Kívülállóként azt gondolom az intelligenciáról, hogy egy icipicit talán túlértékelt dolog. Amit ezalatt a gyakorlatban értek az az, hogy egy hangya párzószervének méreteit idéző mértékben vevőbb vagyok az infantilis humorra, mint ami egy 30-hoz közelítő, kívülről felnőttnek látszó embertől várható volna. Az öncélúságnak is megvan viszont az a határa, mikor már valami annyira fárasztóvá válik, hogy inkább szabadulna tőle az ember. A High on Life első része már pedzegette ezt a határt, de a tagadhatatlanul kreatív és elborult ötlet, valamint a koncepció újszerűsége még a kissé középszerű játékmenet mellett is elvitte a hátán az egészet. A folytatás kapcsán viszont már a megjelenés előtt is felmerültek kételyek, melyek legnagyobb része egy bizonyos személyhez köthető, aki nem más, mint Justin Roiland.
A Rick és Morty mögött is álló kreatív volt ugyanis az eredeti játék szellemi atyja, ám pár éve súlyos vádak érték. Többen számoltak be vele kapcsolatban szexuális zaklatásról, munkatársai szerint pedig együtt dolgozni sem volt vele éppen egy leányálom. Ennek mentén a Rick és Morty is nélküle folytatódott, illetve a High on Life 2-ben sem vett már részt. A hiánya viszont egyáltalán nem érződik, hangulatában és humorában is azonos szintre tehető a folytatás az első játékkal, akár pozitívumként, akár negatívumként értelmezzük ezt. Ugyanakkor, ahogy a Trópusi vihar óta tudjuk, sosem szabad fullba nyomni a kretént, ami a második rész kapcsán sajnos megtörténik egy párszor.
Ennyi az egész?!
Az első és legkülönösebb dolog a High on Life 2 kapcsán, hogy egy rendkívül rövid játék, a történet körülbelül 20 perc alatt teljesíthető. Miután az első részben legyőztük a G3 nevű kartellt, mely pszichoaktív drogot állított elő az emberekből az idegenek számára, valódi sztárokká váltunk a fejvadászok közösségében és azon kívül is. TV-műsorokban szerepelünk, autogramokat és zsírkrétával rajzolt önarcképet kérnek tőlünk, ám nem minden mese habbal. Szüleink házassága tönkremegy, miután anyánk összeszűri a levet a rendkívül sármos és jó beszélőkével megáldott Lezduittal, de a mi szerelmi életünk sem fenékig tejfel, a húgunk pedig ráadásul beáll egy terrorszervezetbe.
A játék célja ezután nem más, mint hogy becsületes fejvadász módjára levadásszuk a hugicát, akinek jókora vérdíjat tűztek ki a fejére. A hajszában más, nagyon kedves fejvadászok is részt vesznek, van, aki még a "hozd el a gyereked" nap keretében kisfiát is berántja a buliba, ám végül - irántunk érzett tiszteletből - átadják nekünk a lehetőséget. Mi pedig kinyírjuk a hugit, és már gurul is a stáblista. Különösen a játék árát figyelembe véve igencsak furcsa, hogy hogy volt mersze a Squanchnak egy ennyire rövid játékkal előállni, de ennél furcsább dolgokat is láttunk már a játékipartól az elmúlt években, elég a MindsEye-ra gondolni.
Szerencse, hogy a játék felkínál egy alternatív kampányt is: amennyiben úgy döntünk, a bűn útjára lépünk és inkább Lizzie-nek segítünk, akkor még egy körülbelül 10 órás epilógus követi a játék fő konfliktusát. Ebből kiderül, hogy egy gonosz gyógyszerészeti vállalat, a Rea Pharma gyakorlatilag folytatja a G3 által megkezdett tevékenységet, csak ezúttal olyan köntösbe csomagolva, hogy mindez legálisan történhessen, a célja pedig az, hogy az embereket mindenféle joguktól megfosztva, gyakorlatilag állatokként tenyészthesse azért, hogy drogot állítson elő belőlük. Lizzie szervezete mindvégig ennek a hálózatnak a lebuktatásán fáradozott, melyben innentől mi is a segítségére lehetünk.
A játék legnagyobb része alatt így különböző, a Rea Pharmához köthető célpontokat vadászunk le, miközben beszélő fegyverekből álló csapatunk az első játékból visszatérő figurák mellett új tagokkal is bővül. A játék egyik legnagyobb erőssége talán éppen az ő változatosságukból ered. Mindegyikük más és más helyzetekben hasznos, és ez nem csak elsődleges, hanem másodlagos képességeikre egyformán igaz. Ezen túl mindegyikük merőben eltérő személyiséggel rendelkezik, amit nem csak az egysorosokban, hanem a választható dialógusopciók esetében is kiaknáz a játék. Ezekben a szituációkban gyakorlatilag helyettünk beszélnek a fegyverek, a különböző stílusú válaszok pedig az adott gatlian személyiségéhez, vagy épp átélt dolgaihoz, személyes tapasztalataihoz kötődnek, ami egy egészen ötletes megoldás volt.
Nevess már!
