Megvan az az érzés, hogy hiába ülsz le kedvenc videójátékod elé, úgy istenigazán mégsem tud kikapcsolni? Szórakoztat, persze, de azért egy idő után átfordul a dolog a megszokott hörcsögmechanizmusokba, gyűjtögetsz, farmolsz, és az egész jobban hasonlít egy második munkahelyre, mint tényleges kikapcsolódásra. No, ha esetleg mostanában benned is megfordultak hasonló gondolatok, akkor egyetlen pillanatig sem kell lógatnod az orrodat, ugyanis akadnak még olyan címek, amik azt a gyermeki lelkesedést tudják kiváltani, mint amit akkor éreztél, amikor bekapcsoltad mondjuk a Nintendo 64-et.
Aki pedig az előbb taglaltakra valódi gyógyírt keres, annak elég kézbe vennie a Nintendo Switch 2-t és elindítania a Donkey Kong Bananzát, ami nemcsak a cég, hanem az idei év egyik legjobb játéka is lett. A nyakkendős gorilla régi ismerős a Nintendo-univerzumban, ám hosszú évekre parkolópályára került, és most tért vissza egy olyan 3D platformerrel, ami bőven méltó a nagy elődökhöz. A Donkey Kong Bananza az első pillanattól világossá teszi, hogy a Switch 2 korszakát nem feltétlenül Mario indítja el, hanem a Nintendo eredeti nagyágyúja. A játék egy föld alá vezető, húszórás kaland, ahol Donkey Kong és Pauline a bolygó mélyére törnek. A sztori könnyed és szerethető, de a valódi varázs a játékmenetben rejlik: a Bananza teljes mértékben a rombolásra és az ebből fakadó felfedezésre épít. Szinte mindent le lehet dönteni, fölkapni vagy szétzúzni, és ez nemcsak technikailag lenyűgöző, hanem elképesztően szórakoztató is. Minden mozdulat súlya érződik a kezünkben, ha valami a talajba csapódik, akkor az bizony egy krátert hagy maga után, a falak porrá omlanak az ökölcsapásaink nyomán.
Kinek kell Mario, ha itt van Donkey?
A Bananza nem csak a Donkey Kong-széria visszatérését jelenti, hanem egyben a Nintendo Switch 2 messze legerősebb nyitócíme is lett - oké, kicsivel a nyitás után érkező címe. Már az első percekben érezhető, hogy bár a Super Mario Odyssey hatása szinte kézzel fogható, a játék nem egyszerű másolat, hanem egyedi ötletekkel, rombolható pályákkal és kreatív mechanikákkal építi tovább a Nintendo platformer-hagyományait. A történet szerint Ingot szigetét egy rejtélyes vihar nyeli el, amelynek nyomán Kong és új társa, a lila, beszélő kő, Odd Rock kénytelenek alászállni a bolygó üreges belsejébe (Odd Rockról nyilván nagyon hamar kiderül, hogy pontosan kicsoda, ami az előzetesek tükrében senkinek sem lehet meglepetés), hogy megmentsék hazájukat, és szembeszálljanak a Void Corppal és vezérükkel, Void Konggal. A küldetés során fokozatosan tárul fel a világ mélysége, és minden réteg egyedi hangulatot, új mechanikákat és friss kihívásokat kínál. A játék a Nintendo védjegyévé vált szabadságérzetre épít: minden akadályt többféleképp oldhatunk meg, a rombolást, az építkezést vagy a kreatív manőverezést egyaránt jutalmazza.
A Bananza különlegessége, hogy a pályák szinte teljesen elpusztíthatóak. Donkey Kong úgy bokszolja végig magát a világon, mintha nem lenne holnap, és minden szinte szétvert szikla, fal vagy homokbucka valamilyen jutalmat rejt. Ez a féktelen pusztítás nem öncélú, a felfedezés örömét adja, hiszen bármerre indulunk, mindig találunk valami kincset vagy rejtett kihívást. A Nintendo belsős csapata - amely korábban a Mario Odyssey és a Tears of the Kingdom mögött állt - elképesztő pályadizájnt rakott össze, a világ rétegesen épül fel, az egyes szintek pedig tele vannak titkokkal, gyűjthető kristályokkal és apró kis meglepetésekkel, furmányos-ormányos ötletekkel, amelyek minden órában új élményt adnak. Pajtásunk, Pauline nem csupán egy sima utas: hangjával kommunikál a világ lényeivel, és énekével segít aktiválni a bananza állapotot, amikor Kong különböző állatformákra váltva szerez új képességeket. Ezek a transzformációk egyszerre viccesek, látványosak és nyilván kreatív lehetőségeket rejtenek (ezért is álmodták meg őket), de néha túl könnyűvé teszik a kihívásokat. A kihívás-szobák, a folyamatosan bővülő fejtörők azonban gondoskodnak róla, hogy mindig legyen valami új trükk, amit érdemes kipróbálni.
