A DreamWorks elmúlt több mint 2 évtizedes munkájáról a legtöbbeknek a vicces, sok esetben rejtett, kifejezetten felnőtt humorral átszőtt animációs filmek jutnak eszébe, melyek a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt szórakoztatóak, csak épp teljesen más okból. Alapvetően ezek a filmek is rendelkeznek ilyen-olyan üzenettel, viszont sokkal komolytalanabb az általános hangvételük, mint például egy átlagos Disney-filmnek. Jó példa ezekre mondjuk a Shrek, a Madagaszkár, a Megaagy, vagy épp bizonyos szempontból a Kung Fu Panda is.
Arra már kevesebben emlékeznek, hogy a DreamWorksnek köszönhetjük a valaha volt egyik leggyönyörűbb, hangvételében és komolyságában pedig kifejezetten a klasszikus Disney meséket idéző animációs művet, az Egyiptom hercegét is, mely az 1999-es Oscar-gálán az első animációs film lett a DreamWorks repertoárjában, ami az akadémia elismerését is kivívta a legjobb betétdal kategóriában. 2010-ben viszont a stúdió lerakott valamit az asztalra, amivel újfent bebizonyították, hogy ők bizony kissé komolyabb tematikákból és hangvétellel is képesek dolgozni. Megjelent ugyanis az Így neveld a sárkányodat, mely azonnali siker lett és két folytatást, illetve több tv-sorozatot is kapott.
Változás 3, másolás 12
2010-ben én 12 éves voltam. Nem nehéz innen kitalálni, hogy milyen viszonyulásom van hát az eredeti alkotáshoz, minden szinten megérintett és azonnal a kedvenceim közé lopta be magát. A tv-sorozatot is követtem egy ideig, sőt, még a böngészőből indítható School of Dragons című MMORPG-vel is játszottam egy darabig. Nagyon különös helyzetben érzem magam, ugyanis nagyon rövid időtartamban, pusztán pár hét leforgása alatt megjelent két gyerekkori nagy kedvencem élőszereplős feldolgozása is. Előbb a Lilo és Stitch, most pedig az Így neveld a sárkányodat van előttem, hogy alkotóelemeire szedjem. Ami még érdekesebb, hogy két merőben eltérő típusú adaptációról beszélhetünk, és bizonyos szempontból mindkettő magában hordozza ezen két típus legnagyobb hiányosságait is egyben. A Csillagkutya esetében, noha az összkép pozitív volt, a Disney számos ponton eltért az eredeti történettől, és ezen változtatásoknak bizony nem mindegyike működött jól.
Ezzel szemben az Így neveld a sárkányodat egy bő 90 százalékos, szinte képkockáról képkockára vett másolata az animációs változatnak, nem csak vizuálisan, de még a szövegkönyv jelentős részét tekintve is. Noha megszámlálhatatlanul sokszor láttam az eredeti első részt, az új film előtt azért újra megnéztem egy kis felfrissítés érdekében, és az élőszereplős változatban szinte a karakterekkel együtt tudtam volna mondani a szövegüket, annyira nincs (túl sok) különbség még e tekintetben sem. Mindez, ha egy teljes mértékig objektív szemüvegen át nézzük a filmet, nincs miért köntörfalazni, bizony azt jelenti, hogy ennek az alkotásnak semmi létjogosultsága nincsen. Viszont, ha őszinte akarok lenni, márpedig miért ne akarnék, a francba is, mocskosul jó volt ebben a formában újra látni az egyik gyerekkori kedvencemet, ráadásul olyan módon, ami nem torzított el semmit az eredetihez képest, képes volt ugyanazokat az érzelmi húrokat megpendíteni, ráadásul minden szempontból rendkívül igényes kivitelezés mellett.
