Amikor 2019 márciusában hivatalosan is a Disneyhez került a 21st Century Fox portfóliója, akkor teljes joggal merülhetett fel bennünk a kérdés, hogy a tulajdonosváltás milyen következményekkel járhat az olyan, jellemzően felnőtt nézőkre kalibrált franchise-ok esetében, mint például az Alien vagy a Predator. Nehezen tudtuk ugyanis elképzelni, hogy a magát az 1923-as megalapítása óta tudatosan családbarátként pozicionáló szórakoztatóipari óriás teret adjon olyan vérszomjas fenevadaknak, mint a születésükkor a gazdatestet brutálisan meggyilkoló, savas vérű xenomorfok, ahogy az áldozataik koponyáját a gerincoszloppal együtt kiszakító űrbéli trófeavadászok, a yautják sem éppen Disney World-kompatibilisnek.
Ehhez képest az akvizíció lezárása óta Dan Trachtenberg vezénylete alatt kaptunk Predator fronton egy előzményfilmet amerikai őslakosokkal a Préda képében, készült egy több idősíkon játszódó animációs produkció Predator: Gyilkosok gyilkosa címmel, novemberben pedig érkezik a tradicionális recepten nagyot csavaró Predator: Halálbolygó, amely minden jel szerint megágyaz a Disney-éra első Alien vs Predator mozijának. Eközben az Alien franchise sem pihent, ám ebben az esetben más megközelítést választottak a döntéshozók, kezdve azzal, hogy nem egyetlen filmes víziójára támaszkodtak, hanem egymással párhuzamosan két csapásirányt is kijelöltek. A mozifilmek sorsát az uruguayi Fede Álvarez egyengeti, aki a tavalyi Alien: Romulusszal még erőteljesen épített a nosztalgiára, és csak óvatos duhajként újított. Kíváncsiak leszünk, hogy vajon a folytatás, aminek a rendezéstől ugyan visszalépett, ám amit forgatókönyvíróként és producerként továbbra is erőteljesen befolyásol Ridley Scottal együtt, ugyanebben a szellemben készül-e, vagy ugyanolyan merész és tabudöntögető (más értelmezésben tiszteletlen és szentségtörő) lesz-e, mint az Alien: Föld.
Az emberi tényező
Noah Hawley ugyanis, akiből a kifejezés legjobb értelmében tényleg bármilyen csodát kinéztünk a Fargo és a Légió után, a szemünk láttára szedte szét majd rakta össze újra az Alien mítoszt, miközben teljesen a saját képére formálta azt. Azzal, hogy a lore-t lazán kezelte, és nem törekedett arra, hogy a sorozat hibátlanul illeszkedjék a kontinuitásba, kétségkívül elérte, hogy a keményvonalas rajongók savat hányjanak, de közben korábban nem látott mértékben kitágította ezt az izgalmas sci-fi univerzumot, érdeklődése homlokterébe emelve a transzhumanizmus témáját, vagyis az ember vágyát, hogy meghaladja önnön fizikai és szellemi korlátait, és elérje a halhatatlanság állapotát. Az Alien: Földben ez a cél karnyújtásnyi közelségbe kerül, amikor a bolygót de facto uraló öt gigavállalat egyike, a Prodigy tudósai gyógyíthatatlan betegségekben szenvedő gyerekek tudatát ültetik át szintetikus testekbe. Gyorsabbakká, erősebbekké és szívósabbakká válnak ezáltal bármely élő embernél, de közben legbelül ugyanazok a gyermekek maradnak, akik szeretik a meséket, rettegnek a képzeletbeli szörnyektől, vágynak a felnőttek elismerésére, és ha rossz fát tesznek a tűzre, iszonyú bénán hazudva próbálnak kivergődni a csávából. Hagyományos értelemben sosem nőnek majd fel, miközben kvázi "örökké élhetnek", emiatt abszolút helytállónak tűnt párhuzamot vonni J. M. Barrie Pán Péterével.
