A Star Foxszal a Nintendo mindig is furcsa viszonyban volt. Kevés olyan sorozata van a cégnek, amely ennyire látványosan része a saját legendáriumának, mégis ennyire nehezen találta meg a helyét az elmúlt évtizedekben - hiába bukkant fel teljesen váratlanul például a legújabb Mario-filmben is. Fox McCloud, Falco, Peppy és Slippy mindenki számára ismerős figurák, aki akár csak érintőlegesen találkozott a Nintendóval, maga a Star Fox brand viszont régóta nem tudott igazán nagyot szólni. A klasszikus recept túl egyszerűnek tűnt egy modern, teljes árú játékhoz, a különféle kísérletek pedig többnyire épp azt veszítették el, ami miatt a rajongók eredetileg megszerették ezt az egészet.
A Switch 2-re megjelent Star Fox ezért nem is próbálja eljátszani, hogy teljesen új fejezetet nyit. Ez lényegében a Star Fox 64, illetve európai nevén a Lylat Wars újragondolása, sokkal szebb látvánnyal, modernebb irányítással, kibővített átvezetőkkel és néhány friss móddal.
A kérdés így nem az, hogy kapunk-e egy vadonatúj Star Foxot, már most lelövöm a poént, nem kapunk.
Inkább azt érdemes szerintem boncolgatni, hogy 2026-ban elég-e még egy nagyon gondosan felújított, közel harmincéves alapokra épülő árkád lövölde a sikerhez. A válasz szerencsére többnyire igen, de ez a kissé nyekegős igen azért nem szökken ki teljesen könnyedén fogam kerítésén.
Régi küldetés, új hajtóművek
A történet továbbra sem bonyolult, de a Star Foxnak sosem az volt a dolga, hogy hosszú monológokkal és nagy megfejtésekkel nyomja agyon a játékos tudatát. Fox McCloud és csapata General Pepper megbízásából indul harcba Andross ellen, aki a Lylat-rendszert fenyegeti, a játék pedig szépen végigvisz bennünket a jól ismert bolygókon, űrcsatákon, főellenfeleken és alternatív útvonalakon. A remake egyik legjobb döntése, hogy nem próbálja feleslegesen túlmagyarázni ezt az alaphelyzetet, inkább apróbb jelenetekkel, küldetések közti eligazításokkal ad több súlyt annak, ami korábban leginkább pár emlékezetes beszólásból és nagyon erős hangulatból állt össze.
Fox itt fiatalabbnak, bizonytalanabbnak hat, mint ahogy sokan emlékeznek rá, és ez meglepően jól áll neki. Nem egy rezzenéstelen arcú űrvagányként áll a többiek előtt, hanem olyan pilótaként, aki még mindig az apja árnyékából próbál kilépni, miközben a csapatnak is meg kell tanulnia tényleg csapatként működni. Peppy, Falco és Slippy emberibb figurák lettek - bármennyire is furcsa ezt mondani két lábon járó állatokról. Nyilván ne várjunk mély karakterdrámát, mert ez még mindig egy olyan játék, amelyben állatszerű űrpilóták lőnek majomfejű diktátorokra, de az új jelenetek pont annyit adnak hozzá, amennyitől a Star Fox világa nemcsak nosztalgikus, hanem kicsit frissebb is lesz.
A Lylat-rendszer még sosem nézett ki ilyen jól
Külcsín tekintetében a Star Fox a Switch 2 egyik leglátványosabb darabja. No, nem azért, mert technológiai értelemben maga alá gyűrné az egész ipart, hanem mert nagyon pontosan érti, hogyan kell egy egykor szögletes, alacsony poligonszámú, mégis elképesztően karakteres játékot mai formába önteni. Corneria, az űrállomások, a jégmezők, a lávás pályák és a víz alatti szakaszok mind azt az érzést keltik, mintha valaki tényleg azt a képet valósította volna meg, amit gyerekként a fejünkben láttunk az N64-es változat helyett.
A szereplők új dizájnja valószínűleg megosztó marad. Fox és Falco kifejezetten jól működnek ebben a részletesebb, filmszerűbb formában, Slippy viszont néha pont annyira furcsa, mint amennyire egy realisztikusabbra vett antropomorf békának lennie kell - vagyon NAGYON. A pályák közben tele vannak apró részletekkel, fényekkel, robbanásokkal, és a játék nagyon szépen hozza azt a mozis űrkalandhangulatot, amit a sorozat mindig is szeretett volna megidézni. A gond csak az, hogy a nagy vizuális gazdagság néha a játszhatóság rovására megy. A régi Star Fox 64-ben sokszor azért volt minden olyan könnyen olvasható, mert a technikai korlátok egyszerűségre kényszerítették a fejlesztőket. Itt néha nehezebb azonnal kiszúrni egy gyenge pontot, egy akadályt vagy egy támadási mintát, mert a képernyőn sokkal több minden történik.
Ez nem teszi tönkre a játékot, de érdekes módon pont ott mutatja meg a remake egyik alapvető problémáját, ahol a legnagyobbat fejlődött. A Star Fox szebb lett, sokkal szebb, csak közben néha emlékeztet arra, hogy egy árkád lövöldénél a tisztaság és az azonnali olvashatóság legalább olyan fontos, mint a látványos díszlet.
