A Supergirl nagyon könnyen lehetett volna James Gunn új DC-univerzumának első igazán nagy döccenője is. No, nem azért, mert Kara Zor-El ne lenne elég érdekes karakter, hanem mert a mozis szuperhősfilmek az elmúlt években túl sokszor bizonyították be, hogy önmagában egy ismert név, egy látványos jelmez és néhány képregényes utalás már semmire sem elég. A Supergirl ráadásul eleve nehéz helyzetből indult, mert egyszerre kellett leválnia Superman árnyékáról, kapcsolódnia az új DCU-hoz, működnie önálló kozmikus kalandként, és valahogy megőriznie Tom King Supergirl: Woman of Tomorrow című képregényének keserű, már-már balladaszerű hangulatát is. Ez sok feladat egyetlen filmnek, de szerencsére Craig Gillespie rendezése meglepően sokat megold belőle.
A történet alapja végtelenül egyszerű. Kara Zor-El nem hősként, nem példaképként és pláne nem Superman női megfelelőjeként lép elénk, hanem egy sérült, dühös, magának való túlélőként, aki a saját születésnapján próbálna elbújni a világ elől, egy vörös napos bolygón szeretne mocsok mód lerészegedni (a sárga nappal ellentétben ugyanis itt nincs szuperereje, és az alkohol is hatni tud rá), de végül belesodródik egy gyerek bosszútörténetébe. Ruthye Marye Knoll apját meggyilkolja ugyanis Sárga Dombi Krem, avagy Krem of the Yellow Hills, a lány pedig Karától várja, hogy segítsen neki igazságot szolgáltatni. A főgenyó Supergirl kutyáját, Kryptót is megmérgezi, úgyhogy a lány elsődleges célja az ellenszer megszerzése lesz. Ebből indul ki aztán egy bolygóról bolygóra haladó, westernes hangulatú űrutazás, amelyben Supergirlnek nemcsak egy gyilkost kell üldöznie, hanem azt is el kell döntenie, mihez kezd a saját haragjával. A film igazi tétje nem az, hogy Kara elég erős-e ahhoz, hogy le tudja győzni az ellenfeleit. Ezt többnyire egyébként is tudjuk róla. Az a kérdés, képes-e úgy hőssé válni, hogy közben nem hagyja, hogy a gyász, a veszteség és a bosszúvágy határozza meg helyette, ki is legyen ő valójában.
A film legnagyobb nyeresége egyértelműen maga Milly Alcock, aki nem egyszerűen egy jó Supergirl, hanem rövid idő alatt nagyon egyértelművé teszi azt is, hogy ez a Kara Zor-El nem egy női Superman, nem a remény mosolygós szimbóluma, és nem is a klasszikus hősideál valamivel sérültebb változata. Alcock játéka azért működik ilyen jól, mert nem teszi mindenáron szerethetővé Karát. Van benne dac, sértettség, fáradtság, rossz döntésekből épülő önvédelem, és az a nagyon emberi reflex, amikor valaki már inkább előre elmarja magától a többieket, nehogy később neki kelljen szembenéznie az elvesztésükkel. Ez a Supergirl láthatóan nem azért kemény, mert a forgatókönyv menőnek akarja mutatni, hanem azért, mert túl sok mindent élt át a múltban. Alcock különösen azokban a jelenetekben erős, ahol nem nagy hősi gesztusokat kell eljátszania, hanem azt, ahogy Kara próbálja elfojtani a saját együttérzését. A film egyik legjobb ötlete, hogy nem azonnal egy nagy, nemes küldetésként kezeli Ruthye történetét. Kara eleinte nem azért indul el, mert pontosan tudja, mi a helyes. Ez a lassú építkezés sokat ad a filmnek. A Supergirl nem rohan bele az első húsz percben a kötelező bosszúhadjáratba, hanem hagyja, hogy a kapcsolat Kara és Ruthye között fokozatosan alakuljon ki. És ez azért fontos, mert ettől a történet nem pusztán arról szól, hogy két szereplő üldöz egy gonosztevőt az űrben, ilyen sztorit már láttunk milliót, hanem arról is, hogy két különböző módon sérült ember hogyan ismeri fel egymásban ugyanazt a dühöt.
