Valami miatt nagyon szeretjük a Reachert, sőt, még az elég gyengére sikerült negyedik évadot is élveztük. Az egyik probléma az volt - amire egyébként csak a spin-off nézése közben ébredtük rá -, hogy nagyon hiányzott belőle Neagley, aki ironikus módon még fóbiás távolságtartása ellenére is emberibbé tudta tenni az egyszerű óriást.
Egy sikersorozat mellékszereplőjének saját történetet adni kézenfekvő, de közben nagyon kockázatos, mert nem sok olyan karakter van, aki kevesebb képernyőidővel is meg tudja ezt alapozni magának. Minden Saul Goodmanre jut egy Joey, mert egész más dolog egy-egy jelenetben jól működni, mint a hátadra kapni nyolc teljes epizódot. A Neagley szerencsére nagyon érti ezt a problémát és az első epizód bukdácsolása utána nagyon hamar magára talál és mer más és több lenni, mint az a sorozat, amiért egyáltalán rákattintottál.
Pedig nagyon féltünk, hogy Frances Neagley-ből csinálnak egy pöttöm Jack Reachert.
Nem is számítana, hogy rajongóbázis elidegenítésétől való félelmükben, álfeminista túlkorrekcióként vagy csak mezítlábas inkompetencia miatt csinálták volna, bukásra ítélték volna az egészet, de szerencsére visszafogták magukat és Ritchson a Neagley-ben alig több, mint egy cameo.
Mindketten nagyon rátermett, végtelenül makacs és rendkívül intelligens nyomozók, de ez a sorozat sokkal inkább épít arra, hogy miben mások, mint a személyiségükben lévő hasonlóságokra.
A bevált Reacher-recepttől azért nem tértek el, Neagley-t gyerekkori barátjának öngyilkossága indítja el az úton, a nyomok pedig egy szektaszerű kommunához vezetnek, amiről hamar kiderül, hogy fontos szerepet játszik egy nagyobb összeesküvésben. Ettől mondjuk valószínűleg senkinek sem szalad homlokközépig a szemöldöke, mert a farmot vezető Damon Herriman Lawrence Cole-ja akkor is nagyon gyanús lenne, ha nem ő játszotta volna Charles Mansont a Mindhunterben. Szóval a felütés hasonló, de itt valójában véget is érnek a hasonlóságok, mert
a Neagley nem akar minden epizódban többet és nagyobbat mondani, és talán ez a legnagyobb különbség az anyasorozathoz képest.
Végig emberközeli marad és minden karakterét hagyja lélegezni, elsősorban persze magát Neagley-t, akit sokkal jobban megismerhetünk, mint mondjuk Reachert, akinek négy teljes évada lett volna elmélyíteni a karakterét. Ebben a sorozatban sokkal hangsúlyosabb az emberi dráma és a nyomozás, de persze van akció is, de erről majd egy kicsit később.
Tökéletes csapat
A Neagley-t az olyan mellékszereplők teszik igazán különlegessé, akik közül ketten szintén kaphatnának egy spin-offot. Na jó, mondjuk úgy, hogy együtt nagyon jól működnek. A bűnöző család fekete báránya, a nyomozónak állt Hudson Riley, Renee Birdwhistle, Neagley főnökének a titkárnője és a kisstílű utcagyerek, Keno egy szuper csapatot alkotnak, akik között valódi kötődés alakul ki és a történetüket sem - csak - olcsó elbeszélésekből ismerjük meg.
A Reacherverse-ben szokatlan módon a karaktereknek íve van, és bár Adeline Rudolph és Greyston Holt is remekül hozza a kötelezőt, Jasper Jones Kenója végig hibátlan, úgyhogy nem csodálkoznánk, ha a következő évadban nagyobb teret kapna, de igazából azon sem, ha máshol kap majd nagyobb szerepeket. A folytatást egyébként még nem jelentették be, de nagyon reméljük, hogy a számok is igazolják majd, hogy érdemes tovább mesélni ezt a történetet.
Azok lehet, hogy csalódni fognak, akik elsősorban a brutális közelharc miatt szerettek bele Lee Child órásába, mert a Neagley-ben ugyan van akció, de azért visszafogottabb. Sokkal érdekesebb az, amit főszereplője múltjával és érintéstől való félelmével kezd, illetve azzal a sokrétegű kapcsolattal, amit a Tyrone Benskin által megformált haldokló apjával ápol.
A figyelem egy pillanatra sem terelődik el az ügyről, de ennek szálai közé nagyon ügyesen fűzték oda azokat a karaktereket, akik megtöltik érzelemmel és súlyt adnak neki.
Maria Sten csodálatos. Sikerül megőriznie a Reacherből ismert figura határozottságát, miközben teret ad a bizonytalanságainak is, és nem kell egyik pillanatról a másikra egy teljesen más emberré válnia ahhoz, hogy egy sebezhetőbb oldalát is megmutassa.
Ennek az egyetlen gyengébb pontja a kicsit erőltetett romantikus szál, ami Hudson és Neagley között bontakozik ki, bár ezen még bőven lehet dolgozni az esetleges folytatásban, mert nem könnyű tüzet gyújtani két karakter között, akik közül az egyik még csak most tanulja, hogyan engedhet magához közel valakit.
Nem Reacherné
Alan Ritchson rövid felbukkanásai emlékeztetnek arra, hogy honnan indult ez a sorozat, de a Neagley-nek valójában egyáltalán nem volt erre szüksége, mert könnyedén megáll a saját lábán. Maria Sten és a köré gyűjtött csapat egy sokkal teljesebb és érdekesebb történetet mesélt el, mint mondjuk az anyasorozat negyedik évada és a végére azt is elérte, hogy izgatottan várjuk a folytatást.
A szekta ügyére köt egy masnit a sorozat, de már ebben az évadban is vannak utalások azzal kapcsolatban, hogy miről szólhat a második és - ha igazunk van -, akkor az is egy nagy érzelmekkel megtöltött, mélyen személyes kaland lesz, ami tovább építheti a kapcsolatot a karakterek között.
Verdikt
Ha mindenképpen a Reacherhez akarjuk hasonlítani, akkor azt lehetne mondani, hogy a Neagley első évada egy érző Reacher, ami az akcióthrillert egy személyesebb történettel és teljesebb karakterekkel egészíti ki. Neagley egy önmagában is érdekes karakter, és újdonsült csapatával együtt készen áll arra, hogy még hosszú évadokig szórakoztasson minket. Reméljük, hogy kap erre lehetőséget.
