A paródiafilmek világa egy olyan műfaj, melyet valamiért (talán a színvonal süllyedése miatt?) leginkább a kétezres években hagytunk. Az utóbbi pár évben viszont egyre inkább visszatérőben van ez a zsáner, első körben Hollywood általános tendenciáit követve korábbi nagy sikerű szériák feltámasztása révén. Így tért vissza tavaly a Csupasz pisztoly Liam Neeson főszereplésével, most pedig a Horrorra akadva, igazából gyakorlatilag a teljes eredeti stábbal.
Az új felvonás előtt összesen 5 részt élt meg ez a sorozat, ám ezek közül csak az első kettő igazán emlékezetes, a minőség egyre csak romlott, a végére pedig teljesen ki is fulladt az egész. 2013 óta viszont eltelt pont ugyanannyi év, mínusz kétezer, így eleget pihent a széria ahhoz, hogy visszatérhessen. A kérdés csak az, hogy működik-e ez még 2026-ban, és hogy van-e elég kreativitás ahhoz, hogy reprodukálják az első részek hangulatát és sikerét. Erre sajnos nem tudok ebben a kritikában egyértelmű választ adni, de személy szerint inkább a nem felé hajlok.
Újra itt vannak a régi arcok, de elég ez?
A próbálkozás viszont egyértelműen látszik. Az írói gárdába visszatértek a Wayans testvérek, akik az első két filmet is jegyezték, újra itt vannak az eredeti figurák és a teljes csapat, beleértve Kurtát és Rayt is, illetve egy adag új, fiatal karakter is megjelenik, akik jórészt a régi csapat gyerekei. Innen származik az egyik probléma.
A film egyik humorforrása ugyanis az, hogy a fiatalok milyen hülyén beszélnek, olyan szavakat használnak, amit az idősebbek nem értenek, haha. Az efféle generációs különbségek alapvetően még jó poénforrásként is szolgálhatnának, viszont a Horrorra akadva rendkívül egyoldalúan kezeli ezt a témát, gyakorlatilag totál agyhalottnak beállítva a fiatalabb generációt. Ez azért is különös, mert az eredeti filmek a tinihorrorokat parodizálták, így egyik elsődleges közönségük is a tinédzserek voltak. Itt viszont több szempontból is úgy érződik, hogy most nem ez a cél, hanem az, hogy a régi részek közönségét szólítsák meg újra, miközben a mostani tinédzsereket gyakorlatilag teljesen idiótaként kezeli a film sok tekintetben (a konklúziója is ez gyakorlatilag, ami nekem nem igazán jött át, még úgy sem, hogy félig-meddig ez is egy trópus, a "reboot-folytatás" kifigurázása).
A második probléma innen, az első két részen "nevelkedett" nézői réteg kiszolgálásának igényéből származik, ez pedig a régi poénok pofátlan, sok esetben erőltetett és meglehetősen olcsó ismétlése. Itt nem csak arról van szó, hogy vannak bizonyos running joke-ok, amik itt is visszaköszönnek (mondjuk, hogy Kurta füvezik, vagy hogy Ray nem annyira nagyon ügyesen rejtőzködő meleg), hanem akár konkrétan, egy az egyben megismétlődő poénokról.
Ez vicces...?
Amikor épp nem a "haha, hülye Z generáció" és az "ezen régen nevettél, nevess most is" a koncepció, akkor a fennmaradó részt igazából három részre lehetne bontani. Vannak közéleti viccek, melyek egy része nagyon is ül, egy részén viszont érződik a kényszeredett próbálkozás, hogy minden oldalra szúrjon. A vígjátékok kapcsán gyakran merül fel az a gondolat, hogy ezt vagy azt a filmet ma már nem lehetne elkészíteni a politikai korrektség és hasonlók jegyében, így minden bizonnyal sokan azért is várják nagy kíváncsisággal ezt a filmet, hogy vajon mer-e ebben a tekintetben olyan tapintatlan lenni, mint az eredetiek. És alapvetően egyébként igen, viszont nekem az volt a benyomásom, hogy egyes jelenségeket, vagy akár konkrét eseményeket hatásosabban sikerült kifigurázni, vagy görbe tükröt tartani, mint másoknál. Ennek okát elsősorban abban látom, hogy az alkotókat egyes témák, pl az USA Bevándorlási Hivatala, egész egyszerűen jobban izgattak, mint mások, ezért pedig azoknak a megjelenítésén többet gondolkodtak. Az előzetesben látott metrós, nem-bináris jelenetet például, mely a modern, az osztályharc helyett a kultúrharc mezsgyéjére átköltözött, identitásalapú baloldali gondolkodás kifigurázása lehetne, valójában egy korábbi filmben látott poén megismétlésére, valamint a Z-generáció folytatólagos gyepálására használja a produkció.
