Az új DC-univerzum eddig legalább egyvalamit egészen jól csinál. Nem akarja elhitetni velünk, hogy minden képregény-adaptációnak takkra ugyanúgy kell kinéznie. A Superman gyakorlatilag egy klasszikus szuperhősfilm volt, a Lámpások sötét bűnügyi sorozatként működött remekül, az Agyagpofa pedig gyakorlatilag azt mondja, felejtsük el egy pillanatra a köpenyes igazságosztókat, mert most egy rendes testhorror jön. Batman még mindig nincs a középpontban, világmegmentésről szó sincs, James Watkins filmjének hőse pedig egy olyan ember, akinek eleinte az jelenti élete legnagyobb problémáját, hogy elveszítette a gyönyörű arcát (és persze ezzel párhuzamosan színnészi karrierjét). Mire azonban véget ér a történet, már örülne, ha csak ennyi történt volna vele.
A sztori szerint Matt Hagen egy feltörekvő filmsztár, aki Gotham nyomornegyedéből küzdötte fel magát Hollywood tetejére, és tökéletesen tisztában van vele, hogy sikerének jelentős részét a külsejének köszönheti. Amikor egy brutális támadás után súlyosan eltorzul az arca, gyakorlatilag egyik napról a másikra elveszíti mindazt, amire az életét felépítette. A filmipar ugyanazzal a sebességgel fordul el tőle, amellyel korábban ajtókat nyitott előtte a jóképűsége, ő pedig Caitlyn Corr kísérleti kezelésében látja az egyetlen esélyt arra, hogy visszakapja régi életét. A kezelés működik, csak természetesen nem úgy, ahogy kellene. Matt teste egyre instabilabbá válik, és miközben kétségbeesetten próbálja visszaszerezni korábbi életét és énjét, lassan már azt sem tudja, hol ér véget Matt Hagen, és hol kezdődik Agyagpofa.
Undinak undi, de a popcorn azért le fog csúszni
Mindez papíron tökéletes alapanyag egy horrorfilmhez, és Mike Flanagan író ügyesen ráérzett arra, hogy ezt a karaktert nem feltétlenül Batman ellenfeleként érdemes elsőként megközelíteni. James Watkins rendezése pedig mindenekelőtt arra koncentrál, amitől Agyagpofa igazán nyugtalanító, vagyis a saját testünk feletti kontroll elvesztésének elemi vágyára. A film vizuálisan sem finomkodik. Matt átalakulása fájdalmas, sokszor kifejezetten gyomorforgató folyamat, amelyben az emberi test úgy viselkedik, mintha többé nem lenne semmilyen szabály, amelyhez alkalmazkodnia kellene.
Tom Rhys Harries pedig többet hoz ki Matt Hagenből annál, minthogy eljátsszon egy szerencsétlen áldozatot. Már a balesete előtt sem különösebben szimpatikus figura. Hiú, önző, és szinte teljesen attól függ az önértékelése, hogy mások mit látnak benne. Aztán a tragédia sem tűnteti ezeket a tulajdonságokat, sőt inkább lekapargatja azt a csillogó burkot, amely addig elfedte őket. Harries jól érzékelteti, hogy Matt egyre kétségbeesettebben kapaszkodik a korábbi önmagába, miközben éppen ez a görcsös ragaszkodás gyorsítja fel a szétesését.
Ez a film egyik legerősebb gondolata. Agyagpofa képessége elméletben hatalmas szabadságot jelent, hiszen bármilyen arcot felvehet, bármilyen külsőt létrehozhat magának, fizikailag szinte bárkivé átváltozhat. Matt számára azonban ez nem felszabadulás, hanem maga a rémálom. Mert miközben szó szerint megformálhatja azt az arcot, amelyre vágyik, egyre kevésbé biztos benne, hogy létezik még mögötte valaki.
Naomi Ackie Caitlyn Corrja fontos ellenpont ebben a történetben. Kettejük kapcsolata nem puszta romantikus mellékszál (annak mondjuk nem is túl erős), hanem az egyik közvetlen módja annak, hogy lássuk, mennyire fokozatosan távolodik el Matt attól az embertől, akit Caitlyn ismert. Ackie nem játszik rosszul, és szerencsére a karakter sem egyszerűen a klasszikus "háttérből aggódó nő" szerepét tölti be, saját döntései és ambíciói is befolyásolják az eseményeket. Mégis jóval kevesebb fókuszt kap, mint Harries, így a film érzelmi súlyának nagyobb része egyértelműen Matt vállán marad.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Amikor Agyagpofa végre harcolni kezd
A film nagy összecsapása külön kiemelést érdemel, mert itt mutatkozik meg igazán, miért hálás filmes alapanyag Agyagpofa. A koreográfia temérdek más képregényhősös mozival ellentétben itt nem egyszerűen abból áll, hogy két digitális figura hatalmas ütésekkel egymásnak esik. Watkins és a trükkcsapat tényleg végiggondolta, mire képes egy olyan ellenfél, akinek nincs állandó testformája. Matt folyamatosan alakítja saját testét a harc közben, bárkinek a képére tudja formálni magát, és teste fegyverként használva is remekül funkcionál.
Ez különösen üdítő a mai képregényfilmek között, ahol a finálék túl gyakran két nagyjából egyforma erős karakter digitális ütésváltásában merülnek ki. Itt a képesség meghatározza magát a koreográfiát. Agyagpofa úgy harcol, mint valaki, vagy inkább valami, amelyre az emberi anatómia szabályai egyáltalán nem vonatkoznak.