Eve Ridley Ruthye-ként nagyon jó ellenpontja Alcocknak. A karakter könnyen lehetett volna egy végtelenül idegesítő gyerekszereplő vagy a bosszú egyszerű motorja, de a film szerencsére nem használja őt ennyire olcsón. Ruthye nem csak azért fontos, mert ő indítja el magát a cselekményt, hanem mert az ő nézőpontján keresztül a Supergirl világának hősi póza is folyamatosan megkérdőjeleződik. Ő nem a legendát látja Karában, hanem valakit, akitől segítséget akar, és aki egyáltalán nem biztos, hogy alkalmas erre. Kettejük dinamikája akkor működik a legjobban, amikor a film nem magyarázza túl a köztük lévő feszültséget. Ruthye elszántsága és Kara cinizmusa szépen csiszolja egymást, és ettől a történet érzelmi íve végig érthető marad.
A film hangulata nagyon jól van belőve. Ez nem a Superman derűsebb, földközelibb világa, hanem egy sokkal koszosabb, furcsább, kocsmaszagúbb kozmikus mese, amelyben az idegen bolygók nem csak színes hátterek, hanem tényleg idegen helyek. Gillespie nem akar minden jelenetet egyformán epikussá tenni, és ez kifejezetten jót tesz a filmnek. A Supergirl időnként western, máskor road movie, gyásztörténet, vagy épp teljesen őrült űrkaland. A filmben van valami régi, kissé mocskos sci-fi kalandfilmes lendület, ami miatt nem érződik annyira sterilnek. Látszik rajta, hogy része egy nagyobb univerzumnak, de szerencsére nem azzal van elfoglalva, hogy ötpercenként egy következő projektet reklámozzon. Nincs egyébként még stáblistás jelenete sem.
A történet okosan építkezik, nem akarja rögtön az egész galaxist megmenteni. A tét személyes, és ez sokkal jobban áll Karának, mint egy újabb, ezredik világvége. Krem of the Yellow Hills nem azért működik, mert ő lenne minden idők legárnyaltabb képregényes főgonosza, hanem azért, mert a film végig Ruthye és Kara sebén keresztül mutatja meg a hatását. Matthias Schoenaerts játéka visszafogottan fenyegető, és bár Krem néha lehetne emlékezetesebb figura, a film jól használja őt arra, amire szüksége van. Nem nagy ideológiai ellenfelet csinál belőle, hanem egy zsigerien kegyetlen embert, aki után csak romok maradnak. A lényeg nem az, hogy Krem mennyire nagy ellenfél, hanem az, hogy mit hoz elő azokból, akik üldözik.
És akkor ott van Lobo. Jason Momoa szerepeltetése elsőre nagyon könnyen tűnhetett volna olcsó rajongói mézesmadzagnak, de a filmben Lobo szerencsére nem pusztán mezei cameóként lép be, hanem mocsok sok energiát is hoz magával. Momoa láthatóan borzasztóan élvezi, hogy nem kell hőst, királyt vagy tiszteletreméltó figurát játszania. Lobo hangos, tahó, veszélyes, vicces, és pont annyira van túltolva, amennyire ezt a karaktert túl kell tolni. Nem lopja el teljesen a filmet Alcock elől, de amikor megjelenik, akkor minden nézői tekintet rá szegeződik. Momoánál ritkán volt ennyire egyértelmű, hogy egy képregényfigura és egy színész temperamentuma szinte egymásnak lett kitalálva. Az külön jó dolog, hogy Lobo nem teszi zárójelbe Karát. A film érti, hogy Momoa jelenléte könnyen felboríthatná az egyensúlyt, ezért akkor használja igazán erősen, amikor kontrasztra van szükség. Lobo mellett még jobban látszik, hogy Kara nem egyszerűen egy vad hős, hanem valaki, aki folyamatosan küzd azzal, hogy a saját ereje milyen irányba rántja el őt.
A Supergirl vizuálisan is erős. Nem minden effekt egyformán hibátlan, és akadnak jelenetek, ahol a digitális háttér túl nyilvánvalóan digitális, de a film összképe mégis karakteres. A bolygók, a kocsmák, az űrbéli utak, a jelmezek és a különféle idegen lények nem csupán díszleteknek hatnak, hanem egy olyan univerzum darabjainak, ahol Superman tiszta, ikonikus világa csak az egyik lehetőség. Kara történetéhez sokkal jobban illik ez a nyersebb, kissé kiszámíthatatlan közeg.
