A műfaj keményvonalas rajongóinak teljesen bizonyos, hogy nem kell bemutatni a FromSoftware munkásságát, a 2022-ben megjelent Elden Ring viszont túlzás nélkül szintet lépett, óriási tömeghez jutott el, és végérvényesen bizonyította, hogy immár nem egy rétegműfajról van szó - nehezen lehetne annak nevezni egy olyan játékot, amiből egy hónap alatt több mint 13 millió, mára pedig több mint 30 millió kelt el. A több mint 300 különböző "év játéka" díjat bezsebelő Elden Ring lett a Bandai Namco leggyorsabban fogyó címe, egyúttal 2022-ben a Call of Duty: Modern Warfare II után a második legjobban fogyó játék az Egyesült Államokban - Európában a harmadik hely jutott neki. Hasonlóan sikeres lett a Shadow of the Erdtree című DLC is, amiből 5 milliót adtak el mindösszesen három nap alatt. Mindezek tükrében joggal várná az ember azt, hogy a fejlesztőcsapat épp javában az Elden Ring 2-t kalapálja, és persze ezt sem lehet kizárni, simán lehet, hogy a háttérben folyik a munka, de egyelőre annyi bizonyos, hogy Hidetaka Miyazaki mester a meglepő módon Nintendo Switch 2 exkluzív játékként megjelenő The Duskbloodsszal van elfoglalva, miközben Junya Ishizaki, a Dark Souls, a Bloodborne, és a Dark Souls III dizájnere összedobta nekünk az Elden Ring Nightreign című spin-offot.
Ishizaki pedig egy teljesen új irányba kanyarodott a franchise-zal: a Nightreign ugyanis egy dedikáltan csapatalapú, kooperatív játék, amelyben a battle royale címekhez hasonlóan egy folyamatosan szűkülő pályán kell teljesítenünk. Ez a terep nem más, mint Limveld. Inkább nem bocsátkoznék mélyebb lore-elemzésbe, mindenki inkább VaatiVidya videóit nézze meg, sokkal jobban fog járni. Legyen elég annyi, hogy a Nightreign eseményei párhuzamosan játszódnak az Elden Ring történéseivel, Limveld pedig gyakorlatilag az alapjáték kezdőhelyszínének, Limgrave-nek a variánsa, ami a Shattering néven emlegetett esemény alatt vagy után szétvált a Lands Betweentől, de ugyanabban az univerzumban létezik. Bonyolult? Hát persze, hiszen egy FromSoftware játék történetéről beszélünk még úgy is, hogy ezúttal a hátteret nem A tűz és jég dala regényfolyam olvasóit már hobbiszinten kiidegelő George R. R. Martin írta. Limveldet a nagyon sejtelmes és legalább ugyanennyire gonosz Nightlord uralja, a játékosnak pedig valamelyik hőst, egészen pontosan Nightfarert irányítva az lesz a feladata, hogy pontot tegyen ezen rémuralom végére.
Három nap, két éjszaka
Az Elden Ring Nightreign játékmenete ciklikusan épül fel. Minden meccs úgy indul, hogy három szellemmadár ledob minket Limveld egy random pontjára, hogy aztán bejárjuk a procedurálisan generált térkép fontosabb pontjait. Akadnak fix helyek, amiket mindig érdemes meglátogatni, a templomokban például eggyel növelhetjük az életerőt visszatöltő flaskáink számát, a bányákat pedig úgyszintén ildomos mindig meglátogatni, mivel itt szerezhetőek meg a fegyverek fejlesztéséhez használható kövek. Maga a móka az első napon indul, adott ideig szabadon kalandozhatunk, ölhetjük a kisebb és nagyobb szörnyeket, fektethetjük ki a bossokat - utóbbiakért választható jutalom is jár, magyarán egyre menőbb cuccaink lesznek. A szintlépéseknél nem kell képességpontokkal vacakolni, csak annyi a lényeg, hogy legyen nálunk a kellő mennyiségű rúna, és már ugorhatunk is a következő szintre, statjaink automatikusan növekednek. Maximum a 15. szintig lehet eljutni, de ehhez földöntúli ügyesség kell, nekem eddig a level 13 volt a maximum, ami összejött. Nincs ugyanis végtelen időnk: a battle royale játékokra hajazó kör egy idő után szűkülni fog, előbb egy kisebb területre redukálja a játékteret, majd másodszorra is elkezdődik a szűkülés, és egy egészen apró részre szorulunk vissza, ahol meg kell küzdenünk az első főellenféllel. A boss legyőzése után a beszűkült kör, vagyis az éjszaka fenyegetése elillan, indulhat a második nap, ahol ugyanez lesz a menetrend annyi különböséggel, hogy ekkorra nyilván már jóval erősebbek a karakterink, így keményebb ellenfeleknek is érdemes lehet nekimenni.
