Kicsit nehéz A menekülő emberről úgy beszélnem, hogy ne vegyem figyelembe azt a kort, amiben megjelent. Ugyanis hiába egy szórakoztató, korrekten összerakott filmről van szó, mégiscsak ugyanolyan termék, mint a címében is szereplő tévéműsor, amivel a főszereplőnk próbál kitörni a nyomorból. Olyan ez így, mintha mindannyian látnánk a poént, de senki sem ütné le a csattanót.
De mielőtt ezekbe jobban belemennénk, beszéljünk is arról, milyen termék is ez A menekülő ember.
Ember, én most menekülök
Stephen King 1982-ben Richard Bachman álnév alatt írta meg A menekülő ember című regényét, egy disztópikus Egyesült Államokról a távoli 2025-ben, ahol a gazdaság romokban, a társadalmi olló tágabb, mint valaha és az állam a médiával tartja kordában a lakosságot. Főhősünk Ben Richards egy 28 éves férfi a szegény negyedből, akit minden más állásból feketelistáztak, ezért kényszerből jelentkezik A menekülő ember című valóságshow-ba, amiben három szerencsés versenyzőnek kell minél tovább életben maradniuk úgy, hogy egy csapat vadász lohol a nyomukban, akiknek az a céljuk, hogy megöljék őket egy minél véresebb műsor érdekében. Richards a nyereményből akarná kisegíteni beteg gyermekét és a prostitúcióra kényszerült feleségét. Ezt a történetet 1987-ben Paul Michael Glaser egy akciódúsabb filmben dolgozta fel Arnold Schwarzenegger főszereplésével, ami a maga nemében kultikussá vált az évek során. A legújabb, Edgar Wright-féle verzió jobban követi az eredeti regény cselekményét, mint a '87-es film, cserébe helyenként veszített az eredeti történet sötétségéből.
Ben Richards (Glen Powell) ezúttal egy óriási igazságérzettel, de annál gyengébb idegekkel ellátott 35 éves férfi, akit - miután megmentette egy kollégáját egy ipari balesettől - feketelistára tettek, és képtelen munkát találni. Azonban (az ebben a verzióban) pincérnő feleségét (Jayme Lawson) és beteg gyermeküket valahogy el kell látnia, ezért utolsó lehetőségeként jelentkezik az állam és vállalatok által irányított tévécsatornához.
Bár szerette volna elkerülni, hogy a népszerű A menekülő emberben kelljen részt vennie, a manipulatív csatornaproducer, Dan Killian (Josh Brolin) rákényszeríti, hogy versenyezzen, hiszen ő kiváló szereplő lenne a műsor új évadában, így aláírja a halálos ítéletét jelentő szerződést és mindent kockáztatva elvállalja a munkát.
A film első fele nagyon érdekesen vázolja fel azt a társadalmat, amiben tölteni fogjuk az elkövetkezendő 2 óra 13 percet. A gettó teljes reménytelensége arcba vág az omladozó házakkal, az áradó mocsokkal, gyógyszerért hiába sorban álló anyákkal és az utcán mindenfélével seftelő alakokkal, akik az aznapi betevőjüket próbálják valahogy megszerezni. Viszont ahogy Richards átlépi az őrökkel védett biztonsági kaput, egy teljesen más világba érkezik: rendezett utcákkal, modern épületekkel és olyan emberekkel, akik mit sem sejtenek abból, ami a kerítésen kívül történik.
Ez a társadalmi széthúzás az eredménye az olyan propaganda műsoroknak, mint A menekülő ember, amin keresztül egy nagyon cinikus, de humoros kritikáját láthatjuk a kereskedelmi televíziózásnak, a végtelen termékelhelyezésekkel és tömény, agyrohasztóan üres és brutális műsorokkal.
