Az igazat megvallva, mindezidáig jórészt teljesen hidegen hagytak a Disney élőszereplős feldolgozásai, pusztán azért, mert olyan művek újraalkotásáról volt, szó melyeket ugyan sokszor láttam gyerekként, és mint klasszikusok, mélyen tisztelem őket, ám annyira nem érdekesek számomra, hogy kíváncsi legyek ugyanarra pepitában. Valószínűleg ezzel az olvasóink egy jó része is így van, ám míg egyesek képesek ezen érzelmeiket magukban feldolgozva csendben tovább görgetni, mikor egy újabb ilyen alkotás kerül a terítékre, mások kötelességüknek érzik, hogy billentyűzetet ragadjanak, és értékes perceket töltsenek a saját idejükből arra, hogy mindenkinek tudtára adják, őket az az adott dolog bizony annyira nagyon nem érdekli, hogy csak na.
Most nincs laca-faca
Ezúttal viszont más volt a helyzet. A Disney ugyanis eddig csak főként klasszikus rajzfilmjeinek élőszereplős feldolgozásaival hozakodott elő, a legmodernebb éra, melybe belecsíptek ilyen téren, az a sokak által Disney-reneszánszként emlegetett 80-as évek vége, 90-es évek eleje, melyben olyan alkotások születtek, mint A szépség és a szörnyeteg, A kis hableány, vagy az Oroszlánkirály, melyekből mind készült már "élőszereplős" verzió. Most először vetemedtek egérék, akarom mondani Igerék arra, hogy egy olyan rajzfilmet dolgozzanak fel újra ebben a formában, mely már a kétezres évek szülötte, és így az én gyerekkoromnak is szerves részét képezte. Nem úgy, mint egy régi mese, amit meg lehet mutatni a gyereknek, hanem mint valami újdonság. És ez nem csak annyit tesz, hogy a Lilo és Stitch - A csillagkutya című filmhez több érzelmi kötődésem van, mint az eddig feldolgozott alkotásokhoz. Ez az én egyik kedvenc Disney animációs filmem, melynek mindkét folytatását és saját sorozatát is nagyon szeretem. Mi több, bárminemű szégyen nélkül ki merem jelenteni, hogy Lilo és Stitch rajongó vagyok.
Így amikor kiderült, hogy ebből is élőszereplős feldolgozás készül, az izgalommal töltött el, de közben félelemmel is, elnézve a korábbi alkotások hullámzó színvonalát, némi eufemizmussal élve. Tartom, hogy egy újabb alkotás, vagy egy új feldolgozása egy régi produkciónak alapvetően nem vesz el a klasszikus értékeiből. Én magam sosem szoktam megérteni azokat az érveléseket, mely szerint ez vagy az "tönkretette emberek gyerekkorát", hiszen az eredetit bármikor, változatlanul meg lehet nézni. Az, hogy valamiből készül egy remake, nem jelenti azt, hogy az eredeti megsemmisül, vagy hogy bármit is veszítene értékeiből. Viszont az tény és való, hogy az ember nem szereti, ha egy általa szeretett, számára fontos dolgot elferdítenek, kicsavarnak, ami által az új verzió elveszíti az eredeti szellemiségét, üzenetét. Én emiatt vagyok képtelen mindmáig újra megnézni pl. az Assassin's Creed filmet. Erről viszont itt szerencsére szó sincs.
Az adaptációk rákfenéje
Összességében elmondható, hogy a Lilo és Stitch élőszereplős változata egy hűséges, de nem szolgai adaptáció. Minden hasonló produkció egy nagyon vékony jégen jár, és egy nagyon finom egyensúlyt kell megtalálnia, hiszen, ha egy az egyben lemásolja az eredetit, akkor önmaga saját jogán egy értelmetlen alkotássá válik. Ha viszont túl sok dolgot változtat meg, akkor benne van a pakliban, hogy nem hozzáad, hanem elvesz az eredetiből. Ugyan ez esetben abszolút beszélhetünk az utóbbiról is, általánosságban egy meglepően jól sikerült adaptációról beszélhetünk. Néhány, az eredetihez képest eszközölt módosítás a történeten kifejezetten a film előnyére vált.
Leginkább Nani karakterének megjelenítése szempontjából beszélhetünk erről. A Lilo és Stitch története alapjában véve egy család drámája, ahol a szülők halála miatt Nani, a nővér neveli kishúgát, Lilót, amivel igencsak meggyűlik baja. Félig-meddig még maga is gyerek, és hirtelen egyedül kell ellátnia egy teljes háztartást, állást találnia és arra is figyelni, hogy Lilo ne kallódjon el, miközben a gyámügy folyamatosan a nyakukra jár, így folyton a levegőben lóg, hogy szétszakítják őket. Ezen túl viszont ő maga, saját tervei, céljai, és az, hogy ő maga egyébként mit akarna kezdeni az életével, ha nem állt volna elő ez a tragikus szituáció, az eredeti műben nem derül ki. Az élőszereplős változat ezzel szemben személyes célokat is adott neki, ami által a testvéréért hozott áldozata még erősebb, az ohana, a család összetartozásának eleme, mely a rajzfilm egyik fő üzenete pedig talán még erősebbé vált ezáltal.
