Guillermo del Toro Netflixre készített Frankenstein-filmje olyan, mintha egy egész élet kreatív lázálma, megszállottsága, félelmei és reményei egyszerre törnének felszínre. Régóta tudni, hogy ez a projekt a rendező szíve közepéből fakad, és nincs olyan kocka, amelyen ez ne látszana. Mégis, mire végigérünk ezen a két és fél órán, valami különös, kettős élmény marad bennünk: a film egyszerre az eddigi legcsodálatosabb, legmélyebb rétegekkel átszőtt del Toro-alkotás, és egyúttal egy túlnövekedett, nehézkesen hömpölygő monstrum, amely olykor saját alkotója szenvedélyének válik áldozatává. A kérdés végig ott lebeg: vajon lehet-e olyan tökéletesen szeretni egy történetet, hogy végül túl sokat akarjunk belőle elmondani?
Del Toro az első pillanattól kezdve világossá teszi, hogy nem egyszerű adaptációt készített. Ez nem Mary Shelley eredeti történetének puszta újragondolása, nem is a Universal-érában rögzült filmnyelvi hagyományok továbbírása, hanem egy személyes mitológia kibontása. A film minden porcikája belülről fakad, a rendező agyának mélyéből, abból a különös és páratlan képzeletvilágból, amelyet már a Cronos, A faun labirintusa vagy a Bíborhegy óta ismerünk. Victor Frankenstein figuráját Oscar Isaac nem tudósként, hanem megtépázott művészként alakítja, aki ugyanazzal a kétségbeesett szenvedéllyel alkot, mint amellyel a rendező is a képernyőre tette ezt a filmet. A doktor arcán minden pillanatban ott a felismerhetetlen gyász, a megszállottság, az isteni pozícióba való kapaszkodás, és az a megrettent döbbenet, amikor rájön: a teremtés aktusa nem a világ feletti uralom, hanem könyörtelen, visszafordíthatatlan felelősség.
A teremtmény szerepében Jacob Elordi olyan komplex, megkapó alakítást nyújt, amely túlmutat a karakter eddigi filmes ábrázolásain. Elordi inkább tűnik egy világból kiszakított, összefércelt katonának, mint a megszokott torzszülöttnek, de épp ez a modernizált testiség mutat rá a film egyik legfontosabb kérdésére: mi az, amitől igazán emberré válunk? A teremtmény létezése a film legnagyobb tragédiája, mert del Toro olvasatában a lény nem egyszerűen életre keltett test, hanem inkább úgymond egy levágott szárnyú angyal, aki nem kapott sem nyelvet, sem iránytűt, sem kapaszkodót a saját létéhez. A jelenet, amelyben először érintkezik a világgal, del Toro egyik legszebb, legmélyebben emberi pillanata, amit eddig a kobakjából a vászonra ültetett.
Gyönyörű világ, amely néha összeroskad a saját ambíciója alatt
A film képi világa egyszerre lenyűgöző és furcsán szűk. Dan Laustsen operatőr nagy látószögű optikáival az egész film úgy néz ki, mintha egy túl kicsi térbe akarnák beszuszakolni del Toro gigantikus vízióját. Minden díszlet, minden kellék, minden textúra olyan aprólékosan kidolgozott, hogy szinte kinyúlnánk értük, de a kamera torzító tekintete gyakran elidegenít attól, amit néznénk. Del Toro világai korábban lélegzetelállító tágassággal nyíltak meg előttünk, itt viszont mintha a rendező saját alkotói klausztrofóbiája fonódna a képekre, amely ugyan illik a történet sűrű, sötét tónusához, de időnként túl szűknek is bizonyul.
A Netflix technikai hátországa ellenére a vizuális effektek meglepően egyenetlenek. Egyes jelenetek, például a hómezőkön játszódó nyitány vagy a labor fémes környezete olyanok, mintha del Toro festette volna őket saját kezűleg. Máskor viszont a digitális hátterek túl sterilnek vagy színpadiasnak tűnnek. A CGI-farkasokkal teli jelenet például inkább hat furcsán videójátékszerűnek, és így elég kellemetlennek, mintsem félelmetesnek. A rendező fantáziája olyan grandiózus, hogy a technika (és a költségvetés) néha egyszerűen nem bírja el, és ekkor érezzük a leginkább, mennyire másik ligában játszanának ezek a képek, ha valódi mozifilmhez készültek volna, nem idézőjelesen "csak" egy streamingre szánt produkcióhoz.
