Keserédes nosztalgia visszatérni a néha ilyen, néha olyan arcú Kate Walker oldalán a cizellált óraművekkel működtetett automatonok syber-punk (csak a szóvicc kedvéért, de valójában: clockpunk) városkájába, Valadilene-be, ahol minden kezdődött. 23 év elteltével máshogy ütnek a nyitó képsorok a Voralberg család utolsó tagjának temetésére araszoló, bánatos "nem-robotokkal", és az ember nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a metaforikus harang egyszerre szól a 2021-ben elhunyt Benoît Sokal, a Syberia-sorozat és a régi jó point 'n click kalandjátékok emlékére is.
Az első, nosztalgikus sóhajtozások után nagyon gyorsan kiderül, hogy hogyan sikerült új életet lehelni ebbe a régi világba - elvégre remasterről van szó. Eleinte még őszintén meg tud lepni, milyen jól áll a játéknak a teljesen 3D-be ültetett környezet: az egykor statikus, előre renderelt hátterek most tényleg élnek: füstöl a gyárkémény, szállingózik a hó, a fák finoman mozognak a szélben - ahogy az gyárkéményektől, hópihéktől és fáktól elvárható. És úgy sikerült felhúzni mindezt modern részletességre, hogy közben a városka jellegzetes sziluettje, a Voralberg-ház ódon, art nouveau eleganciája és az automatonok enyhén nyomasztó bája sem veszett oda.
Kate Walker van előttem…
Kate viszont… hát ő az, aki nevéhez méltó módon hagyja beszivárogni kétségeinket: a karaktermodell szebben animált, részletesebb, mint valaha, de éles kontrasztja az eredetihez képest minden átvezetőnél sokkoló. Jó, ez túlzás: nem tragédia, csak folyamatos disszonancia érezhető a felújított modell és a régi, felskálázott átvezető videókból visszaköszönő 2002-es Kate között. Mintha Kate különböző személy lenne! (Tudom, befejeztem.) Az átvezetők öregedése ráadásul még látványosabb a megújult környezethez képest: szemcsés, 4:3-as (vagy 16:9-es, de igénytelenül bezoomolt) videók törik meg a gondosan újraépített díszlet illúzióját, tovább erősítve az érzést, hogy két külön korszakból összeollózott montázst nézünk. Vagy ki tudja, talán ez is egy a Benoît Sokal-játékaira oly jellemző allegóriák közül, múlt és jelen, elmúlás és újjászületés örök harcát és körforgását megörökítő emlékmű…? Hát, nem. Ennyire még én se vagyok bölcsész.
A játékmenet mélyén továbbra is ott bújik az a régi, lassan hömpölygő, melankolikus point 'n click kaland, amit annak idején megszerettünk (vagy még szerettünk) de a 2022-es Syberia: The World Before mentén a klasszikus kattintgatós irányítás helyett immár szabadon mozgathatjuk Kate-et a 3D-s térben. Kontrollerrel is kényelmesen (ha nem is simán és frusztráció-mentesen) bejárhatók a helyszínek, és a kezelőfelület is letisztult, áttekinthető. Van feladatnapló, ami kulturáltan emlékeztet a fontos infókra, és kétféle játékmód: egy narratíva-központú, segítségekkel tűzdelt sztorimód, illetve egy hagyományosabb, old school kaland, ahol kevesebb támogatást kapunk. Ez utóbbi közelebb áll az eredeti élményhez, de így is érződik, hogy a fejlesztők igyekeztek lecsiszolni a felesleges, félrevezető hotspotokat, és ritkítani a "mindenre kattintgatok, mert már fogalmam sincs, bár, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor lassan már nem is érdekel" típusú elakadásokat.
Ennek ára viszont az, hogy néhol túl is csiszolták a dolgokat, és itt-ott érezhetően belepiszkáltak a ritmusba. Egyes, a veteránoknak emlékezetes jelenetek és apró fejtörők egyszerűen eltűntek vagy lerövidültek - talán a patakduzzasztós epizód hiánya a legjobb példa, amit tulajdonképpen joggal nehezményeznek azok, akik betéve tudják az eredetit. Cserébe érkeztek új fejtörők is, de mivel a dialógusokhoz nem nyúltak, ezek néha "néma betoldásnak" érződnek: mechanikailag működnek, történetileg viszont kevésbé ágyazódnak be szervesen a narratívába. Az egész egy picit toldozott-foltozott: látszik rajta, hol ért véget az eredeti terv, és hol kezdődtek a kompromisszumok, vagy hova kerültek be a hirtelen ötletek.
Nincs ki a négy kereke
Technikai fronton ugyanez a kettősség folytatódik. Amikor minden jól működik, a Syberia Remastered gondosan, értőn és szeretettel restaurált műalkotás érzetét kelti. De aztán jön egy-egy furán viselkedő kamera, egy beszorulás, egy hiányzó felirat vagy textúra, egy kevésbé elegáns fordulás, ahol Kate Walker távoli névrokona, az AT-AT lépegető sebességével farol ki egy zsákutcából, és hirtelen nagyon is eszünkbe jut, hogy ez egy korlátozott büdzséből, erős időnyomás alatt összerántott projekt. Nem játszhatatlan, nem is katasztrofális - de időről-időre érkezik egy apró "na, gratulálok" pillanat, ami megtöri a varázst.
Mindezek után a nagy kérdés az, kinek és mennyit ér ez a nosztalgikus trip. Aki annak idején végigkísérte Kate Walkert a gyárkaputól a jeges partokig, annak jó eséllyel most is meg fog remegni a szíve, amikor újra meghallja a jól ismert dallamokat (ó, Inon Zur!), és meglátja a teljesen indokolatlan esernyőket szorongató automaton gyászmenetet. Új játékosként viszont könnyebb észrevenni a repedéseket: a történet még mindig csodás, a világ egyedi és hangulatos, de a felújítás nem tesz csodát és nem emeli a klasszikus kalandot ugyanazokba a magasságokba, ahol a réginek bérelt helye volt, csak épp "átmenti" a jelen generációra. Persze, ez is valami. És ha ezt a kompromisszumot elfogadjuk, a Syberia Remastered továbbra is egy csodás utazás; a kérdés viszont az, hogy a védjegynek számító "szomorkás/szép" kettősség helyett vajon nem csak az elmúlás szívszorító - ha nem is szándékos - allegóriája.
