A klasszikus nagy filmes franchise-ok egyik paradoxona, hogy legnagyobb mozgatórugójuk a rajongótábor, mely ugyanakkor sok esetben a legnagyobb hátráltatójuk is. Egy új alkotás esetében nagyon nehéz megtalálni a balanszot ugyanis aközött, hogy valami megpendítse az ismerős húrokat, de közben újdonságként is hasson, ami létjogosultságot ad a produkció számára.
Minden fandomnak van egy olyan, meglehetősen hangos része, ami mindent élből elutasít, ami nem olyan, mint az eredeti. Hogy az "olyan" alatt mit értünk, az változó lehet. Van, aki konkrét karakterek visszatérésére vár, van, aki az "érzést" szerezné visszakapni. Az elvárások disszonanciája viszont mind a stúdiókat, mind az írókat, rendezőket nehéz helyzetbe hozza, hiszen, ha olyat csinálnak, mint a régi, akkor egyik oldalról azt a kritikát fogják megkapni, hogy semmi újat nem tudnak kitalálni, ha viszont valami újjal kísérleteznek, akkor a másik oldal fog hőbörögni. Ebben a kétoldali elváráscunamiban nem nehéz két szét között a padlóra esni, így a legjobb alkotások jellemzően akkor születnek, amikor nem az az elsődleges cél, hogy valamely csoportnak megfeleljenek, hanem pusztán az, hogy egy jó film készüljön.
Az a jó, ha fáj
A Predator univerzum különösen nehéz helyzetben van e tekintetben, hiszen az eredeti, első alkotás pofonegyszerű történettel rendelkezik. Egy csapat papírvékony, de szórakoztató dinamikákkal rendelkező katonára vadászik a dzsungelben egy láthatatlan idegen lény, mely jelentős erőfölényben van velük szemben. Ez az alapkoncepció egyszer, maximum kétszer érdekes, ezután viszont muszáj valamit csavarni a dolgon, hogy ne maradjon unalmas. A későbbi Predator filmek kétségkívül megpróbálták ezt több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel.
Aztán bejött Dan Trachtenberg és tett egy lépést a megfelelő irányba a Préda révén. Noha az alaptörténet jórészt hasonló az első filmhez, hiszen arról van szó, hogy a Földre érkezik egy yautja és itteni lényekre, állatokra, majd értelemszerűen emberekre is vadászik, amint halad felfelé a táplálékláncon. Mindezt viszont belehelyezte egy teljesen új környezetbe, az 1700-as évek Amerikájába, ami épp elegendő plusz ízt adott az alapkoncepciónak, hogy érdekes legyen. Hasonló gondolat mentén bővítette tovább a világot a Gyilkosok gyilkosa, mely más történelmi korokba is elhozta a ragadozót. Az viszont egyértelmű volt, hogy az irány jó, de még tenni kellene néhány lépést.
Így jutunk el végre kritikánk tárgyához, a Halálbolygóhoz, ami nem csak egy lépés, hanem inkább egy jó nagy szökkenés és az a helyzet, hogy ez egy remek dolog. Annyira más alapgondolat mentén született a produkció, mint a korábbiak, hogy olyan, mint egy telefingott szobában kinyitni az ablakot. A legfontosabb különbség egy olyan kettős játék, mely talán nem annyira eredeti, de a sorozatban újdonságként hat. Főszereplőnk ugyanis ezúttal a vadász Dek személyében, tehát mondhatni nem a préda, hanem a ragadozó szemszögéből látjuk az eseményeket. Ám ezen is csavarnak egyet, mindez ugyanis egy olyan bolygón történik, ahol szó szerint minden meg akar ölni, így az, hogy főhősünk éppen a vadász, vagy a zsákmány szerepét tölti be, teljes mértékben szituációfüggő és kiszámíthatatlan.
Ha jobban kinézne, ki is esne
Az alapfelálláson túl Dek önmagában is egy érdekes figura. Egy fiatal, korához képest is alulfejlett yautjáról van szó, akit közössége megvet, ő pedig a lehető legnehezebb prédát választja felnőtté válási rítusához, hogy bizonyítsa rátermettségét. Motivációi kiegészülnek egyéb dimenziókkal is, de mivel a trailerek ebből semmit sem fedtek fel, a spoilerek elkerülése miatt erről jótékonyan hallgatunk. Mindenesetre az egy különösen érdekes jelenség, hogy a rajongótábor mennyire furcsa hozzáállást tanúsít vele kapcsolatban. Az első nyilvános képkockák óta rengeteg kritika érte a karakter megjelenését, melyben az a legérdekesebb, hogy a nézők hasonló módon viszonyulnak hozzá, mint a családja a filmben. Hasonló szituáció ez, mint amikor Kylo Ren karakterével kapcsolatban fogalmazzák meg azt a kritikát, hogy hát azért nem egy Darth Vader. Nos nem, valóban nem az, de ez a figura lényege. A környezete azt várja tőle, hogy az legyen, de képtelen erre. Nagyon furcsa ez a látszólagos meg nem értésből fakadó elutasítás, mikor negatívumként festik le egy szereplő azon aspektusát, mely a történet alapkonfliktusaként és egyben a karakterfejlődés kiindulópontjaként is szolgál.
