A Sárkányok háza második évadának kritikáját azzal zártam két évvel ezelőtt, hogy az ember ideje nem végtelen, a türelme pedig nem kikezdhetetlen, ezért még egy olyan szezont már nehéz lenne megbocsátani, amely nyolc órán keresztül készül valamire, amit aztán csak a következő évadra ígér meg. Az HBO sorozatának harmadik felvonása ebből a szempontból könnyű helyzetben volt, mert pontosan lehetett tudni, mit kell tennie:
végre el kellett kezdenie azt a háborút, amelyet 2022 óta épít.
Egyben viszont baromi nehéz helyzetbe is került, hiszen két évadnyi várakozás után már nem lett volna elég néhány sárkányt egymásnak ereszteni, és azt mondani, tessék, ezt akartátok. A látványnak, a karakterdrámának és a politikai játszmáknak egyszerre kellett volna felnőnie ahhoz a történethez, amelyet George R. R. Martin a Tűz és vér lapjain felvázolt. A harmadik évad szerencsére nagyrészt teljesíti ezt a feladatot, és messze a Sárkányok háza legjobb szezonja lett. Nem azért, mert most már tényleg rendszeresen repkednek a sárkányok, bár nyilván ez sem hátrány. Sokkal fontosabb, hogy az eseményeknek végre súlya van, a döntéseknek következménye, a háború pedig nem valami távoli fenyegetés, amelyről újabb és újabb tanácsüléseken beszélnek, hanem olyan pusztító erő, amely szépen lassan felőröl mindenkit. Feketéket, zöldeket, katonákat, civileket és magukat a Targaryeneket is. Most válik igazán világossá, hogy ennek a történetnek valójában nincs győztese, legfeljebb olyan szereplői, akik egy ideig (de szigorúan csak egy ideig) kevésbé látványosan veszítenek.
Innentől spoilerek jönnek, csak óvatosan!
Az évad már rögtön a Garat csatájával jelzi, hogy ezúttal nem fogják tovább húzni az időt. Nagyszabású, brutális nyitányt kapunk, amely Jacaerys halálával azonnal benyújtja a háború első komoly számláját Rhaenyrának. Itt ugyanakkor rögtön vissza is üt az előző szezon egyik hibája. Jace történetének lezárása egyszerűen nem fáj annyira, mint amennyire kellene, mert az írók túl kevés időt szántak rá korábban. A második évad kritikájában is azt róttam fel a sorozatnak, hogy miközben elvileg a következő Targaryen-generáció kerül előtérbe, Jace továbbra is csak kisebb pillanatokat kap. Most pedig már késő kijavítani ezt a mulasztást. Harry Collett jó, az esemény tragikus, Rhaenyra gyásza pedig meghatározza a folytatást, de egy fontos szereplő elvesztése és egy igazán szeretett karakter halála között azért elég nagy a különbség.
Szerencsére a sorozat ennél jóval ügyesebben bánik azokkal, akiknek tényleg jutott ideje kibontakozni. Rhaenyra például végre sokkal érdekesebb karakter annál a békepárti uralkodónál, akit a második évad néha már egészen erőltetetten próbált minden felelősség alól felmenteni. Emma D'Arcy most azt játszhatja el, hogyan változtatja meg valakit a tényleges hatalom. Rhaenyra megszerzi azt, amiért olyan sokáig harcolt, de a Vastrón elfoglalása nem old meg semmit. Üres kincstár, éhező város, egymással marakodó támogatók és egy továbbra is életben lévő rivális várja, ráadásul minden újabb veszteség egy kicsit közelebb tolja ahhoz a gondolkodáshoz, amelyet korábban éppen Daemonban próbált kordában tartani.
Ez a változás sokkal izgalmasabb annál, mintha a sorozat továbbra is azt akarná bizonygatni, hogy Rhaenyra mindenkinél erkölcsösebb, csak sajnos csúnya, gonosz férfiak veszik körül. A hatalom itt végre tényleg torzít. A prófécia is egészen más jelentést kap, amikor már nem egy családi titok, hanem egy uralkodó önigazolásának része. Rhaenyra egyre kevésbé egyszerűen azt gondolja, hogy apja döntése alapján neki jár a korona, és egyre inkább azt, hogy neki kell uralkodnia, mert valamilyen magasabb rendű küldetést teljesít. A Daenerysszel vonható párhuzam elég nyilvánvaló, de szerencsére ezúttal nem néhány epizód alatt próbálják elmagyarázni, hogyan jut el valaki a felszabadítástól a fanatizmusig. Rhaenyra útja lassabb, érthetőbb és éppen ezért sokkal kellemetlenebb.
