Little Nightmares III teszt - visszatérő rémálmok

Azt szeretem a legjobban a horrorban, hogy mennyire sokféle tud lenni egyetlen zsáneren belül. Őszintén szólva semmilyen logikus magyarázatot nem találtam még rá, hogy miért vagyok ekkora rajongója a műfajnak, hiszen idejekorán kiderült, hogy nagyjából bármitől tudok félni, a Sanitarium nyomasztó őrültjeitől, az Alien elől való feszült bujkáláson át egészen a Dying Light zombijai elől való pánikszerű menekülésig. De kevés játék van, ami olyan jó érzékkel talált bele az összes fóbiámba és egyéb irracionális félelmembe egyszerre, mint a Little Nightmares.

Valószínűleg azért is ütött meg annyira, mert váratlanul ért. Majdnem teljesen vakon töltöttem le a Switchre, hogy legyen mit játszani Amerikába menet a repülőn. Azt gondoltam, hogy egy Machinarium-szerű borongós, de közben cuki kalandjátékkal fogok játszani és nem az összes gyerekkori rémálmom okozta sebet tépi fel egy esőkabátos kislány. Én voltam az idióta. Benne volt a nevében.

Kis fejlődés, apró léptékben

Végül végigsettenkedtem a játékon, mert annak ellenére is imádtam a fejtörőit, hogy Doug TenNapelen nevelkedtem. Napirendre tértem afelett, hogy a Little Nightmares nem az a kózi kis puzzler lesz, amire lélekben berendezkedtem, és teljesen átadtam magam ennek a nagyon különleges horrorjátéknak. Nem mindent csinált jól, de nagyon értékeltem az egyedi megközelítést.  A csodálatos látványvilág és a milliós játékokat megszégyenítő hangdizájn teremtett egy atmoszférát, ami kegyesen elfedte a mechanikai hibákat és a történet hiány(osságait)át. Mára már inkább egy groteszk művészeti alkotásként él a fejemben, semmint játékélményként.

A Little Nightmares III viszont inkább a második epizódra építkezik, ami egy kicsit visszavett a horrorból, hogy - gondolom - nagyobb közönség számára is befogadhatóvá tegye az élményt. A horrorban nagyon otthonosan mozgó Supermassive Games igyekezett mindent megtartani, ami ennyire különlegessé teszi ezt a kis franchise-t, viszont megbolondította azt egy kooperatív móddal is. Az új csapat láthatóan nagyon hű akart maradni a sorozathoz, a fókusz továbbra is a látványvilágon és az elképesztően részletes hangokon van, egymást követik a  felkavaró helyszínek és szürreális ellenségek, viszont nem is igazán tudnak ráígérni arra, amit Tarsier Studios korábban csinált. Az egyetlen igazán kockázatos döntés egy új karakter és vele együtt a kooperatív mód bevezetése, amivel kapcsolatban biztosan megoszlanak majd a vélemények.

Féljünk együtt

Nem teljesen újdonság az, hogy a Little Nightmares egy társat is ad mellénk, mert már második részben is volt erre példa, de azokat mindig az AI irányította és csak pici szeletkéi voltak a nagy egésznek. Egyik oldalról teljesen érthető ez az irány, a Split Fiction és az It Takes Two hatalmas sikerek voltak, de valójában jobban hasonlít ez a helyzet a Dead Space 3 esetéhez és nemcsak azért, mert a Motive-nak is pont a harmadik résznél jutott eszébe megpróbálkozni a kooperatív móddal az elszigeteltségre erősen építő horrorjában. Ahogy teljesen más élmény volt egy inkompetens pajtással bejárni a fullasztó űrt, úgy teljesen más az is, ahogy Csirkével navigáljuk a rémálmot. A kooperatív mód nagyot dob a játékélményen, összetettebbé teszi a fejtörőket és persze úgy általában szórakoztatóbbá az élményt, viszont sokat elvesz az atmoszférából és felvizezi a horrort.

Ahogy a Dead Space 3-at, úgy a Little Nightmares 3-at is nagyon élveztem közösen játszani valakivel, mert én majdnem mindent jobban szeretek inkább társaságban csinálni, illetve most már legalább valami tényleg megerősített abban a hitben, hogy egyszer Csirke okozza majd a halálomat. A horrormesés dizájn ellenére viszont azt nem ajánlanám, hogy a gyerekkel ülj le elé, kivéve persze, ha még mindig nagyon mérges vagy rá, hogy évekig nem hagyott aludni, vagy zavar, hogy már szobatiszta. Érdekes döntés viszont, hogy nincs osztott képernyős mód, csak online csatlakozhat hozzád valaki, ha pedig egyedül szeretnél játszani, akkor Low vagy Alone karakterét átveszi az AI, ami egyébként kifejezetten kompetens. Mármint Csirkéhez képest.

Low egy íjjal, Alone pedig egy fél csavarkulccsal van felszerelve, amik egyedi képességeket adnak nekik a különböző fejtörők megoldásánál, amik összetettebbé teszik azokat, de nem különösebben bonyolulttá. A Little Nightmares III nem egy igazságtalanul nehéz point and click kalandjáték és a kihívások tekintetében nagyjából annyira kreatív, mint Hazelight egy közepes napján, de végig szórakoztató tud maradni. Nehéznek nem igazán mondanám, gyakrabban küzdöttem az egyébként gyönyörű 2,5D térben való navigációval és a mechanikák botladozásával, semmint egy-egy szoba bonyolult fejtörőivel. Csirkével a legtöbbször a játék irányításának és "harcrendszerének" estünk áldozatul, meg persze rendszerint megbotlottunk azokban az akciódús szekvenciákban is, ahol gyorsan, tökéletes összhangban, pixelpontos dolgokat kellett csinálnunk. Illetve nyilván lelökdöstük egymást az összes pallóról, mert valójában mindketten 16 évesek vagyunk.

Ébredések

A Little Nightmares III egy nagyon biztonságos folytatás, ami számomra egy kicsit túlságosan is hasonlít arra, amire építkezik. Nem könnyű új stúdióként átvenni egy nagyon egyedi franchise-t és a Supermassive elsőre nem is igazán mert kockáztatni és belenyúlni a formulába. Gonoszan azt mondhatnám, hogy a koop mögé bújva újítottak úgy, hogy közben nem tették. Ez nem feltétlenül - vagy legalábbis nem mindenkinek - baj, hiszen a nap végén többet kaptunk abból, ami már egyébként is jó volt és eltelt annyi idő a második rész óta, hogy nem érződik úgy, mintha stagnálna a franchise, de remélem, hogy elég jól fog teljesíteni a Little Nightmares III ahhoz, hogy a stúdió kapjon még egy esélyt és belevihessék egy kicsit saját magukat is a negyedik részbe.