A sportjátékok nagyon messze vannak mindentől, amit én szórakoztatónak tartok az életben, de a Nintendo címeinek szépsége, hogy inkább funkcionálnak árkádos partikellékekként, mint komplex kompetitív szimulációkként. Ezért is poroltam le a virtuális teniszütőmet, és álltam ki a pálya szélére, Baby Mariot terelgetve. Egy árkádos, gombnyomogatós családi mókában csak meg tudom verni a CPU-t minden előzetes tapasztalat nélkül, gondoltam én.
Néhány órával később aztán 12 passzt pörgettünk le egymás között Waluigivel, aki az összes szitkozódásom ellenére sem engedte el maga mellett a labdát, hiába kiabáltam egyre hangosabban. Aztán jött a 13. 14. és 15. passz, amikor is feltöltődött Waluigi Fever lövése, és lecsapta a sáros golyóját a túlsó sarokba, megnyerve ezzel a szettet és dühös pihenőre küldve engem. Hölgyeim, és uraim: a CPU-nak itt nagy tenyere van, és nem kíméli vele se a gyerekeket, se a felnőtteket.
Segítség, Mario megint összement
Ami a Mario Tennis Fever alapjait illeti, egy szuper egyszerű játékmenetről beszélünk: a karaktereddel helyezkedve próbálod eltalálni az érkező teniszlabdát, és valamelyik gombot megnyomva vagy csavarsz egyet rajta, vagy alacsonyan küldöd vissza vagy csak visszapofozod, ahogy éred. Így megy ez, amíg valaki el nem bénáz valamit, és a labda meg nem áll. A Mario Tennis Fever azonban nem ettől lesz nagyon mókás, hanem a rengeteg tartalomtól, a Fever ütők képességeitől és a meglepően taktikus apróságoktól.
A játék kapott egy vaskos Adventure módot, ahol Mario és barátai épp egy teniszversenyre készülve egy problémás helyzetben találják magukat. A csapat babákká változott, mindenki elfelejtett mindent, ami a tenisszel kapcsolatos, és most azt sem tudják, hogy hol is vannak az életükben. Ugyan a helyzetükkel mindenki képes szimpatizálni, ezt meg kellene oldani, mielőtt a bajnokság megkezdődik. A gombák szerencsére berendeztek egy egész oktatóarénát, tele minijátékokkal és gyakorlópartnerekkel, és készségesen állnak rendelkezésünkre. Az első pár órát itt, a tenisz suliban fogjuk tölteni, ahogy a beszélő virágok és a gombafejű tanárok megpróbálják belénk verni az alapokat: csavarás, vágás, magas labda, szerelés, gombkombinációk, és minden amire szükségünk van a jövőbeli sikereinkhez. Az egyetlen hibája az Adventure módnak az eleje, mert az oktató szekció egy kicsit tovább tart, mint kellene: a fejlesztők megpróbálták kalandossá tenni ezt a szakaszt is, de csak egy cukrozott, majd két órás tutorialról van szó. Szorosabbra is lehetett volna fogni ezt, de alapvetően megéri végigmenni rajta, mert az akadémia után vár ránk a nagy világ. A tanulmányi körutat egy hajózás követi, ahol Bowser majdnem leégeti a teljes fedélzetet. Szerencsére nálunk van a teniszütőnk, hogy vízbuborékokat csapkodhassunk a lángoknak, aztán pedig visszaküldhessük a haragosan érkező bombákat.
Az Adventure mód rengeteg ötletes kis minijátékhoz használja fel a Tennis Fever alapjait, de ha meguntuk a sztorizgatást, akkor várnak ránk a kompetitívebb kalandok. Személyes kedvencem a Trial Towers volt, ahol egyre keményebb ellenfelekkel kellett szembenéznem, és ahol a karakterek, ütők és egyéb elemek folyton cserélték egymást. Minden szinten más eszközöket kapunk a kezeinkbe, és nem mindig az a feladat, hogy több pontot érjünk el, mint a másik: van, amikor csak a háló felett lebegő karikákból kell eleget összeszednünk egy emelet teljesítéséhez. A Tournament mód azoknak szól, akik offline versengésre vágynak, és a keményebb CPU-kkal akarnak szembe szállni. A játék folyton újabb és újabb kihívásokat támaszt elénk, és mind az Adventure, mind a Trial Towers elég kemény gépi ellenfelekkel ugraszt össze minket. A kihívással nem lesz gond, ami jó hír lesz mindenkinek, mert egy feszült meccs az, ahol a Tennis Fever előnyei igazán kijönnek.
