Nagyon sok oka van annak, hogy szeretem a szuperhősös képregényeket, de ezek közül az egyikre kristálytisztán emlékszem. Sőt konkrétan arra is, hogy ez melyik füzethez kapcsolódik. 1990-ben ugyanis megjelent hazánkban is a Marvel Comics-féle Marvel Team-Up 111. és 112. lapszáma egybecsomagolva, a Csodálatos Pókember képregény különszámaként, Csodálatos Pókember és a Démonirtó címen.
A sztori kifejezetten bugyuta volt, Pókember több más hős társaságában időutazott egy nagyot, és visszakerült Kull és a kígyóemberek korába - a Marvelnél voltak ebben az időben Robert E. Howard karaktereinek adaptációs jogai, így jöhetett lére ez a fura crossover. Engem viszont az izgatott, hogy Póki mellett más későbbi kedvenceim is bemutatkoztak, Hulk és Doctor Strange is itt bukkant fel először magyar kiadásban - bár ekkor még Mokánynak és Csodadokinak fordították a nevüket. No, de vissza az emlékekhez:
teljesen rácsavarodtam arra a koncepcióra, hogy a sok színes, jelmezes hős egyetlen világban létezik, karaktereik ismerik egymást, találkoznak és közös kalandokba keverednek.
És később a 2000-es évek első szuperhősfilmjeiben ez volt az, amit abszolút nem kaptam meg. Megvolt Pókember, vagy az X-Men külön filmes világa, készült film Daredevilről és Hulkról, de a hősök sosem találkoztak. Aztán az MCU ezt megváltoztatta, és a Marvel később is folyamatosan azon dolgozott, hogy a korábban eladott filmes jogokat visszaszerezze, vagy olyan egyezségeket építsen ki, mint amelynek hála Tom Holland Pókembere is részese lehet az MCU történeteinek. Rövid bevezetőm után szerintem egyértelmű, hogy mennyire nekem találtak ki egy olyan mozit, amiben Pókember, Hulk és a Megtorló együtt találják szembe magukat a titokzatos új gonosztevővel, közben apróbb jelenetekre vagy féltucat Póki-ellenfél is benéz, és képregényes utalások követnek képregényes utalásokat. És ennek tükrében azt kell mondanom már elöljáróban is, hogy bár filmként több ponton is bele lehet kötni Holland negyedik önálló pókkalandjába, vagyis a Pókember: Vadonatúj napba, a képregények hősszerelmeseként lehetetlen úgy távozni a vetítőteremből, hogy ne húzódjon az ember szája széles vigyorra. Pedig az előző rész alaposan feladta a leckét.
Kevés szuperhősfilm fejeződött be az elmúlt években olyan bátor és egyben kegyetlen döntéssel, mint a Pókember: Nincs hazaút. Peter Parker ugyebár megmentette a világot, de ezért mindenki életéből ki kellett törölnie saját magát. MJ és Ned többé nem emlékeztek rá, May néni meghalt, az egyetem helyett pedig egy apró albérlet, egy varrógéppel készített ruha és a magány várta mindenki kedvenc Pókemberét. A Marvel és a Sony innen tulajdonképpen bármerre elindulhatott volna, a Pókember: Vadonatúj nap azonban szerencsére nem próbálja néhány kényelmes fordulattal visszacsinálni az előző film befejezését. Pár évvel később Peter Parker még mindig egyedül él, miközben minden idejét Pókemberként tölti. New York ismeri és többnyire szereti a hálószövőt, magáról Peterről azonban senki sem tud semmit. Látszólag sikerült tökéletesen kettéválasztania a két életét, de valójában az a helyzet, hogy felborultak az egyensúlyok, hősünk magányos, szomorkás és egyre kevésbé Peter Parker, miközben egyre inkább csak és kizárólag Pókember. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a testében furcsa változások kezdődnek, gyakorlatilag itt is hasonló a helyzet, tehát a pók felülkerekedik az emberen, miközben egy új fenyegetés is megjelenik a városban.
Ez a felállás azonnal sokkal közelebb viszi a filmet a klasszikus Pókember-történetekhez, mint Tom Holland korábbi önálló kalandjai. A Hazatérésben Peter még Tony Stark elismeréséért küzdött, az Idegenben Nick Fury küldetésébe keveredett bele alaposan, a Nincs hazaút pedig a multiverzum kapuit nyitotta ki előtte. Mindhárom film szerethető és több ponton kifejezetten remek volt, de Peter gyakran egy nála nagyobb történet mellékszereplőjének érződött. A Vadonatúj napban viszont végre nem egy Bosszúálló-jelöltet, egy tehetséges Stark tanítványát vagy dimenziók között sodródó kamaszt látunk, hanem egy immár tényleg felnőtt Pókembert, aki saját döntéseinek következményeivel próbál együtt élni. Fontos, hogy a felnőttség és a több alkalommal sötétebb tónus ellenére sem tűnt el a karakter védjegye, vagyis Póki humoros oldala. Azt majd mindenki döntse el maga, hogy ebbe a nagy egészbe illeszkednek-e a most is menetrendszerűen ellőtt poénok, vagy épp hogy kidobják őt az élményből.
