Már a maga idejében sem volt kimondottan jó játék a Sniper Elite V2. Egyediségét nem lehet elvitatni tőle; a mesterlövészkedést, a ballisztikát eltalálták benne, valamint érdekes volt látni, pontosan hogyan hatol át egy lövedék az ellenfelek testének különböző pontjain, ugyanakkor nagyjából minden más szempontból gyengén teljesített. A fejlesztőcsapat aztán elkészített két, szintén nem tökéletes, de azért sokkal jobb folytatást, amikből a V2 Remasteredhöz is átvehetett volna ezt-azt, viszont ehelyett inkább csak ráhúzott egy réteg festéket az eredeti játékra. Tény, hogy legalább nem teljes áron kínálja, és a DLC-ket is adja mellé, de lehetett volna ennél jobb a végeredmény.
Berlin felett szebben ragyog az ég
A technológiai oldalon pont az történt, ami a remasterek esetében általában szokott: felvarrták a textúrák ráncait, nagyobb felbontásokat tettek elérhetővé, javítottak az effekteken, átdolgozták a bevilágítást. Az előző generációs konzolokra kiadott változatokhoz képest tényleg jól látható a különbség; a játék még mindig nem annyira szép, mint a Sniper Elite 3 vagy 4 (amik egyébként szintén nem hozzák ki a jelenlegi generációs konzolokból a maximumot), de lényegesen pofásabb lett. Csupán a robbanások kiábrándítóak, azok továbbra is meglepően múlt századiak, illetve az animációk maradtak nagyon darabosak. Ha az első kiadás maxra húzott PC-s változatához hasonlítjuk az elvileg legszebb Xbox One X-eset (ezt volt lehetőségünk tesztelni), az eltérés már nem olyan nagy, de érezhető, hogy dolgoztak vele. PlayStation 4 Prón és One X-en eldönthetjük, hogy a felbontást vagy a képfrissítési sebességet részesítjük inkább előnyben. Az egyik mód 4K felbontás mellett stabil 30 fps-es gyorsaságot kínál, a másiknál ugyan 60-ra növekszik a framerate, de be kell érnünk 1080p-vel. Bár alapvetően a legtöbb játék esetében, ahol ez a lehetőség adott, az utóbbit javasolnám, a néha-néha fellépő textúravillogások miatt itt kénytelen voltam az előbbinél maradni. Az élmény 30 fps-sel sem rossz, szerencsére ez nem egy reflexjáték.
Nem egy atomrakéta
A külcsínen javítottak, de a rendszereken, a minőségen nem. Egy mesterlövészt alakítunk, tehát nem meglepő, hogy akkor a legjobb a játék, ha távcsöves puskával szedegetjük le ellenfeleinket, viszont amilyen élvezetes ez, olyan botrányosan rossz a közelharc. Ütni nem lehet, az automata fegyver és a pisztoly rettenetesen pontatlan, az ellenfelek pillanatok alatt szétszednek minket, és mindez akkor nem is lenne gond, ha a játék nem kényszerítené bele a játékosokat olyan szituációkba, ahol méterekre vannak ellenfeleiktől, és nem hátrálhatnak fedezék mögé. Néha akkor is kiszúrnak minket, ha fedezékbe bújtunk, vagy épp akkor sem vesznek észre, amikor a látóterükbe kerülünk; olykor tanácstalanul forgolódnak, máskor nekünk háttal állnak meg, mielőtt - jobb esetben - hirtelen megfordulnak. És persze megesik, hogy beleragadnak tárgyakba, vagy helyben futnak.
Fontos lett volna beépíteni a sorozat későbbi részeiben megtalálható funkciókat, megoldásokat és javításokat, mert aki csak azokat próbálta, de szeretné ezt, garantáltan hiányolni fogja mindet. Aki pedig már játszott a V2-vel, nem fogja tudni igazán értékelni az újdonságokat. Kárpótlásként tartalmazza a csomag az összes DLC-t, egy fotómódot, a Zombie Armyból átvett karaktereket, valamint lehetővé teszi, hogy 16 fős (Nintendo Switchen csak 8) többjátékos csatákban vegyünk részt. Ezek miatt talán érdemes lehet upgrade-elni, de pusztán azért, hogy a kampányt ismét végigjátsszuk, nem igazán. A harmadik és negyedik rész messze jobb, inkább azokkal tegyetek próbát, vagy ha megvoltak, ne okozzatok magatoknak csalódást ezzel.
