A horrorfilmek műfaja manapság újra felvirágozóban van, köszönhetően az olyan kisköltségvetésű, kreatív energiával telített alkotásoknak, mint a Mosolyogj (Smile), a Megszállottság (Obsession) vagy a Backrooms - Hátsó szobák. Na, ez a film nem ilyen. Eli Roth a Borderlands megrendezése után visszakanyarodott ahhoz, amihez ért. Vagyis, amihez egy fokkal jobban ért.
A Jégrémes egy idilli kisvárosban játszódik, ahol egyszer csak megjelenik egy fagyisautó, a gyerekek pedig lerohanják, pont úgy, ahogy idehaza papíron a Family Frostot szokás.
Majdnem az összes gyerek jól befagyizik, de főhősünk, Jared laktózérzékeny, a maradi jégkrémesnek meg nincs vegán fagyija. Szóval ő kimarad a buliból.
Rövidesen egy dal kezd el vírusként terjedni a kölkök között, akik megbabonázva bámulják a telefonjaikat, miközben a fagyizást sem hagyják abba. Az éjszaka folyamán, akik fogyasztottak az édességből, elkezdik legyilkolni a felnőtteket. Jarednek két pajtásával együtt innentől csak annyi dolga van, hogy életben maradjanak, és valahogy megakadályozzák a terrort.
Ez nem az a fajta horrorfilm, amitől a gatyádba fogsz csinálni, ijesztő jelenet ugyanis nincs is a filmben. A fagylaltárus valamilyen szinten para, de inkább csak a kinézete és a szótlansága miatt, valós fenyegető aurája nincs.
A zombiként, maszatos szájjal ténfergő gyerekek, akiknek még a cukorkadarabkák is ott csüngenek a szájuk szélén, mint a WC-papírt rutintalanul használó félrészegeknek a betyárkörte az alsó fertályán, pedig egyenesen nevetségessé teszik a filmet.
A stáblistával együtt 86 perces filmnek még így is a játékideje az egyik legnagyobb erőssége, pedig valójában ez is túl hosszúnak érződik. Ez az a fajta mozi, amit némi alkohol társaságában kell nézni a haverokkal, hogy rommá röhögjétek magatokat a blődségeken, amik csak úgy záporoznak.
Amivel igazán büszkélkedhet A jégrémes, az a rengeteg gusztustalan gore jelenet. Ha valamilyen különös indoknál fogva te is szereted nézni, ahogy válogatott eszközökkel kisiskolások aprítanak fel felnőtt embereket, akkor ezt imádni fogod. A rendezőre jellemző módon folyik a vér rendesen, a túltolt trancsírozást viszont egy pillanatra sem lehet komolyan venni, az effekteken nagyon látszik, hogy az egész műanyag.
Már a film megjelenése előtt botrány volt belőle, hogy AI használatával készültek bizonyos jelenetek, de igazából, ha az erkölcsi oldalát félretesszük, ez annyira nem zavaró. Ki tudja, mennyivel nézett volna ki rosszabbul, ha még ez az eszköz sincs az (A)Ice Cream Man kezében.
Talán van itt egy titkos mondanivaló azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek mennyire befolyásolhatóak az okoseszközökkel, a rengeteg képernyőbámulással, hiszen végső soron ez indítja be az agyukban azt, amitől gyilkológéppé változnak. Ők végig azt hiszik, ez egy játék, egy animációs filmet képzelnek maguk elé, ez pedig, ha jobban belement volna a film, akkor egy baromi értékes üzenet lenne, de helyette kaptunk inkább egy nagy adag altesti humort. Meg rengeteg káromkodást, amit a 10 év körüli gyerekek szájából extra kellemetlen volt hallgatni.
A legsikeresebb filmek sokszor nem a legjobb filmekből lesznek, és simán lehetséges, hogy A jégrémes is megtalálja a maga közönségét, ami minden bugyutasága ellenére pont azért tudja majd szeretni, mert alig másfél órára teljesen kikapcsolja az ember agyát. Ha rám hallgattok, inkább vesztek a jegyárból pár gombóc fagyit, hiszen az is ijesztőbb, mint ez a film, ráadásul annak az ára legalább igazi horror.