A minden epizódot íróként vagy társíróként jegyző Hawley azonban annyira rácsavarodott erre az analógiára, hogy a sorozatban érintett témák zömének csak a felszínét kapargatja, ellenben rendszeresen felolvastat részleteket a színdarabból Boy Kavalierrel (Samuel Blenkin), a Prodigy pofátlanul fiatal CEO-jával, Sohaországnak keresztelte el a kutatólabornak otthont adó szigetet, a vállalat milliárdokat érő tesztmodelljeinek az elveszett fiúk után adott nevet, az első ember-gép hibrid pedig Wendy lett. Miután a történet nagyrészt a Földön játszódik, szerettük volna látni, milyen élet is vár az emberekre 2120-ban, ám a társadalmi különbségek érzékeltetése kimerült annyiban, hogy Wendy bátyja, Joe (Alex Lawther) nem mehet a sikeres felvételi ellenére sem orvosi egyetemre, mert a vállalathoz köti a szerződése, a gazdagoknak és szerencséseknek pedig olyan fergeteges jelmezbálok jutnak, amiket még akkor sem szakítanának meg, ha a fejükre zuhanna egy űrhajó.
Márpedig pontosan ez történik a Weyland-Yutani tulajdonát képező, mélyűri küldetéséről hatvanöt év után visszatérő Maginot-val. Az Alien univerzum állandó mumusának szerepét betöltő vállalat természetesen szeretné visszakapni, ami az övé, miközben a vele rivalizáló Prodigy, amié a terület, inkább megtartaná az ölébe pottyant hajó rakományát, csupa veszedelmes idegen lényt, amelyeket a legkevésbé sem túlzás szörnyeknek nevezni. Noha ott vannak a fedélzeten a jó öreg xenomorfok is, amelyeknek megint változott egy kicsit a dizájnjuk - ezúttal bogárszerűbb megjelenést és a lapos fogazatuk miatt már-már emberi vicsort kaptak -, az újdonság varázsa miatt érdekesebbek az eddig nem látott új teremtmények. Nem tudjuk ugyanis, hogy mire számíthatunk tőlük túl azon, hogy mindegyikük prédának tekinti az embert. Közülük is kimagaslik a Trypanohyncha Ocellus, azaz T. Ocellus, egy csápos, ökölnyi méretű szemgolyó, amelyet domináns természettel és a vadállatok ravaszságán messze túlmutató intellektussal áldott meg az evolúció. A teljes évad leggusztustalanabb és egyúttal legmenőbb jelenetei közül több is hozzá kapcsolódik, így nem csoda, hogy hamar a közönség kedvence lett, amiben kétségkívül az is szerepet játszott, hogy az írók elkezdték felépíteni a sorozat egyik antagonistájaként.
Aki vérre és trancsírra vágyik, annak az igényeit maradéktalanul kielégíti az Alien: Föld, a xenomorfok például sosem voltak még ennyire halálosak. Mire kettőt pislogunk, egy kifejlett példány simán lerendez egy osztagnyi állig felfegyverzett katonát, ékes bizonyítékát adva annak, hogy milyen hatásos fegyverré válhatnának annak a kezében, aki képes lenne irányítani őket. Régi álma ez a Weyland-Yutaninak. S bár baromi látványos a tombolásuk, óhatatlanul is felmerülhet a nézőben a kérdés, hogy miért nem fogja őket a golyó. Nem így emlékszünk a korábbi filmekből. A kérdőjelek pedig tovább sokasodnak, amikor értetlenül ráncoljuk a homlokunkat, amiért a villámgyors gyilkológépek a fontos karakterek közelében olyan lassan és kimérten mozognak, mintha megtiltották volna nekik, hogy támadjanak. És pontosan ez történik: a lusta forgatókönyvírók legelcsépeltebb trükkje, a plot armor lép ilyenkor működésbe.