A menekülő ember talán egyik legerősebb része ez a világépítés, ahogyan belesünk ennek a brutális műsornak a kulisszái mögé, és látjuk, hogy az álszent műsorvezetők és producerek miként túloznak és hazudnak azért, hogy egy "jobb műsort" kapjanak a nézők. Na meg, hogy ez beilleszkedjen az általuk kialakított hazafias mentalitásba, ami szerint felosztják a társadalmat a becsületesen dolgozó igaz amerikai "mi" és a bűnöző, társadalmat lehúzó, lehűtő "ők"-re.
Ezek után felpörögnek az események, Richards megkapja a felszerelését, a kamerát amivel minden nap fel kell vennie egy bejelentkezést, és 12 óra egérutat, ami után útnak indulnak a vadászok.
A hajsza első része nagyon erősre sikerült, tökéletesen átadja azt a paranoiát, amin átmehet Richards, és jól játszott az idegeimmel a félrevezető rémképzeteivel, amiben megálmodta, hogy a vadászok rátalálnak. Egy félresikerült rajtaütést követően találkozik a bostoni ellenállás egyik tagjával, Bradley Throckmortonnal (Daniel Ezra) és öccsével, akik kimenekítik őt a városból, és megtudja azt, hogy az állami visszaélések hogyan károsították a lakosokat. Ez pedig elindítja Richardsot azon az úton, hogy a körülötte kialakuló forradalom emblematikus figurája legyen, ami végül szembeszáll a hatalommal.
The Show Must Go On
Ha a filmet önmagában nézzük, akkor egy korrekt iparosmunkát látunk. Glen Powell játékán keresztül könnyen bele tudunk helyezkedni abba helyzetbe, ami ennyire frusztrálttá teszi az embert, abba az állandóan igazságtalan bánásmódba, amit ő és környezete elszenved. Ami viszont fontos, hogy nem csak megértjük, hanem meg is kedveljük. Josh Brolin Dan Killianje pedig nemcsak a karaktereket, hanem még minket is képes félrevezetni a nyájas stílusával, amitől már végképp nem tudjuk megállapítani, hogy valójában mit is hihetünk el a hazugság gyárából.
Kettejüket körbeveszi egy kiváló mellékszereplő gárda, akik közül kiemelném Michael Cera Eltonját, aki egy naiv lázadóként készíti az államellenes szóróanyagait, és készül a forradalomra. Ő segít Richardsnak meglógni a finálé előtt az üldözőktől, egy Resszkesetek, betörők!-et megszégyenítő csapdarendszerrel, amit a háza körül épített ki. Egyértelműen ő a film egyik comic relief figurája Martin Herlihy (SNL, Please Don't Destroy) balek, A menekülő ember résztvevője mellett.
A világépítés és a szatíra egy dolog, de Edgar Wright keze leginkább az akciójeleneteken látszódik meg, amelyek ezúttal is érthetően és látványosan koreografáltak, nagyon okos és fluid kameramunkával. A film zenéjében is felismertem a brit rendezőt: ahol csak lehetett, mellőzte a szintén kellemes, bár kicsit jellegtelen sci-fi szintetizátor muzsikát, és helyette pörgette a 70'-es évek funk/soul best of Spotify lejátszási listáját, ami kétségkívül illeszkedett a film pörgős részeihez, de egy kicsit mégis ambivalens volt számomra.
Hiszen jót is tett neki, mert fellazította a hangulatot amitől nem lett túlságosan érvágós ez a disztópikus film, de közben néha nyakon is vágta a hangulatát, hiszen ez mégis csak egy DISZTÓPIKUS FILM. Ugyanígy dob ki az élményből néhány béna termékelhelyezés is, mint amikor Elton (Michael Cera), miután elmondott egy monológot az apja haláláról, hangosan beleszürcsöl egy elegánsan a kamera felé fordított monsteres dobozba, és megkérdezi Richardstól: "Egy Monstert?"