Kegyetlen taktika
A Tennis Fever bármelyik játékmódjáról is legyen szó (és ezekből még az említetteknél is több van), az elmondható, hogy a stúdió sikerrel épített fel egy hasonló játékrendszert, mint a Smash Bros. A közös pont a verekedős és teniszezős móka között, hogy mindkettő egy bohókás partijátéknak tűnik addig, amíg nem tudod mit csinálsz benne. Abban a pillanatban, hogy elkezded kiismerni a mélyebb mechanikáit, egy brutálisan kompetitív, kiélezett csata részévé válsz. A levegőbe küldeni a labdát például nem egy kifejezetten nehéz feladat. Az A gomb tartása után, gyorsan B-re váltva például felküldhetjük a golyót a másik feje fölé, amit persze az azonnal megpróbál lecsapni majd, ha viszont mi válaszul csak megpöccintjük a gyorsan érkező labdát, hogy az épp csak megpattanjon a háló túloldalán, akkor a szemben álló fél nem fog odaérni érte, és miénk a pont.
Rengeteg ilyen kis trükk rejlik a rendszerben. Ha az agresszív játékot preferálnánk, akkor választhatunk kifejezetten olyan Fever ütőket, melyek robbannak az ellenfél előtt, és elszívják annak HP-ját. Minél több Body Shotot vagy sebzést szenved el valaki, annál hamarabb fog kidőlni, és pár másodpercig szabad utat hagyni nekünk, hogy könyörtelen előnyt csapkodhassunk össze magunknak. A Fever ütők rengeteg trükköt és stratégiai opciót nyitnak meg előttünk, így összeszedni őket a korai karrierünk legfontosabb célja lesz. Van amelyik becsapódás után lángokat hagy maga után, van, amelyik a képernyőt összemocskoló sarat, és van amelyik tornádókat.
A játék saját achievement rendszere zárja el előlünk a különböző ütőket és karaktereket (melyek mindegyikének megvannak a maguk statisztikai finomságai), de ezeket nem kifejezetten nehéz feloldalni: játszunk 40 meccset, szerezzük meg az adott rangot az Adventure-ben, és így tovább. Ezeket mind érdemes is teljesíteni, mert az ütők nagy része ténylegesen hasznos. Sajnos szinte biztosan meglesznek majd azok, melyek dominálják az online meccskeresőket, de megtalálni a stílusunkhoz legjobban passzoló eszközt csak még szórakoztatóbbá teszi az egész játékot. Már ha nem ütik vissza azonnal a Fever lövésünket, mert akkor a mi arcunkban robban majd a cucc. Valószínűleg egyébként azok lesznek a legnépszerűbb ütők, melyek a legkevésbé lesznek veszélyesek önmagunkra, de ezt a profik kiokoskodják majd.
Lennél a GS közösség tagja? Gyere a GS Party/Chat Facebook csoportba, dobj fel témákat, dumálj régi és új GS írókkal, olvasókkal!
Várlak a pályán
Nintendo játékról lévén szó a prezentáció hibátlan. Grafikailag nyilván nem ez az a cím, ami maximumra járatja az Nvidia csodachipjét, de az arénák hatalmasnak tűnnek, és a több tucat néző a lelátókon a legnagyobb lelkesedéssel tapsol, amint arcon lőjük az ellenfelünket egy Feverrel. Minden rezzenéstelen 60fps-sel gurul mind handheld, mind dokkolt módban, és dacára annak, hogy a különböző képességek és színes effektekkel tarkított ütések folyamatosan pörögnek, egy pillanatra sem volt nehéz követni az események folyamát.
Sajnos az online PVP-t nem volt alkalmam kipróbálni, mert bár kerestem ellenfeleket, egyik újságíró kolléga sem akart kiállni ellenem. Nem hibáztatom őket, hiszen Waluigit is úgy pattintottam neki a pálya falának, hogy belilult tőle a sapkája. A játékélmény egésze könnyed, de megvan a maga mélysége, ami miatt elő fogom venni újra és újra, hogy gyakorolhassam a trükkösebb ütéseket, és kipróbálhassam magam a rangsorolt létrán. Idővel talán leszek elég jó ahhoz, hogy ütőmmel megmenthessem a gombakirályságot, de addig azzal is rendben leszek, ha csak megalázhatom a családomat. A nap végén minden Nintendo partijáték erről szól... vagy nem?