A videójátékot mint művészeti formát még ma is valamelyest alábecsüli a társadalom egy elég széles része. Pedig ahogyan a filmek között is vannak popcornmozik és művészfilmek, a regények is szétválaszthatók ponyvára és magas irodalomra, úgy a videójátékból sem csak egyféle akad. A csupán kikapcsolódást szolgáló darálógépek mellett (amelyekkel egyébként semmi baj nincs, ahogyan az imént felsorolt egyik halmazzal sem) olyan alkotásokat is találunk, amelyek nem biztos, hogy a legszélesebb rétegnek szólnak, mégis igazi, katartikus érzelmi élményt tudnak nyújtani.
Számomra egyértelműen ezek közé az alkotások közé tartozik az Undertale, mely ma 10 éve jelent meg először. Az elkészítésének hátterében mindössze egyetlen ember, Toby Fox áll, aki egyes egyedül egy olyan alkotást teremtett, melyet végül 3 és fél millió példányban adtak el világszerte, és számos módon vált a popkultúra részévé. 2016-ban még Ferenc pápához is eljutott, mikor a Game Theory YouTube-csatornát akkoriban üzemeltető MatPatnek lehetősége nyílt interjút készíteni a katolikus egyház fejével, és az Undertale-t ajándékozta neki a videójátékos közösség nevében.
Ez elsőre furcsának hathat, ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a játék fő mondanivalóját, akkor rögtön meglátjuk a párhuzamot. Ha röviden kellene ezt összefoglalni, akkor az Undertale lényege nem más, mint a kegyelem gyakorlásának fontossága. A játék igazi zsenialitása abban rejlik, hogy megfogja azt, ahogyan az emberek alapvetően videójátékokat játszanak, és kidobja az egészet az ablakon. Ehelyett ez a játék, illetve annak szereplői azt várják tőlünk, hogy tisztességes emberként viselkedjünk, legyünk kedvesek és türelmesek a körülöttünk lévő lényekkel, és végső soron ez vezet az alapszituáció széles körű megoldásához, ami saját magunkon kívül egy komplett világ számára is megváltást jelent. Ugyanakkor nem kötelező ezt tennünk. Az Undertale kezünkbe adja a választás lehetőségét, hogy erőszakkal, vagy kegyelemmel oldjuk meg a különböző helyzeteket, amikkel szembekerülünk, és ez alapjaiban határozza meg a történet további alakulását, ráadásul több tucat befejezést tesz lehetővé ezáltal.
Az Undertale alapsztorija szerint az emberek és a szörnyek egykor együtt osztoztak a világukon, ám szörnyű háború tört ki közöttük, melyet az emberek nyertek, a szörnyeket pedig a föld alá száműzték. Az egyedüli kapcsolat a felszíni és a földalatti világ között a Mount Ebott nevű hegyen található, egy egyirányú átjáró, az úgynevezett barrier formájában, melynek köszönhetően a szörnyek soha többé nem tudnak kijönni. Főhősünk, akinek hátteréről semmit sem tudunk a játék elején, lezuhan a földalatti világba, célunk pedig ezután az, hogy valahogyan visszajussunk a felszínre.
Az első karakter, akivel szembetaláljuk magunkat nem más, mint Flowey, a virág, aki gyakorlatilag a játék fő antagonistájaként szolgál. A kis növény eleinte barátságosnak tűnik, ám hamar kiderül, hogy gyilkos szándék vezérli, mi több, megoszt velünk egy keserű tanulságot: ez a világ úgy működik, hogy ha nem ölsz, akkor téged ölnek meg. Ez az interakció teremti meg a játék alaphangulatát, ami egyúttal az emberi természet és működés egy fontos alapvetésére is rámutat. Ugyan Flowey támadásától megvéd bennünket egy végtelenül kedves tehénnéni, Toriel, mégsem tudunk megbízni eleinte sem benne, sem a világban, ahová kerültünk. Az első tapasztalásunk következtében előítélet és bizalmatlanság alakul ki bennünk a föld alatt élőkkel szemben, miközben a Flowey által megfogalmazott dolgok távolabb nem is állhatnának az igazságtól.
Hamar kiderül, hogy a szörnyeket bent tartó kaput működtető erőforrás gyakorlatilag maga a lélek. A szörnyek lelke viszont sokkal gyengébb, mint az embereké, így nem csak arról van szó, hogy az emberek könnyedén leigázhatták ellenfeleiket, de arról is, hogy főhősünk gyakorlatilag egyedül képes lenne arra, hogy az egész társadalmukat kiirtsa, amennyiben úgy dönt (és a játék erre lehetőséget is kínál, még ha nem is annyira egyszerű az). Ebben a helyzetben rögtön teljesen más értelmet nyer a kegyelem, mint erény szerepe. Képzeld azt, hogy van egy hangyaboly, neked pedig a kezedben van egy vödör forró ólom, amivel könnyedén és szinte azonnal kiirthatnád az egészet. Hogyan döntenél? Természetesen a választ több körülmény is befolyásolhatja, de gyakorlatilag ezt a kérdést teszi fel az Undertale.
