Amikor 2019-ben elindult a The Dark Pictures Anthology, még nagyon szerettem volna hinni abban, hogy a Supermassive Games megtalálja a módját annak, hogyan lehet az Until Dawn után kisebb, feszesebb, antológiaszerű horrorjátékokkal életben tartani ezt a műfajt. A Man of Medan esetében gyorsan kiderült, hogy az alapötletben van fantázia, de a szellemhajós sztori nem tudta megkarcolni azt a szintet, amit négy évvel korábban a fejlesztők már egyszer elértek. A Little Hope után már sokkal bizakodóbb voltam, mert ott végre érezni lehetett, hogy a történet, a hangulat és a karakterek is erősebben dolgoznak. A House of Ashes megosztóbb lett, de pont azért működött nálam, mert mert más lenni, nem klasszikus horrorként próbált hatni, hanem egy egészen más dinamikájú túlélős kalandként. A The Devil in Me viszont elég fájdalmasan mutatta meg, hogy a jó alapötlet önmagában semmit sem ér, ha a játék végül unalmas karakterekkel, fáradt tempóval és gyengébb eszköztárral próbál rémisztgetni. Cseppet sem mellékesen a játék felében valamire fel- vagy valamiről lemászunk.
A Directive 8020 ezek után nem csupán egy új rész a sorban, hanem egyfajta újrakezdési kísérlet. Vártunk is rá mondjuk épp eleget, hiszen a The Devil in Me 2022 novemberében érkezett, aztán egy évvel később csak a Switchback VR-t kaptuk, jó kérdés, hogy azt meg egyáltalán minek. Mindenesetre a Supermassive ezúttal elhagyja a szellemhajót, a ködös kisvárost, az ősi barlangrendszert és a sorozatgyilkosos turistacsapdát, helyettük pedig megragadja a praclinkat, és elvisz minket a világűrbe, a Cassiopeia nevű űrhajóra. A küldetés tétje nem kicsi! Az emberiség új otthont keres, a célpont pedig a Tau Ceti f, ahol elvileg adott lehetne a túlélés reménye. Természetesen gyorsan kiderül, hogy a remény itt is nagyjából olyan árucikk, mint a korábbi részekben a józan döntés: papíron létezik, de ritkán van kéznél, amikor igazán szükség lenne rá.
Houston, itt nem csak egy kis gond van
A Cassiopeia legénysége nem egyszerűen egy ismeretlen idegen létformával kerül szembe, hanem olyasmivel, ami bizony képes emberi alakot ölteni. Ez a felállás nyilván nem új, hiszen az Alien, valamint A dolog árnyéka végig ott lebeg az egész játék felett, és bár talán ez elsőre meglepő lehet, a Dark Pictures-formulához kifejezetten jól illik ez az egész sci-fi testhorroros körítés. Ezekben a játékokban amúgy is folyamatosan azt mérlegeljük, kinek higgyünk, kit mentsünk meg, és mikor nyomjunk rá egy olyan választásra, amelyről csak később derül ki, hogy okos döntés volt-e vagy végzetes hiba. Ha mindezt megtoldjuk azzal, hogy a mellettünk álló emberről sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy valóban az, akinek látszik, máris működni kezd az a fajta paranoia, amelyet a széria eddig csak ritkán tudott igazán jól megfogni. No, most simán megy neki!
A Directive 8020 legnagyobb erénye éppen az, hogy a fenyegetés nem pusztán külső jellegű. Nem arról van szó, hogy egy szörny néha végigrohan a folyosón, mi pedig menekülünk előle, illetve nem csak erről, mert bőven lesz lopakodva sunyulás a bóklászó rondaságok mellett, hanem arról is, hogy a bizalom, vagy annak hiánya maga válik játékmechanikai és narratív kérdéssé. A Cassiopeia szűk folyosói, a sterilnek szánt, mégis egyre nyomasztóbb terek, a hajó fokozatos pusztulása és az embereket lemásoló idegen jelenléte együtt olyan alaphelyzetet teremtenek, amelyben a Supermassive végre nem csak ismétli önmagát. A House of Ashes óta nem érződött ennyire ambiciózusnak egy Dark Pictures-rész, és ez már önmagában nagy szó.