Az igazi szörnyek
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy Hawleyék egyszer elmulasztották bezárni maguk mögött az írói szoba ajtaját távozásuk után, az oda belógó gyerekek pedig úgy gondolták, jó buli lehet belenyúlni a forgatókönyvbe, és a stáb csak azután döbbent rá a változtatásokra, hogy már leforgatták a jeleneteket. Szeretnénk hinni, hogy ez történt, mert akkor legalább egy jó anekdota kerekedhetne a történetből, de félő, hogy tényleg nem szerepelt egy percig sem a szempontok között a törekvés a hihetőségre vagy legalább a következetességre.
Azért bosszantóak a cselekményen tátongó lyukak, a helyenként zavarba ejtően kínos dialógusok, az állítólag okos szereplők még horrorfilmes mércével is égbekiáltóan ostoba döntései, mert közben vizuálisan kimondottan erős az Alien: Föld. A Prodigy csúcstechnológiájával szemben éles kontrasztot képező, majdnem három emberöltővel korábbi technikai színvonalat tükröző Maginot belső terei kísértetiesen emlékeztetnek a Nostromóéra. Ahogy a nyitó képsorok is ismerősek lehetnek, nem beszélve arról a flashback epizódról, amely a sorozatba ágyazott mini Alien-filmként vezet minket végig az űrhajó lezuhanásához vezető eseményeken, észszerű magyarázatot adva a kínzó kérdések némelyikére. Mindehhez hozzájön a kiváló szörnydizájn, és nyilván mondanunk sem kell, hogy élvezet nézni, amint a lények elbánnak áldozataikkal.
Apropó szörnyek… Hawley egy interjúiban egyértelművé tette, hogy az Alien: Föld egyik központi kérdése nem más, mint hogy kik az igazi szörnyek ebben a történetben. Netán az ösztöneiknek engedelmeskedő földönkívüli ragadozók, vagy a hideg számítással mérlegelő és gondosan tervező T. Ocellus? A profitot mindennél fontosabbnak tartó gigavállalatok istenkomplexusos billiomosokkal az élükön? Esetleg az etikát hírből sem ismerő tudósok vagy az általuk géptestbe zárt gyermekek? Egy kicsit minden és mindenki, de leginkább sorozat írói, magával Hawley-val az élen. Mi tagadás, kevesen mernének ilyen bátran hozzányúlni egy lassan fél évszázada létező, filmek, könyvek, képregények és videójátékok útján építgetett és bővítgetett világhoz, de miközben a lore-tól és a kánontól való eltérést simán el lehet nézni az Alien: Földnek, az egyenetlen írást, az ellentmondásokat, a következetlenséget és a logikátlanságot már jóval nehezebb.
Szintén nagy hibája a forgatókönyvnek, hogy néhány kivételt leszámítva a szereplőknek nincs terük kibontakozni, így miközben Kavalier például értelmezhető korunk techmilliárdosainak karikatúrájaként, a legtöbb karakter sótlan és papírvékony marad. Érdemi jellemfejlődésről egyedül a főszereplőnek megtett Wendy (Sydney Chandler) esetében beszélhetünk, de az ő karakterére árnyékot vet, hogy a képességei rejtélyes módon lépnek szintet, mindenféle magyarázat nélkül. Ráadásul nála is érdekesebb figura Morrow, a Maginot biztonsági tisztje, az Alien-univerzum első kiborgja Babou Ceesay megformálásában.
Bőven van tehát hova fejlődnie az Alien: Földnek az esetleges második évadban, amely szinte biztosan zöld utat kap majd. Jóllehet Hawley ezúttal botlott, nem is egyszer, van potenciál a sztoriban és a karakterekben, az orbitális cliffhangerben kicsúcsosodott évad pedig annyira váratlan és meghökkentő módon zárult, hogy minden hibája ellenére kíváncsiak vagyunk, mit is tartogat az életben maradt szereplők számára a jövő.