Történet 9, karakterek 13
A karakterek zöméről és magának a történetnek a struktúrájáról, mivel egy nagyon közeli adaptációról van szó, túl sokat nem tudunk beszélni. A rendezői székben az a Dean DeBlois foglalt helyet, aki az eredeti, animációs változaton is ügyködött, méghozzá Chris Sanders társaságában, aki, mit ad Isten, a Lilo és Stitch koncepciójának kiötlője és egyben rendezője is. Véletlen lenne? Azt nem hinném! Mindenesetre DeBlois így gyakorlatilag saját animációs filmjét remake-elte élőszereplősben, e tekintetben pedig abszolút nem hibáztatható amiatt, hogy mennyire közeli ez az alkotás az eredetihez képest. A történeti struktúra megtartja a film minden tökéletesen működő elemét, mi több, néhány dolog talán még hangsúlyosabb is az élőszereplős változatban. Erre az egyik legjobb példa az, ahogyan Hablaty a sárkányölő suliban tanult dolgokat hasznosítani tudja a Fogatlannal való együttműködésében, míg azon tapasztalatait, amit a sárkánnyal való együttműködés során szerez, az iskolában tudja kamatoztatni. Az az egész szekvencia az egyik legjobban megkomponált jelenetsor az eredetiben is és itt is.
A karakterek ábrázolás is remekül sikerült. A mellékszereplők mind egytől egyig átadják az eredeti figurákat, velük kapcsolatban igazából semmiféle változtatásról nem beszélhetünk. Mindenki remek munkát végzett, de igazából ugorhatunk a lényeges szereplőkre. Mason Thames fantasztikusan játszotta el Hablaty karakterét, mimikái és testtartásai egyaránt tökéletesen átadják az eredeti karakter jellegét, bár a szinkron kicsit levont ennek értékéből. Az animációs Hablatynak (mind az angol, mind a magyar nyelvű változatban) van egy kissé hetyke, lemondó attitűdje különösen a többi viking felé, ami itt teljesen hiányzott, sokkal lelkesebb lett a karakter általános hozzáállása a dolgokhoz, aminek következtében kicsit középszerűbb, sablon főszereplővé degradálódott a személyisége (nyilván ez alól kivétel mindaz a karakterfejlődés, melyen a történet alakulása során organikusan keresztülmegy). Nagyon kíváncsi vagyok, hogy eredeti nyelven milyen lehet az ő megjelenítése, ezt még csekkolni fogom és ennek tükrében még változhat a véleményem.
Az elefánt a szobában egyértelműen Astrid karaktere, aki főleg küllemében a legtöbb változtatáson esett át, ami ki is váltotta a nézőközönség egy részének ellenérzését. Az, hogy miért így néz ki, egyébként a filmben meg van magyarázva, ez pedig egy új réteget ad magának a törzs hátterének, ami szerintem érdekes volt. Nem feltétlenül volt erre szükség, mert Nico Parker egyébként nagyon jól adja át Astrid karakterének lényegét és kisugárzását, megjelenésétől függetlenül, de ha már magyarázatot adtak rá, abszolút rendben van a dolog. Ami viszont különösen érdekes, hogy mind magát a karaktert, mind Hablattyal való kapcsolatát remekül mélyítették el, ami új dimenziót adott kezdeti rivalizálásuknak, illetve azt is sokkal hitelesebbé tette, hogy miért utálják a fiút a többiek. Astrid ezáltal a film magaslati pontjai közé tartozik, sőt, egyike azon kevés elemnek, ahol a film változtatott, vagy inkább bővített az eredetihez képest, és remekül működött a dolog.
Kapcsolatrendszer 16
Hasonló mélyítés figyelhető meg Hablaty apja, a törzsfőnök, azaz Pléhpofa (Gerard Butler), illetve Bélhangos (Nick Frost) karaktere kapcsán is, noha itt sokkal finomabb változtatásokról, vagy inkább adalékokról van szó, ami mégis hozzátett a karakterek közötti kapcsolatrendszerhez. Amellett, hogy mindkét színész rendkívül komolyan vette a feladatot és remek munkát végeztek, néhány apró félmondattal, vagy éppen gesztussal sikerült sokkal több érzelmet csempészni a film egyik legfontosabb tematikájába, az apa-fia kapcsolatba. Pléhpofa és Hablaty egymáshoz való viszonyulása tökéletesen ábrázol egy tipikus szülő-gyermek kapcsolatot, melynek sok néző találkozott vagy egyik, vagy másik oldalával saját életében. Megjelennek itt kommunikációs nehézségek, a szülői elvárás és a gyermek elképzeléseinek divergálása és az, hogy valójában mindkét fél a másik elismerésére vágyik.
