Yoshi, a Nintendo zöld dinoszaurusza a cég egyik legszerethetőbb figurája, de ez önmagában általában meglehetősen kevés egy teljes játékhoz. Az 1995-ös Super Mario World 2: Yoshi's Island óta a sorozat sokszor próbálta újraértelmezni, mit lehet kezdeni ezzel a karakterrel, és bár voltak szép, kedves és ötletes próbálkozások, ritkán éreztem azt, hogy egy új Yoshi-játék valóban szükségszerű lenne. A 2015-ös Woolly World például vizuálisan remekül működött, a 2019-es Crafted World pedig egy látványos kézműves világot rakott Yoshi köré, de mindkettőnél ott volt az emberben az érzés, hogy a Nintendo a formai ötletekben igazából jobban bízott, mint magában a játékban.
A Yoshi and the Mysterious Book ezért is érdekes csemete. Nem azért, mert hirtelen kemény, klasszikus platformerré alakítja a sorozatot, és nem is azért, mert fel akarja venni a versenyt a nagy Mario-játékokkal. Pont ellenkezőleg, ugyanis a Mysterious Book nagyon okosan elfogadja, hogy Yoshi nem Mario, és nem is próbálja annak eladni a dinót. Ez a játék nem a pontos ugrásokról, nem a nehéz pályákról és nem a gyors reakciókról szól, hanem a nézelődésről, a kísérletezésről és arról a gyermeki kíváncsiságról, amikor az ember nem azért megy jobbra vagy balra, mert ott a cél, hanem mert kíváncsi, mi történik, ha megpiszkál valamit.
Egy könyv, amit nem olvasni kell
A történet ehhez szándékosan egyszerű keretet ad. Yoshi egy beszélő enciklopédia, Mr. E lapjain belül kalandozik, ahol különös lényeket kell megismernie, viselkedésüket megfigyelnie, majd az így szerzett tudást felhasználva továbbjutnia. Ez elsőre végtelenül vékony mesének hangzik, és tulajdonképpen az is, de a játék nem is akar erőből komolyabb narratívát építeni. Itt nem a sztori visz előre, hanem az, hogy minden új oldal egy kis élő diorámának tűnik, amelyben a lények, tárgyak és környezeti elemek egymásra reagálnak. Ez a legfontosabb különbség a korábbi Yoshi-játékokhoz képest. A Mysterious Book nem hagyományos értelemben vett pályákból áll, ahol végigmegyünk A pontból B pontba, közben összeszedünk pár virágot és lenyelünk néhány ellenfelet. Sokkal inkább kis kutatóterületeket kapunk, ahol Yoshi klasszikus képességei, a nyelvcsapás, a tojásdobás és a lebegős ugrás eszközök lesznek egy nyugodt, lassú és kényelmes tempójú felfedezésben. A kérdés nem az lesz, hogy elég ügyesek vagyunk-e, hanem az, hogy elég kíváncsiság szorult-e belénk.
Ez papíron nagyon könnyen unalmassá válhatna, de a játék legjobb részeiben működik a dolog. A lények viselkedésének megfigyelése, a különböző hatások kipróbálása és a titkok előcsalogatása sokszor tényleg kellemes sikerélményt ad. Nem nagy győzelmekről beszélek, hanem apró felismerésekről, mondjuk rájövünk, hogy egy állatka hogyan reagál a környezetre, hogyan lehet vele elérni egy rejtett részt, vagy miként indítható be egy addig érthetetlen mechanizmus.
A Mysterious Book egyik legjobb döntése, hogy nem büntet feleslegesen. Nincs benne az a fajta nyomás, amit egy klasszikus platformertől várnánk. Nem akar minden sarkon elgáncsolni, nem akarja a játékost visszadobni hosszú szakaszok elejére, és nem épít arra, hogy századszor is elrontsunk egy ugrást. Ez egyértelműen egy családbarát, fiatalabb játékosoknak is szánt Nintendo-cím, de ettől még nem válik automatikusan érdektelenné. A könnyűség itt nem feltétlenül hiba, hanem tudatos irány. A játék nem nehéz akar lenni, hanem figyelmes.
A gond ott kezdődik, hogy ez a figyelmesség néha túl messzire megy. A Mysterious Book ugyanis meglehetősen ritkán kényszerít arra, hogy igazán átgondoljam, mit csinálok. A legtöbb helyzetben előbb-utóbb akkor is meglesz a megoldás, ha csak módszeresen végigpróbálok mindent. Ez a fiatalabb játékosoknak jó, a fáradt felnőtteknek is kellemes lehet, de aki a Yoshi's Island ügyességi feszültségét vagy egy precíz Nintendo-platformer tiszta ritmusát keresi, az bizony rövid úton csalódni fog.
