Valami gond van a Final Fantasy otthonában. A japán óriásnak ugyan megvoltak a maga problémái már akkor is, amikor a PlayStation 3 korszakában stílusirányzatot kellett váltania, de ott előbb-utóbb rájött arra, hogyan is lehet népszerű és modern dizájnelemekkel maradandó szerepjátékokat építeni. Az elmúlt évtizedben már a mobilplatformot próbálta meghódítani, de minden alkalommal belebukott. A Final Fantasy: Brave Exvius is csak egyike volt azon mikrotanzakciók hajtotta, hosszútávú szolgáltatásoknak, melyek a kukában végezték, de szerencsére ez a játék kapott egy második esélyt az életre. Ez lett a Final Fantasy Resonance, aminek története és hősei mobilról jöttek, de aminek mechanikai alapjait a franchise klasszikusai szolgáltatták.
A Square itt két legyet akart ütni egy csapásra: kimenteni valamicske értéket abból a projektből, amibe egy évtizeden át tolta a pénzt, és adni végre egy régi vágású, körökre osztott JRPG-t azoknak, akiknek elegük lett az újabb Final Fantasy-epizódok akcióorientált harcrendszereiből. Technikailag mindkettőt sikerült elérniük, de akadnak azért lyukak a tervezetben.
Egyszer volt, hol nem volt
A Final Fantasy Resonance egy 2D-HD köntösbe öltöztetett, körökre osztott JRPG. A főhőseink Rain és Lasswell, Grandshelt királyságának lovagjai, akikhez a történet elején csatlakozik a titokzatos Fina. A trió összetűzésbe kerül a Sworn Six nevű csapattal, akik el akarják pusztítani a világ egyensúlyát és mágikus erőit fenntartó kristályokat. A történetünk tehát egy csapatnyi kalandozóról szól, akik megpróbálják levadászni és megállítani a szupergonosz megahatost. A felállás nem a legizgalmasabb, de a prezentáció szerencsére kárpótolja a mese hiányosságait.
A Resonance már az első percekben le tudja nyűgözni a játékosát. Ugyan a 2D-HD a retró JRPG-k stílusát akarta visszahozni, de ebben a címben jóval több lesz belőle a nosztalgia takarójánál: az átvezetők filmszerű kameramozgásokkal követik a shonen szériákat idéző csatajeleneteket, miközben a karakterek egyik képernyőről a másikra ugrálva próbálják széttépni ellenfeleiket. A zene a legjobb FF-epizódokat idézve változatos hangszerekkel mélyíti el az összes vágást, és tépi fel régi sebek maradványait. Ha nem tudnánk megszámolni egy tűzlabda lángjainak minden kockáját, akkor el is felejtenénk, hogy egy relatíve kis projekt eredményét láthatjuk.
Bár a sztori sokszor leül, ám amikor beindulnak az események, akkor egy tagadhatatlanul Final Fantasy-élményt kapunk, amiben igenis ott van minden, amiért a franchise-t szeretjük. A tálalás sokat tesz azért, hogy elfedje a történetmesélés gyengeségeit, de nem csak a pixelart látványos felhasználása segít abban, hogy feledhetetlen élményeket kaphassunk.
Most te jössz vagy én?
A Final Fantasy-széria a kezdetek óta próbálta feldobni a harcrendszerét pörgősebb elemekkel. A sorozat első részeinek idejében főleg technikai limitációk miatt támaszkodtak a taktikusabb irányzatokra, de ahogy a generációk váltották egymást, úgy a mechanikai tervezők is egyre szabadabb kezet kaptak a különböző akcióorientált lehetőségek kiaknázására. Ez a folyamat a Final Fantasy XV-ben és XVI-ban csúcsosodott ki, melyek harcai közelebb vannak a tipikus nyugati AAA akciójátékok gombnyomogatós látványorgiáihoz, mint a korábbi részek megfontolt csatáihoz.
Éppen emiatt akadnak rengetegen, akik visszasírják a régi időket, a Final Fantasy Resonance pedig nekik szól. Ha a világban járkálva belebotlunk egy ellenfélbe, vagy nekünk ront egy boss, akkor jön a tipikus "most ő jön, most én jövök" felállás. Nincs ATB, nincs aktív hárítás, nincs semmiféle bohóckodás, csak száraz taktikai döntések, melyeket a harcok előtt és közben, az ellenfelek elementális gyengeségeire figyelve kell meghoznunk. Mindenki más és más típusú csapásra allergiás, így érdemes végigpróbálgatni, hogy ez a járkáló kaktusz épp a jégtől, a tűztől vagy a magasságos egek szent fényétől lesz-e rosszabbul. Amennyiben sikerül megtalálnunk a gyenge pontot, azt ostorozva lecsipkedhetjük az ellenfél erejét, majd lebéníthatjuk őt, extra ütéseket mérve rá ezzel.
