlölet szervezi. Ebben az értelemben a tévés lezárás hű az alapmű szelleméhez, még akkor is, ha nem akarja pontról pontra újrajátszani azt.
És ez bölcs döntés volt. A képregény befejezése a maga nyers, brutális módján hatásos, de a sorozat az évek alatt sokkal erősebben épített az érzelmi kapcsolatokra, Ryan szerepére, Annie és Hughie viszonyára, Kimiko és Franci kapcsolatára, illetve arra, hogy Butcher nem pusztán egy dühös ember, hanem a saját traumájának a foglya. Ha a tévés változat egyszerűen lemásolta volna a képregényt, valószínűleg idegenül hatott volna mindattól, amit az előző évadok felépítettek. Így viszont a befejezés akkor is saját lábon áll, ha közben felismerhetően ugyanabból a sötét alapanyagból dolgozik.
Az évad gyengébb részei leginkább akkor bukkannak elő, amikor a The Boys már nemcsak lezárni akarja önmagát, hanem előkészíteni a következő sorozatokat is. A Vought Rising felé mutató szálak önmagukban nem rosszak, Katonasrác jelenléte pedig továbbra is működik, de néha érezni, hogy az alkotók már az univerzum jövőjére is gondolnak inkább. Ez nem olyan súlyos probléma, mint amikor a Marvel-filmek teljes jeleneteket áldoztak fel a következő fázis reklámozására, de a The Boys pont azért volt üdítő, mert sokáig nem ilyen franchise-logika mentén működött. A zárásnak szerencsére így is marad saját súlya, de néha átsejlik rajta az Amazon érthető szándéka, vagyis, hogy ez a világ nem fog eltűnni csak azért, mert Hazafi és Butcher fő története véget ért.
A jövőben épp ez lesz a legnagyobb kérdés. A Vought Rising érdekes lehet, ha tényleg a Vought és a szupik történelmi gyökereit bontja ki, nem pedig csak nosztalgikus vérfürdőt ad Katonasráccal és Viharfronttal. A Gen V sorsa már bonyolultabb, de az ott felépített karaktereket kár lenne teljesen elengedni akkor is, ha a sorozatot kukázták. A mexikói spin-off pedig akkor tudhat újat mondani, ha nem egyszerűen más országba viszi ugyanazt a receptet, hanem megmutatja, hogyan működik a Vought-féle befolyás Amerikán kívül. A The Boys-univerzumnak akkor van értelme tovább élni, ha nem kötelező házi feladatként terjeszkedik, hanem új nézőpontokat nyit ugyanarra a romlott világra.
Az ötödik évad után viszont egyelőre az a fontosabb, hogy a fő sorozatot bizony az alkotók tisztességesen be tudták fejezni. Ez ma már önmagában is érték. Nem húzták a végtelenségig, nem puhították fel teljesen, és nem próbálták minden szereplőjét biztonságos helyre menekíteni. A The Boys a végén is hangos, mocskos, dühös és sokszor kényelmetlen sorozat maradt. Néha túl direkt, néha túl sok, néha fárasztóan ragaszkodik a saját eszközeihez, de még mindig több mondanivalója van a szuperhősmítoszról, a hatalomról és a rajongói vakságról, mint a legtöbb sorozatnak, amely elvileg komolyabban akar beszélni ezekről.
Nem ez a legerősebb évada a The Boysnak, de jó zárása annak, amit 2019-ben elkezdett. A sorozat végül nem azért lett fontos, mert ömlött benne a kechup, mert kiforgatta a szuperhőskliséket, vagy mindenkinél gusztustalanabb poénokat mert bevállalni, hanem azért, mert a sok vér, káromkodás és beteg humor mögött végig ugyanazt kérdezte: mit kezdünk azokkal, akiknek túl sok hatalmat adunk, és mit kezdünk magunkkal, amikor rájövünk, hogy ezt a hatalmat mi magunk építettük köréjük? Hazafi aranyszobra épp ezért ég bele az ember tudatába. Nem azért, mert túlzás, hanem pontosan azért, mert ma már egyáltalán nem tűnik annak.