A gyűjthető banánok és kristályok amellett, hogy fejlesztési lehetőséget kínálnak, kreatívan ösztönzik a felfedezést is. A különböző öltözékek és kiegészítők pedig nem kizárólagosan csak új vizuális élményt nyújtanak, nem csupán kozmetikai csecsebecsék, hanem jelentős játékmenetbeli előnyöket is biztosítanak, miközben a fosszíliák megszerzése és a pályán található munkások segítsége további mélységet ad a haladásnak, gyakorlatilag szórakoztatóvá teszi azt, ami sok más címben ellaposodhat a bevezetőben emlegetett módon. A kooperatív mód, bár kissé kényes a kamerakezelés miatt, izgalmas extra lehetőséget teremt, és összhangban játszva új réteget ad a kalandhoz.
Szép és cuki, de azért néha recseg
A Bananza zenéje és hangulata tipikusan "nintendós", a klasszikus dallamok és az új kompozíciók remekül egészítik ki a látványos, dinamikus játékmenetet. Bár kisebb technikai problémák, például fps-ingadozások előfordulnak, ezek nem rontanak jelentősen az élményen, noha figyelmen kívül sem hagyhatók. A látvány mondanunk sem kell, színes és bájos, ehhez elég egyetlen pillantást vetni a játékra. A zenék fülbemászóak, a játékmenet pedig folyamatosan friss élményeket kínál. Az aprólékos animációk, a Donkey Kong-történelemre tett utalások és Pauline lendületes dalai mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Bananza egyszerre legyen modern és nosztalgikus. A Nintendo merész döntést hozott, hogy Mario helyett DK-ra építette az első Switch 2-s 3D platformert, de a Bananza bebizonyítja, hogy ez volt a lehető legjobb választás.
A Donkey Kong Bananza tökéletesen példázza azt, hogy miért is utánozhatatlan a Nintendo, és miért is marad az még akkor is, ha óriási rajongótábora mellett természetesen bőven akadnak olyan gamerek is, akiket semmilyen szinten sem tudnak megmozgatni a japánok címei. A Nintendo varázsa soha nem a grafikai erőfitogtatásban rejlett, hanem abban az egyedi hangulatban, amit máshol hiába keresünk. A Donkey Kong Bananza is ezt az iskolát követi: minden mozdulat, minden pályadizájn és minden apró poén azonnal felismerhetően nintendós. A játék nem próbál más lenni, mint ami: vidám, kreatív és könnyen szerethető. Ahogy kedvenc majmunk és útitársnője bolondos kalandjai kibontakoznak, szinte észre sem vesszük, és már érezzük is azt a fajta játékos szabadságot és könnyed szórakoztatást, amiért a Nintendo több mint négy évtizede töretlenül ikonikus.
A különlegesség abban rejlik, hogy ezek a játékok sosem pusztán a kihívásról szólnak. A Donkey Kong Bananza pályái tele vannak apró meglepetésekkel, titkos ösvényekkel és olyan pillanatokkal, amelyek mosolyt csalnak az arcunkra. A Nintendo képes arra, hogy a játékot ne csak szórakozásként, hanem élményként tálalja: a játékmenet fluiditása, a zene játékossága és a vizuális humor egy olyan egészet alkot, amit egyszerűen jó megtapasztalni. És az emberek pontosan ezért szeretik annyira a Nintendo-játékokat. Mert nem csupán kihívást adnak, hanem visszahozzák a gyermeki rácsodálkozást, azt, ami annyira hiányzik már nekünk a mindennapokban. A Donkey Kong Bananza is pontosan ezt nyújtja, miközben hűen viszi tovább a Nintendo hagyományát: olyan játékokat készíteni, amelyekben benne van a tiszta öröm, a kreativitás és az a bizonyos könnyed, mégis magával ragadó varázs, amit csak ő tud megteremteni.
Bár néha előfordul egy-egy fps-drop, a kamera szűkebb helyeken makrancoskodhat, és a kihívás szintje inkább könnyed, a Donkey Kong Bananza nem erről szól. Ez a játék az önfeledt szórakozásból, a felfedezés öröméből és a Nintendo kreativitásának csúcsából ad ízelítőt. Ha a Switch 2-nek szüksége volt egy címre, ami megmutatja, mire képes az új generáció, akkor ez az. A Bananza a Donkey Kong-széria legnagyobb ugrása, egy olyan élmény, amiért megéri újra belefeledkezni a videójátékok sajátos varázsába.
Gyerekkel az oldalunkon pedig minderre képzeletben nyugodtan rárakhattok egy ötszörös szorzót, ők lesznek azok, akik végérvényesen és megmásíthatatlanul beleszeretnek a Bananzába.