A relatíve egyszerű struktúrát a Visionök dobják fel. Ezek a korábbi Final Fantasy-játékok ikonikus karakterei, akiket a világ felfedezése során hívhatunk segítségül. Ők extra képességeket adnak választott harcosunknak (a főszereplőkre azt a Visiont rakhatjuk, amelyiket csak szeretnénk) és új finomhangolási lehetőségeket nyitnak meg, ami nagyon is jól jön, mert a főbb karakterek önmagukban nem kínálnak túl sok taktikai opciót. A Visiönök azonban nem csak új képességeket jelentenek, de vissza is repítenek bennünket a korábbi Final Fantasy-k világaiba: az adott barlangba lépve egy rövid kvízt kell teljesítenünk, mely során a kristály leleplezi előttünk az adott karakter élettörténetét (fontos megjegyezni, hogy ezek között akadnak egyébként jelentős spoilerek), miközben felcsendülnek a zenei témák és váltják egymást a játékbeli jelenetek. Minden Vision feloldása egy élmény, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem bőgtem el magam Cloud vagy Y'shtola érkezése közben, ahogy visszaemlékeztem a Final Fantasy VII és XIV legfontosabb jeleneteire. Igen, ez szégyentelen fan service, de legalább a jobbik fajtából. A régivágású rajongókat viszont nem csak a vendégszereplők fogják elkényeztetni.
Élen járva
Az FF-részek mindig is igyekeztek az adott konzolgeneráció minden erejét kihasználva egy művészi élményt lerakni elénk, és ez a Resonance-ban sincs másképp. Ahogy a teszt elején említettem a vizuális tálalás elsőrangú: ugyan nem ez fogja megizzasztani a mostanában épített gamer PC-det (de még a Steam Decket sem), de a pixeles hátterek és vizuális hatások rétegelése elhozta a legszebb 2D-HD játékot, amit a Square valaha összerakott. A Visionök például egy Stagger támadás végén egy hatalmas, és látványos csapást mérhetnek az ellenfelekre, és bár ezek kissé fura CGI átvezetők formájában történnek, mind a videók előtt és után, gyönyörűen animált, részecske effektekkel tarkított pusztítást bámulhatunk. Nem is értem minek kellett ide a CGI, amikor valaki egyértelműen a túlórabér ötszörösét fizette ezekért a Square pixelművészeinek.
Mondjuk a jutalmi előlegből a zenészeknek is járhatott, mert Noriyasu Agematsu és bandája olyan albumot raktak össze, mintha csak az FF XVII-re készültek volna. A zongora érzelmes csengéseit ütemes dobverések alakítják harci indulókká, melyeket aztán zengő kórusok vezetnek át borzalmas szörnyetegek bemutatóivá. Mivel egy Final Fantasy történelmet megelevenítő mobiljátékról beszélünk így rengeteg korábbi zeneszerző jól ismert taktusát hasznosították itt a nosztalgikus szívfacsarás fegyverévé, de a szólamok sosem vesznek el a régi idők legendái között, és sajátos karaktert adnak a Resonance aláfestésének.
Ezek, az opcionális tartalmak és a szabadon felfedezhető, méretes világtérkép egy ízig-vérig Final Fantasy-játékká varázsolják ezt a mobilcímből lett vadhajtást. Az FFR azonban nem mentes a saját problémáitól sem. Például ugyan kapunk egy figyelmeztetést arra, hogy mikor érkezik véletlenszerű szörnytámadás, de módunk nincs arra, hogy elkerülhessük azt. A történetvezetés többször is az orrára esik, középtájt pedig annyira leül, hogy nem lennék meglepve, ha a 20. óránál sokan feladnák a 40 órás történetet. A harcok egyszerűsége pedig szintén nem segíti a játék első felét, dacára annak, hogy egyébként tényleg jól átgondolt mechanikai alapokból építkezik (ami meg is érződik az élmény jóval keményebb második felén).
Az utóbbiak tompítják kicsit a Final Fantasy Resonance fényét, ami viszont egy ténylegesen tisztességes, szerethető és tartalmas tisztelgés a franchise egésze felé. Mindezt ráadásul 50 euróért kínálja a Square Enix, ami jóval a manapság megszokott árak alatt van. Én őszintén remélem, hogy ez elég lesz a nagyszabású sikerhez, mert bőven van még tartalom a Brave Exivusban, amit ki lehetne bányászni egy Resonance 2-höz, és ha van valami, amiből a mai játékvilágban közel sincs elég, akkor az a régivágású, körökre osztott Final Fantasy.