Lilo és Stitch megjelenítése gyakorlatilag tökéletes, ők maguk mintha egyenesen a rajzfilmből léptek volna elő. A Lilót alakító Mai Kealoha szuper munkát végzett, tényleg kiköpött Lilo nem csak megjelenésében, de viselkedésében is. Stitch ábrázolása is fantasztikusan sikerült, ez tipikusan egy olyan pont, ahol egy adaptációnak sem kell változtatnia az eredetihez képest, hiszen, ha nem törött, ne akard megjavítani.
Ami kifejezetten nem jó
A karakterábrázolás terén tetten érhető változtatások negatív oldalát viszont Jumba és Pleakley képviselik. A rajzfilmben a Stitch felkutatására és elfogására a Földre küldött idegenek végig emberi ruhákban próbálnak beolvadni környezetükbe, miközben végig teljesen egyértelmű, hogy nem emberek. Ám a környezetükben lévők valahogy ezt mégsem veszik észre, és csak azt hiszik, nagyon csúnyák. Ez az egyik alapvető és visszatérő humorforrás a rajzfilmben, ami itt jórészt hiányzik, mert a furcsa páros egyfajta holografikus álcázóberendezés révén végig ténylegesen embernek látszik. Ezzel ez a feldolgozás veszített valamennyit az eredeti humorából.
Jumba karaktere kapta a legtöbb pofont. A rajzfilm egyik fontos figurája egy Gantu nevű nagy melák, akit a Galaktikus Szövetség azután küld a Földre, hogy Jumba és Pleakley nem jár sikerrel Stitch elfogásában. Gantu viszont ebből a feldolgozásból teljesen hiányzik, a történetben betöltött szerepét pedig Jumba kapja meg, aki viszont így teljesen kifordul eredeti karakteréből. Noha egy "őrült, gonosz zseniről" van szó, aki genetikai kísérleteket végez, hogy furcsa, torzszülött lényeket hozzon létre, akik pusztítást hoznak, azt több ízben érzékelteti az animációs változat, hogy Jumba nem egy elemi gonosz figura. Inkább egy amolyan csínytevőről van szó, és ez a bizonyos pusztítás főként olyan mértékig terjed, mint hogy Stitch "ellopja a közlekedési táblákat és az összes bal cipőt". Mi több, valamiféle kötelék is van közte és Stitch között, emiatt segít neki végül a történet végén. Ezzel szemben ebben a feldolgozásban tényleges gonoszt csináltak Jumbából. Ha mindez nem lenne elég, a szinkronos változatban a hangja is sokkal kevésbé szórakoztató, ugyanis az eredetiben Gesztesi Károly szinkronizálta őt, aki sajnálatos módon már nincs köztünk. A csere révén viszont egy teljesen karakteridegen, jellegtelen hangot kapott a karakter, így ez a magyar nézők számára dupla csapás.
Ugyanakkor...
Ez volt viszont az egyedüli, ami igazán zavart. Ezen kívül végig remekül idézte meg a feldolgozás a rajzfilm hangulatát, és noha ez a helyszín talán kicsit szebb fényképezést érdemelt volna, a visszatérő dalok, mint például az emblematikus "Hawaiian Roller Coaster Ride" abszolút visszarepítettek az eredeti világába.
Negatívumként említeném még, hogy voltak jelenetek, ahol úgy érződött, mintha spórolni akartak volna kicsit a CGI büdzsén, hogy több jusson Stitchre. Emiat viszont sokszor nagyon rohant a cselekmény, különösen a film legelején, Stitch szökesékor. De általánosságban is elmondható, hogy annak ellenére, hogy egy jó 20 perccel hosszabb ez a verzió, mint az eredeti, cselekményben pedig istenigazából semmit nem tesz hozzá, mégis sokszor nagyon kapkodósnak érződött a tempó.
A lezárás és a konfliktusok feloldása, ami a legfontosabb ennek a történetnek a szempontjából viszont nagyon jól működött, pontosan azokat az érzelmi húrokat pendítette meg, amelyeket meg kellett. És noha itt is volt módosítás az eredetihez képest, ez esetben abszolút előnyére vált. Válaszolva tehát a címben feltett kérdésre: a Lilo és Stitch mindenképp a legjobb élőszereplős Disney feldolgozások közé tartozik, mely, noha nem tökéletes, tisztelettel nyúl az alapműhöz, és még arra is képes, hogy építsen az eredeti üzenet átadásának módján. Ettől függetlenül valószínűleg bármikor szívesebben nézném meg a rajzfilmet, de egy "meega nala kweesta" sem hagyta el a számat az új verzió megtekintése közben, mi több, valószínűleg nem a moziban néztem meg utoljára ezt a változatot sem.