Vannak természetesen újabb filmparódiák, melyekből egyébként arányaiban sokkal többre lett volna szükség. Ezek egy része működik, egy része viszont kevésbé. Előbbire remek példa A szert kifigurázó jelenet, mely remekül építi a feszültséget, majd teljesen váratlan módon csapja le a labdát, de a Tűnj el! egy igencsak emblematikus jelenetének paródiája is jól működik. Kevésbé sikerült jól viszont ennek közvetlen folytatása, melynek során még animációba is átvált a látvány. Ez elsőre jól hangozhat, viszont teljesen indokolatlan a szó rossz értelmében véve, ráadásul egy meglehetősen olcsó poénról beszélhetünk. Hozzá kell tenni azt is, hogy noha szerintem minden parodizált filmet felismertem, nem mindegyiket láttam, így simán lehet, hogy voltak olyan utalások, vagy apró részletek, amelyekre nem lettem figyelmes.
Végül, de nem utolsó sorban a humorforrás utolsó kategóriája, amikor egyszerű alpáriságról vagy trágárkodásról van szó. Ez is tud alapvetően működni, amikor kellő sokkhatás társul hozzá és erre van is példa, viszont kényelmetlenül sokszor fordul elő az, hogy pusztán az a vicc, hogy káromkodnak a szereplők. Ennek a mélypontja a végjáték során jött el, ami gyakorlatilag körülbelül egy 10 éves gyerek szintjére vitte a humor nívóját, aki ismer 2-3 csúnya szót.
Ami itt egyáltalán nem fontos
Ha már végjáték, történetről igazából nem nagyon lehet beszélni, de ugye nem is feltétlenül célja a filmnek, hogy egy koherens sztorit meséljen el, ez a régiek esetében sem volt így feltétlenül, bár talán az első két rész cselekménye kissé követhetőbb volt. A végére a film a látszatát is eldobja annak, hogy itt amúgy van egy sztori, és gyakorlatilag teljesen random történnek a nagyobbnál nagyobb hülyeségek, aminek egy része landol, egy része viszont fájdalmasan nagyon nem.
Ami a szereplőket illeti, a régiek nagyjából pont azt hozzák, amire számítanál tőlük. Egyedül talán Cindy változott az eredeti filmekhez képest, mostanra ugyanis teljesen bekattant az átélt borzalmak hatására. Funkcióját sok tekintetben lánya, Sara tölti be, aki a legtöbb szituációban pont úgy reagál, mint Cindy régen. A fő különbség közöttük, hogy Sara gyógyszerfüggő, amit szintén rendszeresen poén tárgyává tesz a film főleg az első felében, később viszont mintha megfeledkezne erről. Különös adalék volt még a Wednesday Addams paródiájaként jelen lévő Tuesday, aki viszont azon kívül, hogy olyan a haja és egy napról van elnevezve, semmiben nem hasonlít a Netflix-sorozatban látott figurára jellemében, ez sem volt egy különösebben átgondolt koncepció.
És még egy pár apróság
Ezen kívül egy kissé szőrszálhasogató bajom is volt a filmmel. Én sajnos azok közé tartozom, akik eltartott kisujjal sokkal inkább az eredeti nyelven preferálják a filmeket. A Horrorra akadva széria régi részeinek viszont zseniális a magyar szinkronja, ami itt most nem mondható el. A régi hangok (pl. Hevér Gábor) visszatérnek, de mégis sokkal sterilebb hatást kelt az egész, ahogyan az az elmúlt évek futószalagon gyártott magyar szinkronjainak többségéről elmondható. Ráadásul az bizonyos n-betűs szó nagyon sokszor hangzik el, viszont teljes mértékben angol kiejtésű, szlengesített változatában (ami ugye a-ra végződik). Ez nekem személy szerint borzasztóan bántotta a fülemet, és sajnálom, hogy nem igazán lett különösebb erőfeszítés beletéve abba, hogy ezt valahogy meg lehessen kerülni, vagy egy a magyar nyelvbe jobban illeszkedő változatban használni. Főleg, hogy a korábbi epizódokban olyan ikonikus megoldások is vannak, mint a sokat idézett GERÁPPÁ, ami a magyar változatban sokkal viccesebb, mint az eredeti wazzup. Sajnos el kell fogadni, hogy most már nem ezen a nívón tartunk az esetek túlnyomó többsége esetében.
A 2026-os Horrorra akadva így egy elég vegyes felvágott. Ha arra számítasz, hogy visszahozza az első két film színvonalát, akkor benne van a pakliban, hogy csalódni fogsz. Ha viszont elég az, hogy újra nevethess egyet a régi, jól bevált poénokon, hiányzik a paródiafilm, mint műfaj, vagy egyszerűen csak viccesnek találod az alkar méretű műpénisszel való verekedést és az öncélú káromkodást, akkor minden bizonnyal élvezni fogod a filmet. Párszor én is elmosolyodtam rajta. Na jó, volt, hogy nevettem is, talán kétszer vagy háromszor.