Nevetés és egzisztenciális krízis
Ezt a bizonytalanságot megerősítette még az, hogy a nagyobb, 110 millió dolláros költségvetése ellenére voltak jelenetek, amiknél nem tudtam eldönteni, hogy inkább spóroltak vagy csak stilisztikai döntést hoztak, mint abban az üldözési jelenetben, aminek a zömét egy autó csomagtartójából nézzük végig. Sokszor éreztem azt, hogy a film elfelejtette, amit saját maga mondott, például Richards több segítője felajánlotta neki, hogy vegye fel egyben az összes videós bejelentkezését, és azokat kipostázzák neki, hogy el tudjon bújni, de a főszereplőnk így is újra és újra kockáztatta az életét, hogy elküldje a stúdiónak a videóblogjait, szó nélkül kihajítva az ablakon a korábbi ajánlatokat.
A menekülő ember központi témájává emeli egy olyan társadalom képét, amiben a szegényeket cserben hagyja a hatalom, a tehetősebbeket pedig ellenük uszítja a hazug médiájával, hogy inkább a gyűlölködéssel legyenek elfoglalva, nem a pedig a világuk igazságtalanságával. Így nem tudom nem ironikusnak tartani azt, hogy a Paramount által is jegyzett intézményellenes filmen valahol mégis az intézmény keresi meg a kenyerét és termékké alakítja az ellenállás fantáziáját, ami tagadhatatlanul jelen van a globális közhangulatban.
Ha kicsit távolabb akarjuk helyezni magunktól, akkor elég csak az Egyesült Államok társadalmi megosztottságára gondolni, illetve a Black Lives Matter és No Kings mozgalomra, amire a filmben megbújó lázadók szórólapjain és a végefőcím grafikáin egyértelmű utalásokat láthatunk. Nekem erről az jutott eszembe, ahogyan a punk mozgalomra jellemző szakadt, szegecses, saját maguk által készített bőrkabátokból és farmerdzsekikből divatcikkek lettek, és ezeket manapság már bármelyik ruhaboltban megtalálhatjuk, így a lázadás leredukálódott egy tömegtermékké.
És a film hasonlóan kezeli az intézményellenes gondolatait is. Bemutat egy olyan helyzetet, ami ismerős lehet számunkra is, azonban a lázadást leegyszerűsít a rossz és jó harcára, amitől ezt el is bagatellizálja. Pont így tesz A menekülő ember lezárása is: A 2025-ös adaptáció követi az eredeti regény befejezését, azonban ellentétben az alapművel, a főhős nem áldozza fel magát, hanem meglep minket egy "de valójában nem is így történt" csavarral, miszerint a hősünk halála csak a hatalmi média hazugsága volt és film végéhez hozzácsaptak egy rövid happy endinget, ahol minden a helyére kerül és a gonosz elnyeri méltó büntetését, hogy utána azonnal elénk gurítsák a stáblistát.
Bár meg kell hagyni, a film sokszor játszik azzal, hogy mi az igazság, például Richards videóüzeneteit rendszeresen megszerkesztik az adásba kerülés előtt, hogy a lázadó szövegei helyett csak káromkodjon és felháborító megjegyzéseket tegyen. Akár lehetne gyártani a rajongói teóriákat, hogy mi volt valóság és mi nem, de valójában a film világát és mondanivalóját nézve lényegtelen.
Tudom persze, hogy nem egy blockbuster filmtől kell elvárni a világ megváltását, de nem tudom azt se letagadni, hogy hagy egy kicsi rossz szájízt bennem az egész iróniája, mivel a bőrünkön érezzük A menekülő emberben taglalt témákat, és ezeket az intézményellenes gondolatokat maga az intézmény adja el nekünk szórakoztatás gyanánt.
Nem is tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, hiába ültem végig a stáblistát és emésztettem a látottakat a teremben. Végül csak hazafele vettem egy Big Mac-et, majd megnéztem egy epizódot a Most Wanted - A hajszából az RTL+-on.