Mindez viszont nem működne annyira jól, ha a föld alatti világot nem töltené meg egy csapat egészen elképesztően jó karakter. A legtöbben sztereotípiák karikatúrái, viszont mindannyiukat megismerhetjük, a bossokon túl még az utolsó kis encountert képviselő szörnyecskét is. Megtudjuk, mi okoz nekik örömet és mi bánatot, mik a céljaik, vágyaik, hogyan élik meg a száműzetést, illetve miből ered az emberek irányába táplált haragjuk és kíváncsiságuk. Mindez pedig egész egyszerűen felébreszti az emberben az együttérzés mechanizmusát, a játékosban fokozatosan átalakul a küldetés végső célja: már nemcsak magunkat akarjuk menteni, hanem minden egyes kis szörnyecskét vissza akarunk juttatni, hogy újra teljes értékű életet élhessenek. Ennek kapcsán a fő akadályt kezdetben a szörnyek királya, Asgore jelenti, aki kényszerből egy, a mi alapállásunkkal ellentétes megoldást kínál, ami egy érzelmileg és morálisan is rendkívül megterhelő végső konfrontációt eredményez.
Az út során viszont igazi barátokra tehetünk szert. Legyen szó az olykor-olykor felbukkanó Monster Kidről, akiben, lévén gyerek, semmiféle előítélet nincs az irányunkban, vagy a különc tudósról, Alphysról, aki az egész utunkat végigköveti kamerákon keresztül, és amíg eleinte az elfogásunk vezérli, idővel elkezd szurkolni nekünk. A személyes kedvencem viszont a csontváz testvérpár, Papyrus és Sans, akiknek a párosa a játék talán legjobb humorforrása.
Ha ügyesen keverjük a lapokat, akkor viszont a "végső" összecsapás messze nem az utolsó, mindez pedig elképesztően meta történetmesélés révén válik lehetségessé. Az Undertale ugyanis tisztában van vele, hogy egy videójáték. A harcok során megjelenő EXP és LV rövidítések nem azok, amikre alapvetően asszociálnánk, és egy ponton a játék még a saját mentéseinket is felhasználja ellenünk, ami egészen fantasztikus és szórakoztató fordulat. Ezek az igazán zseniális részei a játéknak, amelyeket legszívesebben elfelejtenék, csak hogy ismét úgy élhessem át őket, mint az első alkalommal.
Toby Fox viszont nemcsak a videójáték-gyártásban, hanem a zeneszerzésben is jeleskedik, ami felteszi a pontot arra a bizonyos i-re. Az Undertale soundtrackjéről ugyanis csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A grafikai stílushoz illően eleinte a zene is 8/16-bites taktusokban szólal meg, melyek már önmagukban is rendkívül fülbemászóak tudnak lenni, ahogy viszont a történet kibontakozik és egyre jobban elmélyedünk a szörnyek világában, fokozatosan kapcsolódnak be a különböző szimfonikus és könnyűzenei elemek, melyek elsőre kissé talán disszonánsnak hatnak, közben viszont remekül egészítik ki egymást és egy egészen egyedi hangulatot teremtenek. A zenék elválaszthatatlanul összeforrtak a játékkal, ráadásul számos mém is született belőlük, különösen a Sans karakteréhez köthető MEGALOVANIA című dalból. 2020-ban, az ötödik évforduló alkalmából egy online szimfonikus koncertet is rendeztek, melynek során a teljes soundtracket eljátszotta a MUSIC Engine nevű zenekar.
Ha még nem játszottatok vele, akkor mindenképp pótoljátok. Valószínűleg nem való mindenkinek ez a játék, hiszen egy klasszikus RPG elemekkel tűzdelt címről van szó, mely sokszor lassú, sokat kell benne olvasni, és a vizualitása sem épp a fotórealizmus csúcsa, hanem rendkívül egyszerű, mégis sokszor gyönyörűnek találjuk.
A "harcrendszer" sincs túlbonyolítva, de a maga nemében egyébként szórakoztató és kihívásokat is tartogat, különösen akkor, ha a népirtó végigjátszás mellett tesszük le a voksunkat (én erre eddig nem voltam képes). Ha viszont ezek a dolgok nem tántorítanak el, akkor garantálom, hogy egy életre szóló élményben lesz részed, főleg, ha nem nézel fanartokat. A fandomok néha furák tudnak lenni, de ez esetben mindenképp érdemes elválasztani a művet a rajongóitól, vagy legalábbis egy bizonyos részüktől.