Daemon végre nem csak a falat nézi
Daemon közben ugyancsak magára talál, ami külön öröm azok után, hogy a második évadban Matt Smith karakterét gyakorlatilag egy végtelen harrenhali LSD-trip foglyává tették. Érteni lehetett, mit akartak elmesélni a hallucinációival, a bizonytalanságával és a Rhaenyrával szembeni ambícióival, csak ehhez nem feltétlenül kellett volna majdnem egy teljes évadot feláldozni. A harmadik szezonban végre megmarad mindaz, amit Harrenhal Daemon személyiségéhez hozzáadott, de közben újra lehetőséget kap arra is, hogy cselekvő szereplő legyen. A fontos különbség az első évad Daemonjához képest az, hogy már sokkal jobban tisztában van saját helyével. Nem lett jobb ember, és különösen nem lett kevésbé veszélyes, egyszerűen elfogadta, hogy nem neki kell a Vastrónon ülnie. Ettől viszont még ugyanaz az ember maradt, aki szinte minden politikai problémára képes úgy tekinteni, hogy azt valószínűleg meg lehetne oldani kellő mennyiségű sárkánytűzzel. A sorozat egyik legerősebb vonala éppen az, ahogy Rhaenyra lassan közeledik ehhez a szemlélethez. Korábban Daemont kellett visszafognia, most viszont egyre gyakrabban találja magát ugyanazon az oldalon vele.
A másik nagy nyertes Aegon, ami továbbra is egészen érdekes teljesítmény egy olyan karakter esetében, akitől a sorozat korábban mindent megtett azért, hogy viszolyogjunk. Tom Glynn-Carney már az előző szezonban is kiemelkedett, most azonban messze az egyik legjobb alakítást nyújtja. Aegon elvesztette a trónt, az egészsége és amúgy az arca jelentős részét, továbbá szinte minden korábbi biztonságát, miközben Larys oldalán menekülve először kerül közel azokhoz az emberekhez, akik fölött királyként korábban uralkodott. Nagyon könnyű lett volna ebből valamiféle olcsó megváltástörténetet írni, de szerencsére nem ez történik. Aegon attól, hogy szenved, még nem válik jobb emberré. Ugyanaz a sérült, önző és kegyetlen figura marad, csak most sokkal többet értünk belőle.
És ettől működik igazán. Nem kell szeretni Aegont ahhoz, hogy érdekes legyen, és a Sárkányok háza legjobb szereplői amúgy is pontosan azok, akiket lehetetlen egyszerűen jó vagy rossz oldalra rakni. A sorozat néha elfelejti ezt, amikor mindenáron erkölcsi iránytűt akar csinálni egy-egy főszereplőből, de Aegonnál most nem követi el ezt a hibát. Még azt is eléri, hogy bizonyos pillanatokban szurkoljunk neki, miközben pontosan tudjuk, milyen embernek drukkolunk.
Aemond ezzel szemben kissé háttérbe szorul, ami azért furcsa, mert a második szezon végére Ewan Mitchell szinte minden jelenetet képes volt kisajátítani pusztán azzal, hogy fél szemmel fenyegetően nézett valakire. A harmadik évadban továbbra is fontos és továbbra is veszélyes figura, de már nem körülötte forog a zöldek teljes története. Részben azért, mert megérkezik James Norton Ormund Hightower szerepében, és meglepően könnyedén lopja el a figyelmet.
Ormund remek példa arra, hogyan kellene a Sárkányok házának hozzányúlnia a Tűz és vérhez. Martin könyve történelmi krónika, nem hagyományos regény, ezért rengeteg szereplő csak néhány mondatot kap, az adaptációnak pedig hatalmas szabadsága van abban, hogyan tölti ki az üres helyeket. Norton Ormundja egyszerre nevetséges, taszító, karizmatikus és veszélyes, vagyis pontosan olyan mellékszereplő, amilyenből a Trónok harca fénykorában rengeteg akadt. Az eredeti sorozat világát nemcsak Ned Stark, Tyrion vagy Daenerys tette élővé, hanem az is, hogy egy néhány epizódra felbukkanó figura is képes volt saját személyiséggel rendelkezni. A Sárkányok háza sokáig túlságosan bezárkózott ugyanabba a néhány Targaryen és Velaryon bundájába, a harmadik évad viszont végre ismét nagyobbnak mutatja Westerost.
A háború attól jó, hogy borzalmas
És igen, természetesen ott vannak a sárkányok is. A harmadik évad ezen a téren pontosan azt adja, amit a második csak megígért. A Garat után további nagy összecsapások érkeznek, a bukdácsi csata pedig a szezon végére tényleg képes elhitetni velünk, milyen rettenetes ötlet volt ennyi sárkányt bevonni egy családi örökösödési vitába. Technikailag is elképesztő, amit az HBO összehozott, de ennél sokkal fontosabb, hogy a látvány nem önmagáért létezik. A sárkányok most már nem egyszerűen menő fantasyállatok, hanem tényleg tömegpusztító fegyverek. A földön harcoló katonák hősiessége, kiképzése és felszerelése szinte teljesen értelmét veszti, amikor valaki megérkezik föléjük egy többtonnás, tüzet okádó hüllő hátán. A sorozat talán itt ragadja meg legjobban a Sárkányok táncának tragédiáját. A Targaryenek hatalmát éppen azok a lények biztosítják, amelyeket most egymás ellen fordítanak, vagyis miközben a dinasztia két ága azon öldökli egymást, ki örökölje Westerost, közösen pusztítják el saját uralmuk alapját.