Az irányítás végre a helyén van
A legfontosabb változás mégsem a grafika, hanem az irányítás. Az Arwing vezetése pontosabb, modernebb lett, a két analóg karos megoldás pedig nagyon sokat segít azon, hogy a régi alap ma se érződjön múzeumi darabnak. A mozgás és a célzás szétválasztása sokkal természetesebbé teszi a harcot, miközben megmarad az a kellemesen árkádos lendület, ami miatt a Star Fox 64 annak idején ennyire működött. A boost, a fékezés, a bukfencek, a bombák használata mind gyorsan kézre áll, és egy idő után újra előjön az a furcsa, nagyon Star Fox-os ritmus, amikor az ember már nem külön gondolkodik a manővereken, csak átcsúszik a lézerek és robbanások között.
A Joy-Con 2 egérmódja érdekes extra, és belső nézetben ad is egy másfajta intenzitást a harcoknak, de nem érződik kötelező megoldásnak. Inkább olyan kísérlet ez, amelynek szerintem bőven van helye a csomagban, de a játék alapvetően akkor működik a legjobban, amikor klasszikus külső nézetben, modern kontrollal repülünk. A Landmaster és a Blue Marine szakaszok is érezhetően jobban elkülönülnek az Arwing-pályáktól, nem puszta kötelező kitérők. A tank nehezebb, határozottabb, a tengeralattjárós részek pedig kifejezetten jól állnak ennek a világossá és részletessé tett Lylat-rendszernek.
A pályák továbbra is sínre vannak pakolva, de ez itt nem gond egyetlen pillanatig sem, hiszen a Star Foxnak pont az a lényege, hogy nem egy hatalmas, szabadon bejárható űrszimulátor, hanem egy sűrűre szabott, reflexekre, memóriára és pontvadászatra építő árkádjáték. Aki ezt nem szereti, azt ez a remake sem fogja megtéríteni, de valljuk be, nem is ez a játék feladata. Aki viszont érti, miért jó újra és újra nekifutni ugyanannak a küldetésnek, csak ezúttal jobb útvonalat keresve, több ellenfelet leszedve, ügyesebben megmentve a társakat, az nagyon hamar rá fog érezni a dologra.
Rövid út Venomig
A 2026-os Star Fox legnagyobb baja az, ami mindig is az egyik legnagyobb erénye volt: nagyon rövid. Egyetlen végigjátszás bőven nem mutat meg mindent, de önmagában mégis gyorsan lepörög a játék. A titkos útvonalak, az alternatív küldetések, a jobb teljesítményhez kötött elágazások, az Expert mód és a Challenge Mode sokat tesznek azért, hogy ne csak egy délutános nosztalgiamenet legyen az egészből, de azért nehéz nem érezni, hogy egy teljes értékű Switch 2-exkluzív játéktól többet várna az ember.
A fejlesztők nagy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, de talán túlságosan is ezt tartották szem előtt. A remake szinte minden fontos ponton javít az eredetin, de ritkán lép túl rajta Az új átvezetők, a kicsit erősebb karakterívek, a modernebb irányítás és a szebb pályák mind jó döntések, viszont kevés olyan pillanat akad, amikor azt érezni, hogy na, ezt már tényleg csak ez az új Star Fox tudja. Inkább a legjobb változatát kapjuk annak, amit már ismertünk.
A többjátékos módok hasonlóan kettős képet mutatnak. A kooperatív megoldás, amelyben az egyik játékos vezet, a másik céloz és lő, jópofa ötlet, és társaságban tud is működni. A kompetitív csatákban is van lendület, de a pályák és szabályrendszerek száma nem elég ahhoz, hogy hosszabb távon erre épüljön a játék élete. A Star Fox továbbra is egyjátékos kampányként a legerősebb, és bár ezt nem szégyellnie kell, az ár és az újdonságtartalom miatt mégis marad némi hiányérzet.
Végre itt van, de most már menni kellene tovább
A játékot végigpörgetve úgy érzem, a Star Fox Switch 2-es visszatérése egyszerre örömteli és kicsit frusztráló esemény. Örömteli, mert Fox McCloud és csapata végre olyan formában tértek vissza, amely méltó a sorozat múltjához. Ez a remake gyors, szép, szerethető, technikailag magabiztos, és a legfontosabb pillanatokban pontosan azt adja, amit egy Star Foxtól várni lehet. A lézerek cikáznak, a társak rádión jelentkeznek, az útvonalak elágaznak, a főellenfelek jönnek, mi pedig újra azt érezzük, hogy ennek a furcsa, régi műfajnak igenis van még helye a mai kínálatban.
Frusztráló viszont azért, mert közben végig ott motoszkál az ember fejében, hogy a Nintendo megint ugyanahhoz a ponthoz tért vissza. Ez a Star Fox nem egy zsákutca, sőt, kifejezetten jó újrakezdés lehetne. De csak akkor, ha tényleg újrakezdés, és nem maga a végállomás. A Velan Studios bebizonyította, hogy az alapformula nem avult el, csak gondos kézre, jó tempóra és modern kontrollra volt szüksége. Most már az lenne az igazán izgalmas, ha ugyanezzel az alapossággal nem újra elmesélnék a Lylat Wars történetét, hanem végre továbbvinnék a sztorit.
A Star Fox így nem hibátlan, de nagyon könnyű szeretni. Rajongóknak szinte kötelező nosztalgiakör, újoncoknak pedig valószínűleg a legjobb belépő a sorozatba. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez még mindig egy régi játék modern köntösben. Nagyon szép köntösben, nagyon jó szabással, de attól még régi alapokra varrva.