A mellékszereplők közül Krypto is remekül működik, mert a film nem csak cukiságfaktorként használja. A kutya jelenléte egyszerre oldja és mélyíti a történetet, hiszen Karáról sokszor többet mond el az, ahogy Kryptóhoz viszonyul, mint bármelyik nagy drámai monológ. A Supergirl tempója ugyanakkor nem mindig tökéletes. A középső szakaszban van néhány rész, ahol a történet inkább hangulatból él, mint a valódi előrehaladásból, és Krem bandája sem mindig kap annyi súlyt, amennyit a cselekmény indokolna. Néha érezni, hogy a képregény epizodikusabb, utazós szerkezetét egy hagyományosabb háromfelvonásos filmbe kellett belegyúrni, és ez nem mindenhol simul össze teljesen. Mégis sokkal jobb így, mintha a Supergirl egy újabb túltömött szuperhősfilm lenne, amely egyszerre akar eredettörténet, univerzumépítés, nagy gonoszos finálé és rajongói kívánságlista lenni. Ez a film legalább tudja, kiről szól. A legfontosabb pedig az, hogy Kara Zor-El végre nem mellékszereplőnek érződik valaki más mítoszában.
Érdemes kitérni arra is, hogy a film láthatóan nem légüres térben született meg. A bemutató előtt több olyan iparági értesülés is keringett, amelyek szerint a Supergirl több tesztvetítésen és utóforgatási körön ment át, a Warner pedig állítólag legalább három különböző befejezést is kipróbált a közönség előtt. Akész filmen tényleg érződik, hogy egyszerre akar önálló, westernes űrkaland lenni, és közben be akar állni a DCU nagyobb kánonjának lefektetésébe is. Szerencsére a Supergirl nemcsak jó DC-film, hanem jó alap is a folytatáshoz. Milly Alcock simán elbír a szereppel, Jason Momoa Lobója külön filmet kíván magának, és a DCU ezzel a mozival tovább erősíti azt az érzést, hogy Gunnék nem egyetlen hangot akarnak ráhúzni minden karakterre.
Innen már spoileresen folytatom, mert a film leginkább vitatható döntése épp a befejezésben van.
A Supergirl addig nagyon szépen építi Kara erkölcsi útját, ezért különösen fájó, hogy Krem sorsánál végül egy sokkal egyszerűbb, de szerintem gyengébb megoldást választ. Az eredeti képregényben Krem of the Yellow Hills nem hal meg, Supergirl nem öli meg őt. Kara és Ruthye végül nem bosszúval zárják le az útjukat, hanem Kremet 300 évre a Fantomzónába száműzik, majd a történet jóval később, egy epilógusban tér vissza hozzá. Ez a befejezés azért erős, mert nem ad könnyű feloldást. Nem mondja azt, hogy a megbocsátás kötelező, de azt sem engedi meg, hogy Kara hősi útja egy kivégzéssel érjen véget.
Ehhez képest a filmben az, hogy Supergirl megöli Kremet, miután ráveszi Ruthye-t, hogy a lány ezt ne tegye meg, szerintem elbaltázott változtatás. Nem azért, mert egy adaptációnak tilos eltérnie az alapanyagtól, hanem mert ez az eltérés pont a történet legfontosabb erkölcsi magját gyengíti. Kara egész útja arról szól, hogy a fájdalom és a düh nem lehet az egyetlen iránytűje. A képregény azért marad meg annyira erősen az emberben, mert nem a halállal büntet, és a feloldozással foglalkozik inkább, a 300 éves elzárás után Krem megbánja bűneit. A film viszont ehelyett egy sokkolóbb, közvetlenebb, de sekélyesebb megoldást választ.
Ráadásul ez a változtatás a tesztvetítéses és utóforgatásos hírek fényében még zavaróbbnak hat. Nem tudhatjuk pontosan, melyik befejezés mikor és hogyan változott, de a kész film lezárásán érződik az a franchise-logika. A Man of Tomorrow irányába mutató kapcsolódás, Superman erősebb jelenléte és Lobo pozicionálása önmagában nem baj, de mintha a film végén a történet tisztasága egy kicsit alárendelődne annak, hogy a DCU következő fejezetei is megkapják a szükséges lökést. Krem halála így nemcsak az alapműhöz képest rosszabb döntés, hanem a film saját ívét is durvábban zárja le annál, mint amit addig felépített.
Ez különösen azért bosszantó, mert addig a Supergirl kifejezetten jól érti Karát. Alcock játéka végig azt mutatja, hogy ez a lány nem makulátlan hős, hanem valaki, aki nagyon is képes lenne rosszul dönteni, és éppen ezért lenne fontos, hogy a fináléban ne a bosszú igazolja őt, még akkor, sem, ha ezt a bosszút kvázi átveszi mástól, hanem az önuralom. A képregény fináléja keserűbb, furcsább és felnőttebb volt. A filmé működik érzelmileg, mert a színészek elviszik a hátukon, de gondolatilag gyengébb. Egy ennyire jól felépített Supergirl-történet megérdemelte volna, hogy a legvégén ne egyszerűbb, hanem bátrabb legyen. Legalábbis szerintem.