A probléma az, hogy a humor bizonyos esetekben, és sajnos sokkal többször, mint az kényelmes volna, borzasztóan erőltetett. A legtöbb "vicc" komplett, akár elhúzódó jelenetekre is kiterjed, ami sokkal kellemetlenebbé teszi az egészet, mintha csak egy balul elsült beszólásról lenne szó. Ez főleg azért fájó, mert olykor meglepően okos és meghökkentő poénokkal is operál a játék. Van például egy visszatérő poén azzal kapcsolatban, hogy egy figura csinált valamit a múltban, ami miatt mindenki undorodik tőle, és egyedül mi nem tudjuk, miről van szó, miközben velünk kb. a legkedvesebben viselkedő karakterről van szó a játékban. A humor egy sajnos meglehetősen szűk része ilyen, míg máshol kis túlzással a legolcsóbb pisi-kaki-puki vicceken, vagy épp izzadtságszagúan erőltetett popkulturális utalásokon kellene nevetnünk (bár ezek közül is van néhány, ami azért betalál).
Az első részhez hasonlóan a High on Life 2 is egy félig-meddig open world játék, noha a bejárható területek nagyobbak és több lehetőséget is rejtenek. Természetesen nem kell itt a Ubisoft játékok szintjén megpakolt térképekre számítani, de a kampány fő küldetésein kívül is el tudjuk tölteni az időt. Mindenféle tárgyakat gyűjtögethetünk, kisebb feladatokat teljesíthetünk vagy épp a játékból ismert ellenséges frakciók közötti összecsapásokra fogadhatunk egy megkérdőjelezhető higiéniai körülményekkel rendelkező alvilági szórakozóhelyen, ahová egy háromméteres űrlény juttat el a seggében. Ezen kívül különböző ruhákat gyűjthetünk, fejleszthetjük fegyvereinket és testre szabhatjuk a gördeszkánkat is.
Apropó gördeszka, ez is a második rész egyik fő újítása, mely sokkal érdekesebbé és gyorsabbá teszi a hubokban való mászkálást, hátránya viszont az, hogy miután megszerzed, gyakorlatilag kiváltja a sprintelést, ami kissé megnehezíti mozgást a tűzharcok során. Ezen kívül a pályadizájn sem minden esetben illik tökéletesen ehhez a közlekedési módhoz, a deszkával ugyanis túlságosan könnyű bejutni és beragadni olyan helyekre, ahová a fejlesztők egyébként minden bizonnyal nem szerették volna, hogy oda bejussunk és beragadjunk. Ezeket a szitukat az utolsó checkpoint visszatöltésével lehet orvosolni, így attól nem kell tartanunk, hogy softlockoljuk magunkat valahol, de azért elég bosszantó tud lenni.
Vannak bajok
És nem ez az egyetlen baki a játékban. A kezünkben fogott tárgyak az első részhez hasonlóan ezúttal sem mindig találják meg a tenyerünket, és mindenhol lebegnek, csak ott nem, ahol lenniük kellene. Ezen kívül a teljesítmény is bőven hagy kívánnivalót maga után, ami különösen azokban az esetekben problémás, amikor a világ összes particle effectje, magyarra fordítva levegőben röpködő kis lófaszkája egyszerre van jelen a képernyőn, ami az indokoltnál talán sűrűbben fordul elő, különösen a final boss esetében. Ezt a helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem lehet a jelen generációs konzoloknál jól megszokott performance és quality opciók közül választani, mindösszesen a motion blurt és a chromatic aberrationt van lehetőségünk kikapcsolni és slussz. Mindez elég komoly képkocaszám-eséseket tud produkálni, ami ugyan játszhatatlanná nem teszi a High on Life 2-t, de lássuk be, nem túl elegáns.
Ami a gunplayt illeti, alapvetően rendben van. Nagyjából azt a színvonalat hozza, amit az első rész, nem váltja meg a világot, de a fegyverek kellően változatosak és az ellenfelek is épp csak annyira ismétlődők, hogy még ne váljanak unalmassá a kampány végére. Ez utóbbi egyébként talán a játék egyik legjobban sikerült része még annak ellenére is, hogy az utolsó harc egy kicsit talán hosszabb a kelleténél. Rendkívül kreatív módon van lehetőségünk az alapkonfliktus rendezésére, melyben a játékban korábban hozott döntéseink és az itt kiválasztott dialógusopciók is kulcsfontosságú szerepet játszanak, így erről ennél többet nem is mondanék.
Összességében véve a High on Life 2 egy elég vegyes csomag. A humora vagy nagyon betalál, vagy nagyon nem, és sajnos az utóbbi sűrűbben fordul elő. A történet nem a legeredetibb dolog a világon, az alapszituáció szinte ugyanaz, mint az első részben, csak a körítés változik, néha viszont az infantilis tálalás ellenére is meglepően komoly üzeneteket képes megfogalmazni. A bejárható területek hangulatosak és a karakterek is szerethetők, az összképet viszont tovább rontják a bugok és a teljesítményt érintő problémák. A fejlesztők több ízben is arról beszéltek, hogy a poénok gyakorlatilag magukat írták, és ez az ad hoc jellegű humor nagyon jól is tud működni, más esetekben viszont az az érzésem támadt, hogy ezek egy jelentős része fejben viccesebb lehetett, mint a gyakorlatban. Mindez egy csiszolatlan élményt eredményez, ami miatt nem tud igazán emlékezetessé válni a High on Life 2.