A legijesztőbb szörny az, amelyik visszamosolyog
Bár most is egy egész csapatot irányítunk, alapvetően a főszerepben Brianna Young áll, akit az MCU Maria Rambeau-jaként is ismert Lashana Lynch alakít. A Supermassive mindig szeretett ismert arcokra építeni, de az antológia korábbi részeiben ez nem mindig jelentett valódi minőségi ugrást. Itt Young legalább kap elég teret ahhoz, hogy ne csak egy játékdobozokra könnyen felpattintható arc legyen, hanem a történet egyik érzelmi kapaszkodója is. A gond inkább az, hogy a többiek alakításai már jóval egyenetlenebbek. Nolan Stafford, Laura Eisele, Samantha Cooper és Josef Cernan papíron mind olyan figurák, akikből erős csapatdinamika épülhetne, de a játék nem mindig használja ki őket elég bátran. Van köztük, aki működik, van, aki fontosabbnak tűnik, mint amennyire végül tényleg az lesz, és van olyan is, akinek a sorsa csak akkor kezd érdekelni, amikor már nagyon közel kerül ahhoz, hogy csúnya véget érjen.
Ez pedig gondot jelent, mert a Dark Pictures-játékok lelke mindig a szereplőgárda volt. Nem elég, ha a maga háttér érdekes, ha a szörny jól néz ki, vagy a rendelkezésre álló döntési fa tényleg eléggé szétágazó. Akkor működik igazán ez a műfaj, ha fáj, amikor valakit akár egy rossz döntés, akár egy rosszul nyomkodott quick time event miatt elveszítünk. A Directive 8020 ezen a téren előrelépés a The Devil in Me után, de nem hibátlan szintugrás. A legerősebb pillanatokban tényleg működik a feszültség, főleg akkor, amikor nem az a kérdés, merre fussunk, hanem az, hogy kit engedjünk közel magunkhoz - lévén ugyebár sosem lehet tudni, hogy egy barátot mentünk meg, vagy fél perc múlva kibelezetten fekszünk a padlón, hiszen egy alakváltó rohadékot engedtünk túl közel magunkhoz. Máskor viszont visszaköszön az a régi Supermassive-betegség, hogy a párbeszédek kicsikét merevnek hatnak, egyes reakciók túl hirtelen buknak ki a karakterekből, és néha jobban érződik a mögöttük álló döntési rendszer, mint maga az emberi viselkedés - magyarul kilóg a lóláb, és érthető, érezhető, hogy valaminek csak azért kell megtörténnie, hogy X fejezettel később manifesztálódjon azt, amit kiterveltek az írók.
Végre nem csak sétálunk a baj felé
Játékmenetben a Directive 8020 látványosan próbál többet adni annál, mint amit eddig megszoktunk. A korábbi részekben többnyire sétáltunk, vizsgálódtunk, beszélgettünk, persze döntéseket hoztunk, nem is keveset, majd egy rosszul időzített quick time eventtel esetleg kinyírtunk valakit, akit egyébként szerettünk volna életben tartani. Ez az alap most sem tűnt el, de a korábbiaknál jóval több réteg lett köré pakolva, és így az összhatás is combosabb. A valós idejű fenyegetések, a lopakodós részek, a használható eszközök, a szkenner és az akciódúsabb szakaszok mind azt jelzik, hogy a Supermassive felismerte, hosszú távon nem lehet ugyanazt az interaktív filmes receptet változatlanul a végtelenségig újramelegíteni. És most nem is így tett.
A lopakodás viszont kétélű fegyver. Papíron nagyon jól hangzik, hogy nem csak végignézzük, ahogy a szereplők rettegnek, hanem nekünk kell átvezetnünk őket a veszélyes szakaszokon, figyelve arra, hol jár az idegen, mikor mozdulhatunk, hol lépnénk üvegszilánkokra, és mikor jobb inkább kicsit csendben maradni. A gyakorlatban ezek a részek sokszor működnek is, mert adnak egyfajta közvetlenebb jelenlétet, ami korábban hiányzott a sorozatból. Máskor viszont túl egyszerűvé, túl "játékossá" válnak (hangozzék ez bármennyire is hülyén egy videójáték esetében), és pont azt a filmes ritmust törik meg, amely miatt az ember alapvetően leült mindig is egy Dark Pictures-epizód elé. Korántsem katasztrofális a helyzet, de érezni, hogy a fejlesztők még keresik az egyensúlyt a klasszikus Supermassive-féle interaktív mozi és a hagyományosabb túlélőhorror között.