A cél az, hogy a második nap végére, a második éjszakai boss legyűrése után elég erősek legyünk ahhoz, hogy az előre kiválasztott végső ellenfelet, az aktuális Nightlordot megcsapkodhatjuk, mivel a harmadik napon már nem lehet kószálni, a második főboss után egyből a harmadik következik. Minden meccs előtt előre ki kell választani, melyik Nightlord ellen akarunk csatába indulni, és kétség egy pillanatig se legyen bennetek, ezekben a csatákban vért fogtok izzadni. Hiába ment le simán a második boss, hiába érzitek úgy, hogy a csapatotok kellően erős, hiába vannak nálatok végtelenül menő legendary cuccok, a Nightlord keményen oda fog verni. Nagyon hosszú, több fázisos harcokat kell megvívni ellenük, ha pedig sikerül őket legyőzni, az legalább annyira katartikus élmény, mint mikor a legdurvább Dark Souls vagy Elden Ring bossokat először fektette két vállra az ember. Ennek eléréséhez ismerni kell az adott boss movesetjét, érdemes tudni, milyen elementális sebzések a gyengéi, és egy jól összeállított csapat is elengedhetetlen.
Éjszakai műszak
Míg a Souls-játékokban alapvetően nem annyira fontos, hogy milyen karakterrel indulunk neki a kalandnak, hiszen bármilyen fejlődési útvonalon megtehetjük a későbbiekben első tétova kis lépéseinket, simán alakíthatja játékstílusunkat az, milyen felszereléseket találunk, milyen fegyverek, varázslatok tetszenek meg nekünk, addig a Nightreignben kulcsfontosságú lesz, hogy milyen Nightfarerrel ugrunk neki egy partinak, hiszen minden harcos egyedi képességekkel rendelkezik. Első körben hat választható kalandort kapunk, a közelharcra specializálódott Wylder remek választás például azoknak, akik csak most ismerkednek a Souls címekkel, hiszen egyszer bármiféle büntetés nélkül újraéledhet, egy csáklyával oda tudja rántani magát az ellenfelekhez, és egy nagy robbanással durva sebzést tud bevinni nekik. Minden karakterre igaz ez a felosztás, vagyis rendelkeznek egy passzív képességgel, egy character skill nevű kisebb extra kunszttal, és gyakorlatilag egy ultival, amit itt ultimate artnak hívnak. A Wylderhez hasonlóan közelharci karakter a Guardian, egy robosztus madárember, aki remekül tudja blokkolni a támadásokat, forgószéllel zavarhatja meg az ellenfeleket, ha pedig minden kötél szakad, a magasba emelkedve, majd onnan lecsapva verhet oda egy keményet, egyúttal védheti a társakat. Egyik személyes kedvencem az íjász, vagyis az Ironeye lett, aki jobb cuccokat tud találni, mint a többiek, és ezt az áldást a pajtásokkal is megosztja, valamint tőrével meg tudja vágni az ellenfeleket, így felfedi azok gyengepontjait, végezetül pedig egyetlen orbitális lövéssel osztja a halált, ez pedig átmegy gyakorlatilag minden ellenfelen, tereptárgyon, épületen. Mókás class lett a Raider, aki annál durvább sebzést oszt ki, minél több pofont kapott be, ultijával pedig egy hatalmas kősziklát idéz meg, ami buffolja a csapatot, és nem mellékesen kiváló fedezékként szolgál. A Recluse talán a legbonyolultabb karakter, lévén egy mágushölgyről van szó, de ha kiismeri az ember, akkor piszok élvezetes vele játszani. Ugyanez mondható el az Executorról is, aki meg tud idézni egy elátkozott kardot, ha pedig nagyon rosszra fordulna a helyzet, akkor egy óriási, dühös bestiává is át tud változni, hogy szörnyformában tépje szét az ellenfeleket.