A Vadonatúj nap legfontosabb felismerése, hogy Peter döntése a Nincs hazaút végén egyszerre volt önzetlen és rettenetesen önpusztító. Nem pusztán elveszítette a szeretteit, hanem szándékosan kizárta magát minden emberi kapcsolatból. Nem kér segítséget, nem enged közel magához senkit, és lassan már azt sem tudja, ki lenne a maszk nélkül. Tom Holland eddig is remek választás volt Peter Parker szerepére, de a Vadonatúj napban először kap lehetőséget arra, hogy igazán felnőttként játssza el a karaktert. Ezt nagyjából sikerül is megugrania. Eltűnt a korábbi filmek túlpörgött kamaszos energiájának jelentős része, a helyét pedig fáradtság, elfojtott düh és szinte állandó szomorúság vette át. Holland ugyanakkor nem csinál mogorva antihőst Pókemberből. A maszk mögött továbbra is viccelődik, segít az embereknek, és ösztönösen a veszélybe veti magát másokért.
Épp ettől válik igazán fájdalmassá a helyzete, hiszen a város minden lakójával törődik, saját magával viszont egyáltalán nem.
A rendezőváltás az akciójelenetekben mutatkozik meg talán a legjobban. Destin Daniel Cretton a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájában már bebizonyította, hogy érti a mozgásra és a karakterek eltérő képességeire épülő harcokat, Pókember pedig mondanom sem kell, tökéletes alapanyag ehhez. A hálóhintázás olyan ötletes és eddig nem igazán használt kameraállásokat villant meg, ami tényleg az újdonság erejével tud hatni, az összecsapások pedig nem pusztán egymásnak csapódó digitális akcióbabákból állnak. Peter ügyesen használja a környezetét, folyamatosan rögtönöz, a kamera pedig többször hagyja hosszabban kibontakozni a mozdulatokat. Különösen jól működnek azok a jelenetek, amelyekben Pókember felturbózott ereje is megmutatkozik. Peter fizikai változása elsőre egyszerű ürügynek tűnhet néhány új képesség bemutatására (az organikus hálón senki sem fog meglepődni, hiszen azt már az előzetesek megmutatták), de a történet ennél jóval többet kezd vele, hiszen Peternek azzal is számolnia kell, hogy elveszítheti az uralmat a teste és így önmaga fölött. Avagy a pók abszolút felülkerekedhet az emberen.
No, de jöjjenek a többiek is, hiszen róluk is mindenképp beszélnünk kell! Jon Bernthal Megtorlójának megjelenése már a bejelentéskor izgalmas ötletnek tűnt, hiszen Frank Castle eredetileg éppen egy Pókember-képregényben mutatkozott be, ezért hosszú közös múltja van a két karakternek. Kettejük találkozását nem csak az teszi érdekessé, hogy teljesen más módszerekkel harcolnak a bűnözők ellen. Frank gyakorlatilag egy sötét tükörkép, aki megmutatja, mivé válhat Pókember is, ha végleg lemondana minden emberi kapcsolatáról, és kizárólag a küldetésének élne. Mindketten komoly veszteségeket cipelnek, magányosan járják a várost, és azt hiszik, hogy a szenvedésük feljogosítja őket arra, hogy ne engedjenek közel magukhoz senkit. A különbség az, hogy Peter még nem veszítette el teljesen azt a részét, amely képes visszafordulni innen. Bernthal jelenléte azonnal megkeményíti a filmet. Megtorló brutalitása természetesen nem érheti el a saját sorozatában vagy különkiadásában látott szintet, de a karaktert nem is próbálták ártalmatlan, viccelődő vendégszereplővé szelídíteni. Oké, ő is poénkodik, de azért nem megy le teljesen hihi-haha szintre.
Mark Ruffalo Hulkja egészen más feladatot kap. Jelenléte elsőre azt a félelmet keltheti, hogy a Marvel megint egy nagyobb MCU-szereplő mögé rejti Pókembert, ahogy korábban Vasemberrel, Nick Furyval és Doctor Strange-dzsel tette. A film azonban ezúttal jobban ügyel arra, hogy Peter maradjon a történet középpontjában. Hulk nem egy sokadik random mentor, aki megoldja helyette a problémákat, hanem egy újabb figyelmeztetés arra, milyen következménye lehet annak, amikor valaki elveszíti a kontrollt a saját ereje fölött. A Hulk és Pókember közötti jelenetek természetesen a film leglátványosabb bunyói közé tartoznak, Cretton pedig pontosan érti, milyen szórakoztató lehet egy hatalmas, megállíthatatlan erő és egy nála sokkal gyorsabb, mozgékonyabb hős találkozása. Ezekben az összecsapásokban van humor és pusztítás is bőséggel.
