A Devil May Crynak évtizedes történelme van, de alapvetően egy olyan játékszériáról beszélünk, ami a 2000-es évek agresszív rock zenéjét és brutális fröcsögését helyezte előtérbe. Az akcióról szólt minden, de persze idővel a Capcom egy kis sztorit is kanyarított a démonirtás köré. Tekintettel a DmC céljaira, nem tudtam igazán haragudni, amiért a Netflix csak nagy vonalakban foglalkozott a játékok cselekményével és inkább egy alternatív univerzumot épített az animációs feldolgozásban. Az első évad annyira szégyentelenül 2000-es volt és olyan kevéssé vette komolyan magát, hogy sokkal kevesebb időnek érződött lepörgetni az epizódokat, mint valójában volt.
A párbeszédek viccesek és ütemesek voltak, melyeket aztán nagyon jól ismert dalok és szégyentelenül teátrális akciójelenetek követtek. Mindezt ráadásul egy karizmatikus, de abszolút érthető célokkal dolgozó főgonosz mozgatta, akit legalább annyira szórakoztató volt hallgatni, mint Enzo szövegeléseit. Még a nyúlember háttértörténetével foglalkozó epizód sem zavart, köszönhetően a nagyon okos művészeti tálalásnak, ami lenyűgözően illusztrálta a karakterek és világok kapcsolatát. A második szezon elsődleges hibája, hogy hátrahagyta mindezt a kísérleti lelkesedést egy komolyabb történet kedvéért, ami felemás döntésnek bizonyult.
Igen, tudjuk, mindenki szomorú
Dante és Vergil kapcsolata elősütve érkezik forró családi tragédiával, ami szerencsére nem lett annyira melodramatikus, mint amennyire lehetett volna. Van egy alternatív univerzum, ahol a DmC második évadában 3 teljes epizód szól könnyfakasztó párbeszédekről és hangos vitákról, de ezt azért itt sikerült elkerülni. Az írók a túlcsámcsogott önmarcangolás helyett egy külső ellenségre fordították a nagyobb figyelmet, ami részemről értékelendő lett volna, ha ez a fókusz hevesebb akciót jelentett volna. A Devil May Cry játékok (és a Netflix széria első évada is), akkor vannak elemükben, amikor menő átvezetőket és röviden elmagyarázott célokat kapunk, aztán a kamera gyorsan átvált a heves akcióra és tátott szájjal csodálhatjuk ahogy Dante pofátlan arroganciával tép szét mindent maga körül. A sorozat második szezonja sajnos ezt eleve nem engedhette meg magának az első rész vége után, de most teljesen átestünk a ló túloldalára.
Az alacsony tétek és a jól követhető harcok már az első részben elköszöntek, amikor az első évad következményei után egy hatalmas háborús hadszíntérrel találkozunk. Az emberiség teljes lendülettel hatolt be a pokolba és próbálja lemészárolni az ottani démonokat Isten nevében, aki valószínűleg nem lenne túl boldog, ha ágyútöltelékként használnák követőit. Hamar megmutatják az írók, hogy bizony az embereket sem a jóság tartja össze, a szent küldetésről hadováló William Baines pedig itt válik az egész sztori legellenszenvesebb szereplőjévé. A probléma azonban, hogy ahogy pörögnek az epizódok és a fókusz egyre inkább a démoni összeesküvésre terelődik, úgy az olyan karakterek, mint a kétszínű Baines vagy Donald Tru… akarom mondani Hopper elnök, teljesen háttérbe szorulnak. Van egy pillanata a második szezonnak, amikor egész jól egyensúlyozza a valódi politikával és háborús uszítással kapcsolatos kritikáját a DmC abszurd karaktereivel, de ez a pillanat hamar elmúlik és marad nekünk egy bajszos főgonoszunk, aki csak gyilkolni akar.
Van itt nekünk tehát egy háborús politikai feszültségünk, Vergil és Dante személyi tragédiája és Mr. Megátalkodott Nagygonosz. A keverék alkotóelemei sajnos hamar egymásnak feszülnek és valódi megoldások nélkül hagyják a nézőt. Az írók pár epizód után kidobnak mindent, ami érdekessé tette a felütést és a fókuszt teljesen a rossz arcra terelik, ami nem is lenne gond, ha a hangulatváltás pillanatában maximumra tekeredne a Limp Bizkit és nézhetnénk, ahogy Dante és Vergil keresztülvágják magukat egy rakás szerencsétlen ördögfajzaton. A gond csak az, hogy amikor ez végre megtörténik, akkor se Limp Bizkit nem szól, se menő koreográfia nincs, csak egy megfáradt befejezés, ami közel sem üt akkorát, mint Dante utolsó landolása.
Elfáradtam
A Devil May Cry első évada felépített olyan elemeket, amiket a folytatásnak ki kellett bontani. Ezért nem lehet hibáztatni senkit és a sztori kiterjesztése egy nagyobb konfliktusra járt olyan pozitív hatásokkal, mint pár szerethető új karakter behúzása. Talán azzal sem lövök le nagy poénokat, hogy Dante szerelmi élete is terítékre kerül, ami egy természetes következménye mindennek, ami az első szezonban történt. Ettől függetlenül a folytatás nagyon fura tempót kapott. Továbbra sincsenek kellemetlenül sokáig elhúzódó párbeszédek, de a folytonos múltidézések és a sztori kényszerszünetei megfosztják az adaptációt attól az ütemezéstől, ami olyan könnyen fogyaszthatóvá tette elődjét. A lassulás pedig az akcióra is nagy hatással van.
A Devil Trigger formák és a nagy démonok sokkal nagyobb szerepet kapnak itt, mint korábban, ez viszont érezhetően probléma a Studio Mir számára. A csapat félelmetesen ügyes, amikor 2D-s rajzokkal kell dolgoznia, de a 3D-s modellekkel illusztrált ördög formák súlytalanul és limitált animációs lehetőségekkel mozognak, miközben a kameraállások is inkább a dizájnok mentésével vannak elfoglalva, mint hogy a lendületet és a csaták méreteit hangsúlyoznák. Szerencsére még mindig akad pár összetűzés, ahol emberek csapkodnak embereket és a harc, amikor Dante először néz szembe úgy igazán Vergillel egyértelműen az egész évad fénypontja. Kár, hogy hasonló jelenetekből nem sok maradt a folytatásban.
Az egész Devil May Cry széria elvesztett valamit az első és második szezon között. A keményvonalas rajongók egyébként sem szerették, de popcorn majszolós délutáni matinénak tökéletes volt a kétezres években felnőtt gamerek számára. Az új epizódokban mintha mindenki elfáradt volna a 3. rész után, és csak azért töltöttek ki 8 teljes részt, mert valaki aláírt egy szerződést a Netflix és a Capcom képviselőivel. Én őszintén remélem, hogy ha lesz harmadik évad, akkor egyrészt nem törekednek tovább az epizódok hosszának növelésére (ezúttal több részt is megpróbáltak kitolni a 40 perc határára), másrészt nem kötik magukat a 8-as szám feltöltésére. Ebben az évadban volt vagy három értékelhető történet, csak éppen egyikkel sem foglalkoztak az írók: kicsit szorosabb fókusz és több 2D-s animáció többet tenne az egészért, mint felesleges mellékutak kergetése a magasabb futamidőért.