Mindez ráadásul kiegészül még egy archetípussal Takonypóc és saját apja kapcsolatában, mely ugyanennek egy szélsőségesebb változata gyakorlatilag teljes ignoranciával az apa részéről, és egy rendkívül extrovertált megfelelési kényszerrel a gyermeki oldalról. Ez ugyan sokkal kevesebb játékidőt kap, de csak tovább erősíti az alapvető mondanivalót, ráadásul ezt a kis mellékszálat a tv-sorozatból emelték át a filmbe.
Ebbe a kavalkádba lép be Bélhangos, aki Pléhpofa távollétében azt a feladatot kapja, hogy képezze ki a fiatalokat. Bohókás természete ellenére sokszor ugyan vicces formában, de nagyon bölcs megjegyzéseket tesz, és egyfajta ellenpontként szolgál a törzsfőnök nagyzási mániája és megalomán elképzelései mellett. Hasonló szerepet tölt be Hablaty életében is: gyakorlatilag ő az egyetlen, aki hisz abban, hogy a fiúból lehet valami, ha foglalkoznak vele, és rengetegszer adja meg neki azt a kezdőlökést, amire szüksége van. Egy igazi, vérbeli mentorfigura, ezek az apró hozzáadott dolgok pedig, amit a szekció elején említettem, tovább mélyítik ezt a funkciót.
A történet tehát, noha teljesen lemásolta az eredetit, ezzel együtt megőrizte annak értékeit és fő üzenetét, mi több, csavart egyet felfelé az érzelmi tölteten. Esze ágában sem volt kiönteni a fürdővizet, ami így végérvényesen koszos, de a gyerek benne maradt. A karakterek többségének ábrázolása és dinamikájuk remek, az apró bővítések és mélyítések miatt pedig sok esetben még jobb is, mint az animációs változatban. Ami viszont igazán felteszi a pontot az i-re, vagy ez esetben mondjuk az ü-re, révén, két pontról van szó, az a látványvilág és a zene. Az eredeti is gyönyörű volt, ez a változat pedig tökéletesen ültette át az egész atmoszférát és vizualitást élőszereplős formába. Noha csak majdnem dinoszauruszokról van szó, jól látszik, hogy nem spóroltak semmin. Maguk a sárkányok és a röpködős jelenetek egyaránt lenyűgözőek, rengeteg az épített díszlet, a falu hangulata pedig leginkább a klasszikus fantasy kalandfilmek hangulatát idézi meg, de nekem sok esetben a kétezres években készült Asterix és Obelix filmeket is eszembe juttatta. Ami a zenét illeti, John Powell is visszatért újrakeverni eredeti taktusait, melyeket annak idején is rongyosra hallgattam (különös tekintettel a Test Drive című mesterműre). Hazudnék, ha azt mondanám, nem csalt néhány pillanatban akár könnyeket is a szemembe az, hogy újra láthattam ezeket a számomra ikonikus mozzanatokat, ezzel a fantasztikus zenei aláfestéssel.
Befejeznéd végre?! (Nosztalgia 100)
Hogyan lehet hát mindezt összegezni? Hozzátett bármit ez a film az eredeti koncepcióhoz? Csak nagyon minimálisan. Szükség volt arra, hogy elkészüljön? Nos, egyáltalán nem. Valami új, adott esetben kreatívabb projektre is lehetett volna fordítani ezeket a forrásokat? Abszolút! Ezek mind vitathatatlan állítások, ahogy az is, hogy a szolgai adaptáció definíciójáról van szó. Ettől függetlenül viszont egy rendkívül igényesen összerakott alkotásról van szó, melyből egyértelműen kiviláglik, hogy mindenki nagyon komolyan vette a feladatát. Sok más adaptációval ellentétben szerintem elmondható, hogy ez a film akkor is sikeres lenne, ha most látnánk először, mert örökérvényű témákat dolgoz fel érett módon, csupa szerethető karakterrel feltöltve. Természetesen ezek az értékek elsősorban az eredeti alkotásból származnak, viszont ugyanolyan kristálytisztán vannak benne az élőszereplős változatban, néhány esetben pedig mélyíteni is sikerült rajtuk. Egy remek élmény volt, amit a széria rajongójaként egészen biztos, hogy nem most néztem meg utoljára. Javasoljuk, ti is tegyetek így, plusz ötös sebességgel.