Túl kedves ahhoz, hogy igazán próbára tegyen
A pályák felépítése szintén eléggé kétarcú képet mutat. A legjobb oldalakon a világ élőnek tűnik, és tényleg azt éreztem, hogy egy okosan és tudatosan összepakolt kis rendszer működését kell megértenem. A gyengébb részeken viszont előjön az ismétlődés, megjelennek az új lények, új megfigyelések, új gyűjthető apróságok, majd tovább robogunk a következő oldalra, és ennyi, se több, se kevesebb. A struktúra tiszta és világos, de nem mindig fejlődik eleget a recept. Néhány óra után már pontosan érezni, milyen típusú feladatokat dob majd elénk a játék, és bár a körítés bájos, a meglepetés ereje nem tart ki elég ideig.
Bowser Jr. és Kamek jelenléte ebből a szempontból inkább kötelező Nintendo-kelléknek hat, mint valóban fontos történeti elemnek, ők is csak azért lettek belevonva ebbe az egészbe, hogy "ott legyenek". Nem zavaróak, de nem is tesznek sokat hozzá ahhoz, amiért a Mysterious Book érdekes tud lenni. A játék akkor működik a legjobban, amikor nem klasszikus ellenfél- és főellenfél-logikában gondolkodik, hanem hagyja, hogy Mr. E világa és a benne élő furcsa teremtmények vigyék a hátukon az élményt. Amikor visszalép a megszokottabb Mario-univerzumos panelekhez, rögtön kevésbé lesz egyedi.
Látványban viszont nehéz belekötni. A Mysterious Book gyönyörű, de korántsem azért annyira mutatós, mert technológiai erődemonstráció lenne. A Nintendo és a Good-Feel mindig is értett ahhoz, hogyan lehet kézzelfoghatóvá tenni egy játék világát, és itt is ez a legnagyobb fegyverük. A mesekönyves, stop-motion hatású képi világ egyszerre bájos, részletgazdag és könnyen befogadható. A hátterek nem egyszerű díszletek, hanem a felfedezés részei. Sok apró mozgás, reakció és animáció dolgozik azon, hogy a világ ne statikus pályának, hanem lapozható, élő könyvnek hasson.
Ez a stílus Switch 2-n különösen jól áll a játéknak. Nem azért, mert Yoshi kalandja mutatja meg legjobban az új hardver erejét, hanem mert a tiszta kép, a stabil teljesítmény és az apró részletek együtt nagyon kellemes, egységes élményt adnak. Kézben tartva és tévén is jól működik, a látvány pedig nem próbál többet mondani magáról, mint amennyit tud. Ez nem egy konzolgenerációs mérföldkő, hanem egy nagyon gondosan összerakott, vizuálisan következetes játék.
A hangulatot a zene és a hangok is jól támogatják. A dallamok nem válnak azonnal klasszikussá, de nem is ez a feladatuk. Inkább aláfestik azt a nyugodt, kíváncsi tempót, amelyre az egész játék épül. A lények hangjai, a környezeti visszajelzések és Yoshi ismerős kis reakciói sokat tesznek hozzá ahhoz, hogy a felfedezés ne legyen steril. Ez különösen fontos egy olyan játékban, ahol a sikerélmény sokszor nem egy legyőzött főellenfélből, hanem egy megfigyelt apróságból születik. És ha már apróságok: zseniális ötlet, hogy a felfedezett lényeket mi magunk nevezhetjük el, külön imádtam azon agyalni, milyen (szerintem) mókás neveket találjak ki a kis cukiságoknak.
A Mysterious Book legnagyobb erénye végül az lett, hogy mert kisebb tétben gondolkodni. A Switch 2 első évében nyilván mindenki a nagy, látványos, system seller címeket keresi, de egy konzolnak és a konzol tulajdonosának nem csak ilyen játékokra van szüksége. Kell szerintem melléjük olyan is, amelyet nem a kihívás, nem az online verseny, nem a végtelen tartalom és nem a technológiai erőfitogtatás miatt indít el az ember. Ez a Yoshi-kaland pontosan ilyen játék. Le lehet ülni elé húsz percre, meg lehet nézni egy új oldalt, ki lehet deríteni pár furcsa lény működését, és közben nem kell azon bosszankodni, hogy a játék mindenáron bizonyítani akar.
Nem mindenkinek szól, de akinek igen, annak nagyon
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek ajánlható cím lett az új Yoshi. Aki a Nintendo platformereiben a feszes pályatervezést, az egyre komolyabb kihívást és a százszázalékos teljesítéshez szükséges ügyességi próbákat szereti, annak a Mysterious Book valószínűleg túl egyszerű lesz. Aki Yoshi's Island-szintű klasszikust vár, az is rossz helyen keresgél. Ez nem az a játék. Inkább egy kedves, okos, néha túl óvatos felfedezés, amelynek a legjobb ötletei nem a pontosan kimért ugrásokban, hanem a megfigyelésben vannak.
És pont ezért tudtam én személy szerint nagyon is értékelni ezt a próbálkozást. A játék messze nem tökéletes, sokszor nem elég bátor, és a kihívás hiánya miatt néha laposabb, mint kellene. De van saját hangja, saját tempója. A Yoshi and the Mysterious Book így nem egyszerűen újabb cukormázas mellékszál a Mario-univerzumban, hanem egy tisztességesen végiggondolt próbálkozás arra, hogy Yoshi végre ne csak cuki legyen, hanem érdekes is. Ez most többnyire sikerült.