A történet szerkezete is sajátos kettősséget hordoz. A film első fele Victor szemszögéből mutatja be a teremtés iránti csodálatát, a megszállottsághoz való viszonyát, a családi traumáit, és azt a rideg hierarchiát, amely egy olyan apával kezdődik, mint a Trónok harcából is ismert Charles Dance ridegen dicső Leopoldja. Az ő jelenléte olyan, mintha túl nagy súly nehezedne a térre minden alkalommal, amikor megjelenik: a fiára rótt elvárások és a generációkon átöröklődő sebhelyek egyetlen tekintetében benne vannak. A sztori második fele pedig a teremtmény perspektívájából meséli tovább a történetet, és bár ez az átbillenés lassú, ólomsúlyú, mégis szükségszerűnek tekinthető a nagy egészhez viszonyítva. A teremtett lény önnön hangjának felfedezése a film egyik legerősebb metaforája: a szörny szavain keresztül del Toro saját művészi hitvallását is kimondja, miszerint a szörnyek nem attól félelmetesek, amilyenek, hanem attól, amit épp ők tükröznek rólunk.
A film tematikus bősége ugyanakkor időnként túl sok. Del Toro minden témát, amely valaha foglalkoztatta (apa-fiú traumák, kitaszítottság, teremtés és rombolás, élet és halál perversz egyensúlya), belepréselte ebbe a történetbe. Ezek külön-külön nagyszerűek, együtt azonban olyan intenzívek, hogy néha elnyomják egymást, és ez bizony baj. A rendező előszeretettel mutatja meg a testiség brutális oldalát: a kés és a csont fémes találkozását, a bőr alatti struktúrák rideg valóságát. De amikor a film a szexualitás témájához ér, különös, komikusan szemérmes jelenetekbe csúszik át.
A mellékszereplők közül Mia Goth különösen emlékezetes, még ha kevés időt is kap a képernyőn: Elizabeth alakja egyszerre hordozza az empátiát és azt a különös kíváncsiságot, amelyet a teremtmény iránt érez - de del Toro annyira távol tartja a filmet a testi vágytól, hogy a feszültség sosem válik igazán kézzelfoghatóvá. Itt azért elvárhattunk volna egy picivel, na jó, sokkal több bátorságot. David Bradley vak öregembere azonban a film egyik legszívmelengetőbb alakítása: vele kerül elő a John Milton-idézet az Elveszett paradicsomból, és vele együtt ébred rá a teremtmény arra, hogy a tudás nem felszabadít, hanem inkább súlyt ad a létezésnek. Az ő jelenetei a film legemberibb pillanatai, ahol a gótikus horrort hirtelen átváltja a csendes, ünnepélyes dráma.
A film utolsó harmadában del Toro végre lelassít, és hagyja, hogy a történet súlya magától nehezedjen a nézőre. A teremtmény és Victor elkerülhetetlen találkozása már nem horror, nem fantasy, nem melodráma, hanem valami egészen sajátos, del Toróra jellemző, rítusszerű lezárás. Ebben a végső ütközésben már nem az a kérdés, ki a szörny: itt két tragikus, összetört, elárvult lény áll egymással szemben, akik egyaránt szenvednek attól, hogy valaki valaha életet adott nekik, akár biológiailag, akár alkotói értelemben.
Del Toro legőszintébb önvallomása
Del Toro Frankensteinje összességében egy letaglózó, néhol túlzó, néhol megbicsakló, de mindvégig szenvedélyesen őszinte alkotás. Lehet (és kell is) vitatkozni a tempóján, a túláradó metaforákon, a technikai döccenőkön, de lehetetlen nem érezni azt az elementáris szeretetet, amellyel a rendező a szörnyekhez viszonyul - mondjuk ez munkássága tükrében több is, mint egyértelmű. A film olyan, mintha a rendező saját alkotói önarcképe lenne: szépségek és hibák kaotikus, mégis magasztos keveréke.
És végül, talán ez a film legnagyobb ajándéka: bár sokféleképpen szétesik, egyetlen dologban kristálytisztán összeáll. Guillermo del Toro olyan rendező, aki nem egyszerűen adaptálja, hanem újraéleszti és újraértelmezi azokat a mítoszokat, amelyekhez nyúl. Legyen ez akár egy Hellboy képregény, akár Mary Shelley regénye. Látni lehet minden képkockán, mennyire mélyen érzi, tiszteli és szereti Shelley eredeti szövegét, és mennyire ritka ma az a fajta alkotói hűség, amely nem szolgai másolásban, hanem őszinte rajongásban és bátor újraértelmezésben mutatkozik meg.
Del Toro úgy fonja össze a kreatív szálakat, mint egy magányos historikus, aki tudja, hogy ezek a történetek végérvényében nem a stúdióké, hanem az emberiségé. A Frankenstein ezért nem csupán egy mezei film, hanem egyetlen ember szenvedélyesen épített univerzuma, amely hihetetlen odaadással, páratlan hűséggel és mélységes szeretettel fordul az alapanyag felé. Olyan kvalitásokkal, amelyek manapság szinte kihalóban vannak ebben a műfajban.