Ulf története különösen jól mutatja ezt. A sárkánymagvak felfegyverzése elsőre tökéletes katonai döntésnek látszott, csak éppen senki sem gondolta végig igazán, mi történik akkor, ha hétköznapi emberek kezébe adnak akkora hatalmat, amellyel egy egész várat fel lehet gyújtani. Ulf nem azért érdekes, mert titokban nagy stratéga vagy különösen gonosz ember lenne, hanem éppen azért, mert nem az. Egy közönséges alak, akit beemeltek egy számára teljesen idegen világba, sárkányt adtak alá, majd meglepődtek azon, hogy nem kezdett el automatikusan Targaryen hercegként viselkedni. Bukdácsban pedig már nem nagyon marad kétség afelől, mennyire veszélyes volt ez a kísérlet.
A sorozat legjobb részei egyébként is azok, amelyek nem a következő látványos fordulatra koncentrálnak, hanem arra, mit tesz a háború az emberekkel. Rhaenyra királyvári nehézségei, Aegon menekülése vagy Criston Cole egyre reménytelenebb helyzete többet mond erről a konfliktusról, mint önmagában bármelyik sárkánycsata. Nem véletlen, hogy az évad egyik legjobb ötlete az a groteszk vacsora, amelyen Rhaenyra patkányokat szolgáltat fel az élelmet felhalmozó gazdagoknak. Egyszerre vicces, kegyetlen és politikailag sokatmondó jelenet, ráadásul olyan fajta hatalmi játék, amiből a Sárkányok háza korábban jóval kevesebbet adott, mint a Trónok harca.
Még mindig nem hibátlan az adaptáció
A harmadik évad legnagyobb problémája továbbra is az, ahogy Ryan Condalék időnként hozzányúlnak az alapanyaghoz. Önmagában semmi baj nincs a változtatásokkal. A Tűz és vér pontosan az a könyv, amelynek adaptálásakor muszáj hozzáírni, értelmezni és döntéseket hozni, hiszen eleve egymásnak gyakran ellentmondó forrásokból ismerjük az eseményeket. Ormund kibővítése bizonyítja, hogy ebből fantasztikus dolgok is születhetnek. Más esetekben azonban még mindig erősen látszanak a varratok. Rhaena történetének átalakítása és Nettles kihagyása például nem egyszerű kozmetikai változtatás, hanem több szereplő későbbi történetére is hatással van. Helaena útja ugyancsak jelentősen eltér Martin verziójától, és bár Phia Saban remekül játszik, a karakter tragédiája emiatt egészen más jelentést kap. Ezek nem feltétlenül rossz döntések, de jóval nehezebb természetesnek érezni őket, mint azokat a változtatásokat, amelyek valóban az alapanyag hiányzó részleteit töltik ki.
Az Alicent és Rhaenyra közötti kapcsolat is kezd teherré válni. Olivia Cooke és Emma D'Arcy nagyszerű színészek, közös múltjuk pedig teljesen indokolta, hogy az első két évadban az ő kapcsolatukon keresztül meséljék el a család szétszakadását. Mostanra viszont akkora vérfürdő van mögöttük, hogy egyre kevésbé működik az a törekvés, amely mindenáron kettőjük tragikus barátságát akarja a teljes háború érzelmi középpontjában tartani. A világ és a történet már régen túlnőtt rajtuk, a sorozat viszont néha még mindig nem akarja ezt tudomásul venni.
Ezek ellenére a harmadik évad végre bizonyítja, hogy megérte kitartani a Sárkányok háza mellett. Továbbra sem olyan változatos és könnyedén szerethető sorozat, mint fénykorában a Trónok harca volt. Nincs saját Tyrionja, aki néhány mondattal levegőt engedne a legsötétebb történetszálak közé, és nincs mondjuk egy Aryája sem, aki egészen másfajta kalandot kínálna, és a világjárás helyett továbbra is egy alapvetően szűk családi konfliktust követünk. Ez a sorozat sokkal komorabb, ridegebb történetet mesél, és néha tényleg ráférne néhány perc, amikor nem minden szereplő úgy néz a másikra, mintha mindjárt meg akarná mérgezni.
De most már legalább világos, miért kellett mindezt felépíteni. Teljesen világos, hogy a Targaryenek bukása nem egyetlen őrült király, egyetlen rossz döntés vagy egyetlen elveszített háború eredménye. Egy egész dinasztia módszeresen égeti fel saját maga alatt a világot, miközben minden szereplő meg van győződve arról, hogy természetesen a másik oldal miatt történik mindez. A harmadik évadban végre nem arról beszélnek, hogy egyszer majd eljön ennek az ára, hanem elkezdik ténylegesen megfizetni. És pontosan ezt vártuk három évadon keresztül.