A film egyébként is akkor működik a legjobban, amikor saját főhősének fizikai különlegességét használja ki, nem pedig akkor, amikor hagyományos képregényfilmként viselkedik.
Gotham Batman nélkül is működik
A másik kifejezetten jó döntés az volt, hogy Gotham nem Batman előszobájaként szerepel. A film nem tölti az időt folyamatos utalásokkal arra, hogy valahol a háttérben Bruce Wayne is létezik, és nem érezteti velünk, hogy Agyagpofa története csak egy másik, nagyobb szuperhősfilm felvezetése lenne. Gotham saját jogán is életképes közeg. Egy koszos, kegyetlen és társadalmilag szétszakadt város, ahol egy Matt Hagenhez hasonló figura felemelkedése és bukása teljesen természetesnek hat.
Ez azért is fontos, mert az Agyagpofa így elsősorban egy film maradhat, nem pedig univerzumépítő önpromó. Nem kell közben univerzumot építenie, következő produkciókat reklámoznia vagy minden negyedórában bedobnia egy ismerős DC-s nevet. Pontosan ettől érződik önálló alkotásnak, és ez az a fajta műfaji szabadság, amelytől James Gunn DCU-ja hosszabb távon is érdekesebb lehet.
A probléma inkább az, hogy ha lehántjuk róla a DC-képregények rétegét, maga a történet nagyon ismerős. David Cronenberg A légy című filmje a legnyilvánvalóbb párhuzam: egy tudományos beavatkozás hatására fokozatosan átalakuló férfi, akinek testi változása együtt jár személyiségének szétesésével, miközben az őt szerető nő egyre tehetetlenebbül figyeli a folyamatot. Az Agyagpofa ehhez hozzákeveri a klasszikus szépség és szörnyeteg történeteket, a Darkman tragikus hősét, és nehéz nem gondolni A szer testképhez és szépséghez kapcsolódó megszállottságára sem.
Nem az a baj, hogy a filmnek felismerhetők az inspirációi. Szinte minden műfaji alkotás korábbi történetekből építkezik. Az Agyagpofa problémája inkább az, hogy érzelmi szinten ritkán lép túl ezeken az alapokon. Miután Matt elindul lefelé a lejtőn, nagyjából sejteni lehet, hogyan fog alakulni a kapcsolata Caitlynnel, miként veszíti el fokozatosan az uralmat önmaga fölött, és hová vezet majd az, hogy mindenáron vissza akarja szerezni régi életét. Éppen ezért a film meglepetései elsősorban a megvalósításból érkeznek. Abból, hogy Watkins milyen messzire hajlandó elmenni egy-egy átváltozásnál, milyen furcsán használja Agyagpofa testét, vagy hogyan csavar ki egy hagyományos akciójelenetet pusztán azzal, hogy a főszereplő fizikája nem emberi. Ezekben a pillanatokban tényleg saját arcot kap a film. Csak kár, hogy maga a történet kevésbé merész.
A verdikt
Az Agyagpofa így összességében egy erős alapötletből dolgozó, de több szempontból közepes műfaji kísérlet a DC részéről. Tom Rhys Harries abszolút okés főszereplő, James Watkins pontosan érti, mitől működik a testhorror, és a film vizuálisan is sokkal bátrabb annál, mint amit egy nagy stúdió képregény-adaptációjától általában várunk. A nagy harcjelenet pedig az utóbbi évek egyik legkreatívabb képregényfilmes összecsapása. Az is kifejezetten biztató, hogy a DC mert egy olyan filmet készíteni, amelyben egy alapvetően Batmanhez kötődő gonosztevő úgy kap saját történetet, hogy közben nincs szüksége Batmanre. Az Agyagpofa nem egy közelgő Batman-film kétórás előzetese, és nem azon dolgozik folyamatosan, hogyan tudná Matt Hagent minél több másik DC-szereplővel összekötni.
A film viszont sajnos közepes marad azért, mert mindez egy meglehetősen ismerős történetre épül. A testét fokozatosan elveszítő férfi, a tudományos beavatkozás, amely előbb csodának, majd átoknak bizonyul, a mellette álló nő tehetetlensége és a főhős egyre gyorsuló erkölcsi szétesése egyaránt olyan elemek, amelyeket más filmek már nagyon hasonló módon használtak. Az Agyagpofa ügyesen rakja össze őket, de ritkán csavar rajtuk akkorát, hogy valóban a sajátjának érezzük a történetet.
Agyagpofa képességében, Matt Hagen identitásválságában és abban az ötletben, hogy valaki bármilyen arcot felvehet, miközben saját magát fokozatosan elveszíti, rengeteg eredeti lehetőség van, illetve lenne. A film ezekből többet is megpiszkál, de egyikbe sem mer igazán mélyre ásni. Ehelyett biztosabb talajon marad, és egy jól ismert tragikus szörnytörténetet mesél el tűrhető színészekkel, látványos és kreatív megvalósítással, valamint néhány valóban emlékezetes jelenettel.
Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy az Agyagpofa működjön, de ahhoz már kevés, hogy olyan egyedi legyen, mint amilyennek első pillantásra látszik, vagy látszani akar. Mert bármennyire más a felszín, nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy ezt a filmet már láttuk. Más volt a szépség, más volt a szörnyeteg, de a történetet ismerjük.
