A klasszikus RTS-játékok egyik alapműve a The Settlers széria, melyről sajnos az is elmondható, hogy a Ubisoft elég csúnyán elbánt vele az utóbbi években. Aki viszont telepesként szeretné tölteni szabadidejét, hosszú idő után végre fellélegezhet: Volker Wertich, az eredeti sorozat alkotója új stúdiójával, az Envision Entertainmenttel elhozta a The Settlers valódi szellemi örökösét, a Pioneers of Pagoniát. A játék egy ideje már elérhető volt korai hozzáférésben, decemberben viszont kijött az 1.0-ás verzió, így épp ideje volt vetni rá egy pillantást.
A történet szerint Pagonia egykor egy hatalmas kontinens volt egy virágzó civilizációval, ám egy nap a föld megrepedt, a hasadékokból pedig egy baljós köd szivárgott fel. A földrész több ezer apróbb szigetre szakadt szét, az egyes közösségek elszakadtak egymástól, az átható köd pedig rendkívül megnehezítette a navigációt. Ám egy nap sikerült felfedezni egy mágikus lámpást, mely képes eloszlatni a ködöt, így önkéntesek egy csoportja, a pionírok (ezek vagyunk mi) elindultak, hogy megpróbálják megszüntetni a homályt, kideríteni annak eredetét és újra összekapcsolni Pagonia népét.
Vár állott, most kőhalom
Ennek megfelelően a játékmenet abból áll, hogy szigetről szigetre járunk és kolóniákat hozunk létre, ahonnan kiindulva újabb és újabb területeket szabadíthatunk meg a rejtélyes ködtől, alatta pedig hol baráti, hol ellenséges közösségeket, illetve adott esetben erőforrásokat is találhatunk. A játék célja, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrásokat az adott pályán kitűzött cél elérésének szolgálatába állítsuk, hogy a történet tovább tudjon folytatódni.
Az erőforrások közül a legfontosabb értelemszerűen a lakosság, hiszen, ha nincsenek embereink, akkor nem lesz ki szitáljon, rostáljon, követ vágjon vagy éppen kardot ragadjon és felvegye a harcot a jónépet terrorizáló álnok banditákkal szemben. Természetesen ahogy kolóniánk fejlődik, egyre többféle nyersanyagra, és azokból gyártott tárgyakra lesz szükségünk az előrehaladáshoz, ami több munkaerőt igényel, a lakosság növekedésével pedig az ő igényeik is növekednek, így a mérleg ezen két nyelve között kell fenntartani az optimális egyensúlyt úgy, hogy közben a rendelkezésünkre álló területet is a lehető legoptimálisabban használjuk ki.
Szorgos népünk győzni fog!
Kis pionírjaink (akik egyébként, ha jól érzik magukat, elég serényen szaporodnak, így mindig figyelni kell arra, hogy legyen elég vityilló) nagyon okosak és szorgosak. Az esetek nagy többségében maguktól tudják, hogy mely termelőegységeknél van szükség több munkaerőre, és automatikusan azt a szerepkört veszik magukra, ahol a leginkább szükség van rájuk. Ez alól kivételt képeznek elsősorban azok az egységek, melyeknek az irányítását manuálisan is végezhetjük, mint például az őrök, a katonák vagy a felfedezők. Ebből kifolyólag nekünk nem kell azon aggódnunk, hogy vajon a szorgos kezek tényleg szorgosak-e, hanem maximálisan az erőforrások menedzselésére és az építkezésre tudunk koncentrálni.
Általánosságban elmondható, hogy a játék különösképpen semmit nem bonyolít túl. A fakitermelés, a bányászat, az élelem előállítása mind rendkívül gördülékenyen működik. Nem szennyezi az élményt semmi olyan körülmény, mely a menedzserjátékok esetében oly sokszor előfordul, hogy például azért nem működik egy termelőegység, mert egy pixellel odébb kellett volna tenni, vagy mert épp a lakosságunk megfeledkezett róla, hogy ott is lehet dolgozni, és akármit teszünk, a kutya nem néz felé. Ebben a játékban, ha racionális távolságba tesszük az adott műhelyt attól az erőforrástól, amit fel kellene neki dolgozni, akkor minden fennakadás nélkül, flottul működik, ami üdítő élmény volt akár még az Anno 117: Pax Romanához képest is, amit, noha nagyon élveztem, ilyesmi azért elő-előfordult benne.
Hódítani akarunk
Ami az általunk irányítható egységek kezelését illeti, az sincs különösebben túlbonyolítva, mi több, talán ez a része még egy kicsit túlságosan is egyszerű. Egységeinket szimplán csak összegyűjtjük egy őrtoronynál, vagy más, erre alkalmas építménynél, megmondjuk nekik, hogy hova kell menni, ők pedig mennek és kaszabolnak, vagy pedig őket kaszabolják le. Túl sok taktikázást igazából nem lehet belevinni, az összecsapásokból jellemzően az a fél kerül ki győztesként, akinek több és magasabb sebzési ponttal rendelkező egysége van. Pont. Persze egy efféle játékba nem feltétlenül kell ennél több, de az az igazság, hogy amikor az imént említett Pax Romana, vagy például ezen játék harcrendszerével találkozom, óhatatlanul is eszembe jut a jó öreg Caesar III, ahol ugyanilyen fontos volt a munkaerő és az erőforrások közötti menedzsment, mégis sokkal összetettebb harcrendszerrel rendelkezett. Lassan 30 évvel ezelőtt.
Alapjáraton is elmondható, hogy noha a játék előrehaladtával egyre több különböző féle erőforrást kell szemmel tartanunk, és egyébként nehézség szempontjából elég jól skáláz, az az igazság, hogy különösebb kihívást egyszer sem éreztem a játék során. Négy különböző nehézségi fokozat közül lehet választani, a legkönnyebb a sztori mód, mely a hasonló játékokban egyáltalán nem jártas közönség részére van fenntartva, és még ezen felül is van egy könnyű, egy normál és egy nehéz fokozat. Én normálon játszottam a játékot, mert a legtöbb cím esetében ez az a nehézség, amit a fejlesztők a definitív játékélménynek szánnak, de néhány necces helyzetet leszámítva egyszer sem éreztem azt, hogy ha most nem kapom magam nagyon össze és avatkozok közbe markáns módon a dolgok alakulásába, akkor csődbe fogok menni. Ha minden szükséges épületből van elég, és van is, aki dolgozzon benne, akkor igazából elég jól ellátja magát minden kis kolónia. Ennek természetesen megvan az az előnye, hogy végtelen mód ki tud kapcsolni a játék, egyáltalán nem helyez nagy nyomást a játékos vállára, ehhez pedig a nagyon aranyos és kedves grafikai megvalósítás is hozzátesz. Ugyanakkor a tapasztaltabbak számára lehet, hogy érdemes egy kicsit feljebb tekerni a nehézséget, mert már 2-3 pálya után is elkezd ellaposodni az élmény.
Ha szeretitek a menedzserjátékokat, akkor mindenképp érdemes tenni egy próbát a Knights of Pagoniával, mert egy igazi klasszikus, hagyományos városépítős élmény, mely le sem tagadhatná azt, hogy ki készítette. Kikapcsolódásnak tökéletes, nem stresszel és nyomaszt szét sem az erőforrások menedzselése, sem a külső fenyegetések ellen való védekezés, vagy épp támadás, és az egész prezentációnak végtelenül aranyos a hangulata, amit a sztori és a karakterek is megtámogatnak. A tapasztaltabb játékosok számára viszont hamar unalmassá válhat, így érdemes lehet a magasabb nehézségi fokozatokat is kipróbálni.