Akad két további karakter, a Dudchess és a Revenant, akiket fel kell oldani, de ez viszonylag gyorsan összehozható. A Dudchess képes az elmúlt pár pillanatban kiosztott sebzést újra ráverni az ellenfelekre, valamint egy rövid időre elrejtheti a teljes csapatot, így akár egy boss is csak bambán fog nézelődni, és nem tudja, épp kit kéne ütnie. A Revenant random feltámasztgatja a levert ellenfeleket, hogy szellemként őt segítsék, továbbá három spirit közül egyszerre egyet ezen felül is meg tud idézni - ők eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Mindezeken felül ultijával az egész csapatot halhatatlanná teszi, ami nem azt jelenti, hogy a barátaink nem sérülnek, hanem azt, hogy képtelenek meghalni, vagyis akár 1 HP-val is talpon maradnak.
Kelyhek és relikviák
Értelemszerűen a meccsek, avagy expedíciók után nem tudjuk főbázisunkra, a Roundtable Holdba elvinni a bezsákolt lootot, és ha egy új kalandba kezdünk, megint egyes szinten indulunk. Kapunk azonban olyan jutalmakat, amik megmaradnak: ezek a relicek, amelyekből összesen hármat adhatunk egy karakternek. Megvan minden relicnek a maga színe (vörös, kék, zöld, sárga), méretének függvényében pedig egy, kettő, vagy három extrát ad a hősünknek. Növelheti az életerejét, elementális sebzéssel láthatja el a kezdőfegyverét, felhúzhatja valamelyik statját, ezer és egy különböző előnyt biztosíthatnak ezek a relikviák, melyek közül random is szerezhetünk az expedíciók jutalmaként, de vásárolhatunk is szintén véletlenszerűen egy árustól a bázison, illetve a Nightlordok legyőzéséért egyedi, dedikált relicek is járnak, ugyanúgy, ahogy az egyes karakter saját sztoriküldetéseiért is. Ha eleget játszunk, akkor ugyanis a Nightfarerek hátterét is alaposabban megismerhetjük, és kapnak olyan küldetéseket, amiket az expedíció során külön is teljesíteniük kell. Nem használhat viszont minden karakter minden relicet: ezt az úgynevezett Relic Rite határozza meg, egy kehely, ami előre fixálja, milyen színű reliceket használhatunk. Ez mondjuk a Guardian esetében alapból egy vörös és két sárga relikviát jelent, de később megszerezhető, megvásárolható más Relic Rite is, ami eltérő színpalettához biztosít hozzáférést. Érdemes alaposan elidőzni azzal, hogy kitaláljuk, egészen pontosan milyen relicekkel a zsebünkben indulunk el egy expedícióra, a Nightlordok saját relikviái például sokszor épp egy másik Nightlord ellen biztosítanak szignifikáns előnyt.
A Roundtable Holdban egyébként más helyeket is érdemes meglátogatni, a már említett kereskedő mellett például egy idő után megnyílik egy öltözőszekrény is, ahol az expedíció után bezsákolt valutából, a murkból új kinézeteket is vásárolhatunk a karaktereinknek.