MJ és Ned visszatérése jóval kényesebb kérdés, és bevallom, itt féltem, hogy szétbarmolják a korábbi dolgokat, de kár volt aggódnom. A Nincs hazaút lezárása ugyanis szerintem csak addig maradhatott jelentős, amíg a következő film nem törli el egy gyors varázslattal. A Vadonatúj nap okos módon nem kapkodósan akarja intézni ezt a helyzetet. Peter régi barátai nem kapják vissza egyszerűen mindazt, amit elveszítettek, és a film nem tesz úgy, mintha a többéves távolság következmények nélkül áthidalható lenne. MJ és Ned saját életet építettek maguknak, amelyben Peter egyszerre ismerős és idegen. Zendaya jóval visszafogottabb szerepet kap, mint a Nincs hazaútban, mégis fontos része marad Peter történetének.
MJ most nem egy jutalom, amelyet a főhősnek elég újra megszereznie, hanem önálló ember, akinek joga van ahhoz az élethez, amelyet Peter nélkül kialakított. A kettejük közötti kapcsolat ezért fájdalmas emlékeztető arra, hogy bizonyos döntéseket nem lehet egyszerűen visszavonni. Jacob Batalon esetében is abszolút működik az immár idősebb Ned. A korábbi filmekben gyakran ő felelt a könnyedebb pillanatokért, most azonban az ő figurája is érettebb lett egy kicsit. A film nem próbálja visszakényszeríteni a szereplőket a gimnáziumi hármas jól ismert felállásába (bár azért megpengeti a nosztalgia húrjait), hanem elfogadja, hogy azóta mindannyian megváltoztak. Ez néhány nézőnek fájdalmas lehet, de pontosan ettől marad értéke a Nincs hazaút befejezésének.
Sadie Sink szerepéről érdemes a lehető legkevesebbet elárulni, teljesen bizonyos, hogy nem én fogom itt és most ellőni nektek a nagy spoilereket. A stúdió a bemutatóig tudatosan kerülte a karakter pontos kilétének felfedését, és ennek jó oka van. Legyen elég annyi, hogy egy izgalmas és merőben újszerű karaktert ismerhetünk meg benne, ilyen ellenfele eddig azért nem igazán akadt Pókembernek a filmvásznon, és szerintem épp ezért volt sokkal izgalmasabb húzás az ő szerepeltetése, mint előhúzni egy sokadik klasszikus rosszarcot Póki képregényes múltjából.
A Pókember: Vadonatúj nap természetesen nem hibátlan, illetve nem fog passzolni minden nézőhöz. A tempóba helyenként bele lehet kötni, simán rövidebbre is lehetett volna csavarni a nagyjából két és fél órás játékidőt, illetve mondjuk ha valaki Michael Mando nagy visszatérését várta, az meglehetősen kevés Skorpiót fog kapni. Nagyon-nagyon sokat akar egyszerre a film, túlzsúfoltnak is tekinthető talán bizonyos szempontból, de ezzel párhuzamosan vissza is kanyarodnék a bevezetőhöz. Ha nekem valaki kölyökként azt mondja, megnézhetek majd egy olyan Pókember-filmet, amelyben Megtorló és Hulk is felbukkan, no meg rövidebb időre egy marék klasszikus rosszarc is bekukkant, sőt a Kéz nindzsáival is lesz majd egy piszok látványos csörtéje Pókinak, akkor azonnal a mancsába csaptam volna. Most épp ezt kaptam meg, miközben Tom Holland még mindig remekül alakítja Tom Hollandot.
A Vadonatúj nap összességében éppen azt teszi, amit a cím sugallni próbál. Nem másolja le az őt megelőző trilógiát, nem próbál nagyobb nosztalgialavinát indítani még a Nincs hazaútnál is, és nem cseréli le Petert egy újabb Marvel-csapatra. Ehelyett visszaépíti a karaktert, egészen az alapoktól kezdve. Megmutatja, milyen ember maradt Peter Parker a Bosszúállók, Tony Stark technológiája, May néni útmutatása és a barátai nélkül. Mindez nagyon jól áll a világ legnépszerűbb szuperhősének, hiszen anno pontosan ezért szerették meg őt a képregényolvasók. Ez most nem a legnagyobb Pókember-kaland, és nem is akar az lenni. Ennél viszont sokkal fontosabbat tesz a film: végre hagyja, hogy Pókember valóban Pókember legyen.
Én pedig közben azt érzem, hogy nagyvásznon nézem a Csodálatos Pókember képregény új különszámát.