A megbánásnak is lett menüje
Az új Turning Points rendszer már egy ennél is érdekesebb kérdés. Ez lényegében lehetőséget ad arra, hogy visszatérjünk fontos döntési pontokhoz, és más irányba tereljük a történetet. Egyrészt ez óriási könnyítés azoknak, akik nem akarnak komplett végigjátszásokat újrakezdeni csak azért, hogy megnézzék, mi történik, ha egy adott pillanatban máshogy döntenek. A gyűjtögetőknek és azoknak, akik minden történeti ágat látni szeretnének, ez tényleg áldás. Másrészt viszont ez a megoldás pont abból vesz el valamennyit, ami a sorozat lényege lenne, vagyis abból a nyomasztó érzésből, hogy amit elrontottál, azt bizony megszívtad. Nem akarok álszent lenni, én is úgy fejeztem be a játékot a teljes csapattal épségben, hogy többször a visszatekeréshez nyúltam, mint mankóhoz, de azt sem tagadom, hogy kölyökként anno a Kaland-Játék-Kockázat könyveket is 4-5 ujjammal a korábban meglátogatott lapokat megjelölve olvastam. Szerencsére a játék nem erőlteti mindenkire a Turning Points kvázi könnyítését. Aki klasszikusabb, keményebb élményt akar, az választhatja azt a módot, ahol együtt kell élnie a hibáival.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Hangulatban és látványban ez az eddigi egyik legerősebb Dark Pictures-játék. A világűr ridegsége, a Cassiopeia belső tereinek lassú leépülése, a testhorror felé kacsintó idegen jelenléte és a technológiai körítés szépen összedolgozik. Nem mindig félelmetes a játék, sőt klasszikus értelemben ritkán igazán ijesztő, de feszült és kellemetlen tud lenni. Meg persze ott van a horror legolcsóbb eszköze, a jumpscare, ami engem is jó sokszor arra késztetett, hogy ordítsak egy nagyot a tévére. Nem féltem a végigjátszás alatt, de többször is megijedtem.
A tempó sajnos most sem tökéletes. A kezdés hosszú, a középső szakasz helyenként leül, a későbbi lopakodós részekből pedig néha több van, mint amennyi jót tesz a történetnek. A Supermassive továbbra is hajlamos túlmagyarázni bizonyos dolgokat, miközben más, fontosabb érzelmi pillanatokat nem hagy eléggé kifutni. Ez nem teszi tönkre a játékot, de megakadályozza, hogy a Directive 8020 valóban a csúcsra tudjon érni. Nagyon sokszor érezni rajta, hogy itt van a lehetőség egy igazán erős sci-fi horrorra, aztán a játék visszarántja magát a megszokott Dark Pictures-keretek közé. Mégis nehéz nem értékelni azt, hogy ezúttal legalább tényleg próbálkoztak. A Man of Medan után azt írtam, hogy ha az antológia későbbi részei fordulatosabb, érdekesebb, jobban megírt történeteket és emlékezetesebb karaktereket kapnak, akkor bőven lehet jövője a sorozatnak. A Little Hope egy ideig igazolta ezt a reményt, a House of Ashes más irányból bizonyította, hogy a váltás is működhet, a The Devil in Me viszont megtépázta a bizalmamat. A Directive 8020 most nem old meg minden régi problémát, de megmutatja, hogy van még élet ebben az antológiában. Nem hibátlan újrakezdés, de frissnek és üdítőnek hat.
Egyes démonok nem eresztenek
Aki a Dark Pictures eddigi formuláját szerette, annak lehet, hogy a lopakodósabb, játékosabb megoldások idegennek hatnak majd. Aki viszont pont azt várta, hogy a Supermassive végre tovább lépjen, az valószínűleg értékelni fogja a változásokat, még akkor is, ha ezeket nem mindig csiszolták tökéletesre. Nekem a Directive 8020 azért érdekesebb játék, mint a The Devil in Me volt, mert nem csak egy új díszletet húz fel ugyanarra a vázra. A csontozat persze ismerős, de legalább próbáltak rá új izmokat pakolni. Viszont az is tény, hogy a játék lehetne még ennél sokkal jobb is. A Supermassive kezében ott van egy remek alaphelyzet, egy hálás sci-fi horroros környezet, egy erős főszereplő, egy kifejezetten izgalmas bizalmi rendszer és egy olyan új mechanika, amely okosan kezelve hosszabb életet adhat ezeknek a történeteknek. Csak közben ott maradtak a régi, nehezen levakarható hibák is. A néha darabos írás, az egyenetlen karakterkezelés, a tempóproblémák és az a furcsa érzés, hogy a játék néha jobban fél attól, hogy igazán merész legyen, mint mi attól, ami a Cassiopeián vadászik ránk.
A Directive 8020 így is a The Dark Pictures Anthology egyik fontosabb darabja. Nem azért, mert mindenben felülmúlja a korábbi részeket, hanem mert látszik rajta a szándék, hogy a sorozat ne ragadjon bele végleg ugyanabba a közepesen kényelmes, közepesen félelmetes, közepesen emlékezetes állapotba. A House of Ashes után ez az a rész, amelynél megint azt érzem, hogy van értelme várni a következőt.
Sokaknak feltűnhetett, hogy a játékban nincs annyira jelen a Kurátor, mint a korábbi részekben. Spoilerek nélkül nem akarnék erről mélyebben mesélni, de legyen elég annyi, hogy azért most sem tűnt el teljesen.