Apró örömök a sötétben
Junya Ishizaki receptjének zsenialitása az apróságokban rejlik. Már az szép kunszt volt, hogy sikerült a szokványos battle royale mechanimzusokat átcsavarni egy masszívan kooperatív, háromfős élménnyé. Mert hiába van lehetőség szólókalandra is, és hiába készül elvileg a duó mód, ez a játék nem véletlen lett úgy kitalálva, hogy hárman nyomuljunk egymást segítve, kiegészítve. Az olyan kis dolgokban is ki tud ez ütközni, mint az elesett bajtársak feltámasztása. A halál ugyanis nem automatikus a játékban, ha elbukunk, akkor még rövid ideig agonizálunk a földön, ezalatt pedig a társak felszedhetnek minket. No nem úgy, mint a szokásos battle royale címekben, nem csak mellénk kell állniuk és nyomni egy gombot, amíg be nem szakad a kontroller. Ehelyett át kell váltaniuk a célzást ránk, és támadniuk, sebezniük kell a karakterünket, amíg fel nem kelünk. És már ezzel önmagában is sokat lehet és kell taktikázni, hiszen mondjuk egy boss ütéstávjában nem annyira egyszerű felkapni az elhullott pajtást, viszont egy Ironeye messziről meglövögetheti pórul járt emberünket, és így újra visszaránthatja az összecsapásba.
Ahogy már kitértem rá, vannak helyek, amelyeket kötelező meglátogatni minden expedíció során, butaság lenne fejlesztőkövek, vagy extra flaskák nélkül nekiveselkedni a Nightlordnak. De ezen felül minden expedíció egyedi élmény, ráadásul bizonyos esetekben, mondjuk egy Nightlord sikeres legyűrése után alapjaiban változik meg a pálya: létrejöhet egy hatalmas kráter az északi régióban, tele forrón hömpölygő lávávál, havas hegycsúcs bukkanhat fel északnyugaton, egy óriás város ugorhat elő a semmiből délnyugaton, vagy épp egy horrorisztikus, skarlát rothadástól sújtott erdőség jelenhet meg a délkeleti területeken. Ezen felül is egy halom random esemény, semmiből előtűnő extra boss, és más nyalánkság színesíti meg a meccseket, ezzel biztosítva a folyamatosan frissülő, változatos játékélményt. Ehhez viszont nem árt, ha akadnak is játékostársak.
Egyszerre akár több Nightlordot is kiválaszthatunk a matchmaking során, hogy nagyobb eséllyel álljon össze egy parti, de a tesztidőszak alatt sajnos nagyon felemás tapasztalataim voltak mindezzel. Nyilván más lesz a helyzet, ha az összes játékos rászabadul az Elden Ring Nightreignre, de a mostani állás szerint beszédes adat, hogy a játékba belepakolt nem kevés időm nagyjából fele volt csak tényleges expedíció, egyébként várakoztam a Roundtable Holdban arra, hogy összedobjon a játék két másik kedves emberrel, és indulhasson a tényleges csapatás. A Nightreign messze akkor a legjobb és legszórakoztatóbb, ha két ismerősünkkel együtt esünk neki Limveld kihívásainak, és szigorúan be van kapcsolva a voice chat is, ebben a játékban korántsem elég az, ha megjelölünk célpontokat a térképen, folyamatos kommunikáció kell a sikerhez.
Mindezekkel együtt tényleg döbbenetes, hogyan sikerült összemixelni az alap Elden Ring felfedezésen alapuló, ezáltal minden új titok esetében a játékost jutalmazó fundamentumára battle royale szerű elemeket építeni. Hiába repülünk itt be a játéktérre Fortnite-féle Battle Bus helyett szellemszárnyasokon, hiába kooperatív az élmény, a mindenki mindenki ellen káosz helyett, amit más műfajokból kölcsönvett, azt nagyon ügyesen hasznosítja fel a Nightreign, és építi hozzá Hidetaka Miyazaki eredeti elképzeléseihez. És ha mindez ennyire jól működik, akkor egy fokkal még több bizalommal tudok viseltetni a PvE és PvP élményt is kínáló The Duskbloodsszal szemben. Ki tudja, talán még egy Switch 2-t is veszek majd miatta, de addig bőven lesz még időm végtelen játékórát belepakolni az Elden Ring Nightreignbe. Kár szépíteni, függője lettem, és addig nem nyugszom, amíg az összes Nightlordnak meg nem mutatom, mi fán terem egy Nightfarer.