Ha egy alapvetően antagonistaként szolgáló figurát helyezünk főszerepbe, akkor muszáj egy olyan aspektust, valamiféle sebezhetőséget behozni a képbe, aminek mentén a közönség képes lesz együttérezni vele és szurkolni neki, hogy elérje a célját. Dek olyan elvárásokkal szembesül a történetben, melyeket a kívánt módon nem képes abszolválni, ezért meg kell tanulnia alkalmazkodni a körülményekhez és újra kell értelmeznie a saját magáról alkotott képet. Ez friss, ez újszerű, ez érdekes és ha az ember nem ragaszkodik görcsösen ahhoz, amit megszokott, hanem nyitottsággal viszonyul mindehhez, akkor rájöhet, hogy nagyon jól is működik.
Dek fejlődésében kulcsszerepet kap Thia (Elle Fanning), a Weyland-Yutani vállalat szintetikusa, aki társaival egy igazán a céghez illő céllal érkezett a bolygóra. Thia programja lehetővé teszi számára a magasfokú érzékenységet, amire azért van szükség, hogy jobban megértse ennek a zord világnak az élőlényeit, ám ez Dekkel való kapcsolódását is jelentősen megkönnyíti. Amellett, hogy kettejük személyiségének ellentéte meglehetősen szórakoztató párbeszédeket eredményezett, a legjobb az, ahogyan fokozatosan ráébrednek, milyen sokban hasonlítanak egymásra, és hogy valójában egyazon szituációt két ellentétes nézőpontból figyelik, ami által kölcsönösen tanulnak egymástól és párhuzamosan fejlődnek a cselekmény kibontakozása során.
Ezt még nem láttuk
És ha már a cselekmény, a történetvezetés struktúrája is fantasztikus. Amikor Dek Thia társaságában elindul, hogy felkutassák a kiszemelt zsákmányt, kissé epizodikusnak tűnő kalandokba keverednek. A harmadik felvonásra azonban teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy egyetlen felesleges képkocka sem volt az egész filmben. Minden szituáció, amibe Dek és Thia kerül, valamilyen fontos tanulsággal szolgál, melynek később relevanciája van a végső összecsapás során. Az arányok is nagyon a helyükön vannak, a humor, az akció és a dráma éppen olyan patikamérlegen kiszámolt mennyiségben vannak jelen, hogy egyik se érződjön túlságosan dominánsnak, hanem egy harmonikus, Michelin-csillagos ízorgiában legyen részünk.
A faék egyszerűen induló alapkonfliktus menet közben újabb és újabb rétegekkel bővül, melynek következtében a végső konfrontáció kimenetele is épp eléggé kiszámíthatatlan ahhoz, hogy végig fennmaradjon az érdeklődésünk. A 106 perces játékidőt tökéletesen használta ki Trachtenberg, noha a legtöbb ma megjelenő blockbusterhez képest rövidnek tűnhet, abszolút nem marad az emberben hiányérzet és tempó szempontjából sincs sem túlhajtva sem szétvagdalva a film. Talán a harmadik felvonás lehetett volna még egy picivel rövidebb is, a finálé egy kicsit túlnyújtottnak érződött, de inkább csak némi finomhangolásra lett volna még itt szükség.
Abszolút kiemelendő a látvány is, melyért a Wētā FX csapata volt a felelős és igencsak kitettek magukért. A praktikus és CG effektek remekül keveredtek, a lények, a dzsungel és a harcok brutalitása is remekbe szabott módon jelent meg a vásznon. Ez utóbbi kapcsán abszolút nincs miért aggódni a PG-13-as korhatár-besorolás miatt, ennek ténylegesen az az egyedüli oka, hogy egy szem ember sem szerepel a filmben, így csak idegenek mindenféle színű vére, belei és különféle egyéb szervei röpködnek és fröcskölnek.
Az atmoszféra szempontjából kiemelném a zenét is, melyben kifejezetten emlékezetes megoldások is felbukkannak mind a dallamvilág, mind a hangszerelés szempontjából. Ha pedig a háton cipelt robot képe nem lenne elég easter egg, mivel a kinti jelenetek egy jelentős részét Új-Zélandon forgatták, így még némi A Gyűrűk Ura érzetet is fel lehet fedezni, különösen a nagytotálok esetében.
Legyetek bátorak
Aki úgy ül be a Halálbolygóra, hogy egy "megszokott" Predator filmet szeretne látni, és egyébként is, hogy néz ki ez a csóka, az nagy valószínűséggel már azelőtt elrontja magának az élményt, hogy az első képkocka megjelenne a vásznon. Amennyiben viszont nyitottsággal viszonyultok hozzá, képesek vagytok lenyelni azt a bizonyos békát és elfogadni, hogy ez egy merőben eltérő koncepció és nézőpont attól, amit akár az eredeti film képviselt, akkor fantasztikus bő másfél óra áll előttetek. Ugyanis a Halálbolygó egy csavaros, akciódús, látványos és mindenekelőtt rendkívül szórakoztató produkció.
Végül, de nem utolsó sorban egy jó tipp: keringenek pletykák a neten arról, hogy stáblistás jelenete is van a filmnek. Nos, ugyan a végét jelző címkiíró után egy rövidke, slusszpoénként szolgáló pillanatra még visszatérünk, amint ténylegesen elkezd peregni a stáblista, nyugodtan kimehettek és felszabadíthatjátok húgyhólyagjaitokat, nincs már más jelenet.
