A Nintendo sok más egyéb mellett mindig is pontosan tudta, mennyit érnek a saját játékai, és az nagy harci helyzet, hogy sem most fog megváltozni - addig soha, amíg kifizetjük az elvárt összeget, és bizony évről évre ki fogjuk, ez nem is kérdés. Az október elején Switchre (igen, az eredeti Switchre, tehát nem a japánok új konzoljára, a Switch 2-re - noha nyilván futtatható az új masinán is) megjelent Super Mario Galaxy és Super Mario Galaxy 2 remasterek árképzése elsőre sokaknak szemet szúrt. A digitális kiadások darabonként 39,99 euróba kerülnek, a két játékot tartalmazó fizikai csomagért pedig kb. 25 ezer forintot kell fizetni - digitálisan 70 euróba kerül. Ez valóban nem kevés pénz közel két évtizedes játékokért, főleg úgy, hogy a tartalmi bővítés meglehetősen visszafogott - és akkor nagyon, de nagyon finoman fogalmaztam.
De ezek a játékok nem akármilyenek. Amikor a Galaxy és a Galaxy 2 annak idején megjelent, mindkettőt tökéletes értékelésekkel illették, nem véletlenül. Mario űrbeli kalandjai a platformerek határait feszegették, minden pályán új ötletekkel, új játékszabályokkal, új látványvilággal. Kevés olyan cím született azóta is, amely ilyen radikálisan képes lett volna megújítani a műfajt, és épp emiatt van óriási jelentősége annak, hogy most ismét elérhetők modern hardveren. Olyan korosztályokhoz juthatnak így el ugyanis a játékok, akiknek korábban esélyük sem volt találkozni a játéktörténelmi múlt ezen fontos szeleteivel.
A hibátlanon mit változtass?
A switches kiadások technikailag nem forradalmasítanak, változtatnak semmit, inkább gondosan konzerválják azt, ami eredetileg is közel tökéletes volt. A grafikai felújítás szemmel látható, különösen a Galaxy 2 esetében, amely még ma is frissnek hat, mintha egy vadonatúj Mario-játékot tartanánk a kezünkben. A textúrák élesebbek, a modellek részletesebbek, a színek élénkebbek, az átvezetők pedig tisztábban jelennek meg, mint valaha. Ehhez hozzájárulnak az ingyenes Switch 2 patchek, amelyek 4K támogatást adnak, így a játék tényleg lenyűgöző látványt nyújt. Szóval hiába jelent meg a két cím "sima" Switchre, mindenképpen jobban járunk, ha Switch 2-n fogjuk őket futtatni.
A Galaxy páros azonban nem csak technikai oldalon állja ki az idő próbáját. A sorozat igazi varázsa mindig is az art designban és a pályák kreatív felépítésében rejlett. Az apró bolygók, a gravitációs csavarok, a Launch Starokkal való száguldás és az állandóan változó perspektíva mind hozzájárulnak ahhoz a különleges élményhez, amelyet a játékok nyújtanak. A kamera szinte hibátlanul követi Mariót a legőrültebb térbeli megoldások között is, és ez teszi igazán gördülékennyé az élményt.
A Nintendo csak apró változtatásokkal nyúlt a játékmenethez. Az irányítás finomhangolt, a menüben külön lejátszhatóvá vált az ikonikus soundtrack, továbbá bekerült egy Assist Mode is, amely több életerőt és visszapattanási lehetőséget ad a nehéz helyzetekben. Emellett Rosalina képeskönyvének története kibővült, és immár a Galaxy 2-ben is megtalálható. Ezek nem hatalmas újdonságok, inkább tiszteletteljes kiegészítések, amelyek úgy frissítenek, hogy közben semmit nem vesznek el az eredeti élményből.
Oké, de hogy jönnek ide a Joy-Conok?
A legnagyobb kérdés persze az irányítás volt, hiszen a játékokat eredetileg a Wii távirányítójára tervezték. Switchen a Joy-Conok leválasztásával a mozgásérzékelős megoldások teljesen működőképesek maradtak, ráadásul a rázást egy gombnyomás is helyettesítheti - ha mondjuk inkább a Switch 2 Pro kontrollert preferálnátok. Handheld módban vagy Switch Lite-on azonban kompromisszumra van szükség: a mutató mozdulatokat a kijelző érintésével kell pótolni. Ez nem ideális, különösen néhány dedikált szakaszon, de még mindig a legjobb megoldás, ami az eredeti játék szellemiségét nem változtatja meg.
Ami igazán lenyűgöző, hogy mennyire időtállóak maguk a játékok. A Galaxy gravitációs csavarja alapjaiban változtatta meg, hogyan gondolkodunk a platformerekről. A kisbolygók saját gravitációja, a lefelé helyett felfelé zuhanás vagy a fejjel lefelé történő mászkálás egyszerre tűnt abszurdnak és teljesen természetesnek. A folytatás, a Galaxy 2, még tovább vitte az ötleteket, szinte minden pályán új szabályokat vezetett be, ritmusjátékoktól kezdve a pop-up könyvszerű szakaszokon át egészen a sötét Mario-klónok üldözéséig. Ritkán találkozunk olyan játékkal, amely ennyi kreativitást képes felvonultatni ilyen rövid idő alatt.
A forradalom érdeklődés hiányában elmaradt
A két Galaxy együtt a platformer műfaj határait feszegette, majd túl is lépte őket. Nem véletlen, hogy mindkettő klasszikus státuszba emelkedett, és hogy minden új kiadásukkor újra és újra emlékeztetnek arra, milyen, amikor Nintendo a legjobb formáját hozza. A mostani remasterek nem kínálnak forradalmat, de mindenki számára teljesen világosnak kell lennie, hogy nem is ez volt a céljuk: pontosan annyit nyújtanak, amennyi ahhoz kell, hogy a játékok újra és még sokáig elérhetők maradjanak.
Lehet vitatkozni az árukon (és simán elképzelhető, hogy nem csak lehet, hanem kell is), de abban nincs kérdés, hogy ezeknek a címeknek valós értékük van. A Galaxy és a Galaxy 2 olyan korszakos mesterművek, amelyekhez nem szabadott volna durván hozzányúlni, és a switches verziók szerencsére tiszteletben tartják ezt. Végső soron a játékok maguk indokolják meg a kiadás létjogosultságát: ezek az élmények egyszerűen túl nagyok és túl fontosak ahhoz, hogy a múltban ragadjanak.
