A Digimon egy nagyon érdekes franchise, mert ha ránézünk a játékainak értékeléseire, akkor a pontszámok relatíve stagnálnak. A 60-80-as intervallum nem meséli el a teljes sztorit (a pontszámok ritkán teszik) mert valójában az értékek mögött különböző kísérletek rejtőznek. Az én kedvencem az egész sorozatból a Digimon Survive volt, ami ugyan egy vadhajtás (nem is fogadta mindenki kitörő örömmel), de tökéletesen megmutatta, hogy milyen az, amikor az animék rajongói csinálhatnak játékot. A Digimon Story Time Stranger ezzel ellentétben azt mutatja meg, hogy milyen az, amikor megveszekedett JRPG rajongók csinálhatnak játékot: van itt minden a Final Fantasytől a Personáig, és bár bizonyos elemek szépen összeállnak, mégsem éreztem otthon magam.
Digivégzetesek
A Time Stranger a fővonalas Digimon Story széria folytatása, ami ugyan itt-ott kiszól az elődeihez, de tökéletesen megállja a helyét önmagában. A Story játékok önálló mesék, és ennek is köszönhetjük azt, hogy a Time Stranger rögtön a történet elején szétveri az idővonalat. A mesénk egy katasztrófa napján kezdődik, amikor minden rosszul sül el, mi pedig egy anomália következtében visszarepülünk az időben. A feladatunk rájönni, hogy mi is áll a fura helyzet hátterében, és hogy lehetőleg megakadályozzuk a katasztrófát, ami miatt a múltban kötöttünk ki. Mindeközben a digitális világ is fenekestül felfordul, de eleinte nekünk erről kevés fogalmunk van. A történet elején csak annyi a tiszta, hogy a digimonok valamiért megőrültek, emberek beszélnek hozzánk úgy, mintha már ismernének, és a világvége minden nappal közelebb kerül.
A tétek magasak, mi pedig azonnal útnak indulunk, hogy felgöngyölítsünk mindent. Vagyis indulnánk, ha a sztori nem ragaszkodna ahhoz, hogy köröket fusson maga körül, mielőtt bárhová is elérkezne. A Time Stranger és a Persona 5 különbségei tökéletesen megmutatják, hogy mi a különbség két 5 óra hosszú bevezető között: az egyik arra használja az idejét, hogy megismertesse velünk a komplex játékrendszerek rétegeit, elmagyarázza az összefüggésüket, és lefektesse a világ alapjait, utóbbi pedig feldob pár oktatóképernyőt, és nagyon hosszan beszél arról, hogy "a dolog, ami a sztori szempontból fontos, az nagyon fura, hogy ilyen és vaó, hát nem érdekes". Atlus RPG-k rajongójaként nem vagyok meglepődve azon, ha egy író háromszor magyarázza el nekem ugyanazt a dolgot, de a Time Stranger ragaszkodása a dialógusai elismétléséhez még az én határaimat is feszegette.
Vannak ugyan pillanatok, amikor a Time Stranger végre bepörög, és a karakterei kapnak néhány percet, hogy karakterek lehessenek expozíciós avatárok helyett, de sajnos még ezekben a pillanatokban sem éreztem az egész súlyát vagy fontosságát. A jó hír viszont, hogy itt nem is a sztori a lényeg.
Digivolúció
A Story játékok mindig is szerettek nagy hangsúlyt fektetni a Digimon csapataink összeállítására és finomítására, ez pedig a Time Strangerben látszik leginkább. A fejlesztők tudatosan döntöttek úgy, hogy a főhősnek nem adnak partner-szörnyet, így rajtunk áll, hogy szorosabb kapcsolatot építsünk ki kedvenceinkkel, és úgy formáljuk őket, ahogy szeretnénk. Mielőtt itt valaki komoly Social Link-szerű megoldásokban reménykedne, annak lelombozzuk a kedvét, mert itt a személyiség is mechanikai eszköz csupán a szörnyünk tűzerejének finomítására.
Ahogy kalandozunk a világok között csatázni fogunk digimonokkal, akikről egyre több és több adatot gyűjtünk majd. Ahogy a Scan Rate eléri a 100-at (mondjuk érdemes megvárni a 200-at, de) úgy "megteremthetjük" a saját digimonunkat az adott típusból, és elkezdhetjük szintezni és finomhangolni képességeit. A szörnyecskék a személyiségjegyeiktől, a támadásaikon át a statisztikai pontjaikig mindent átalakíthatunk, és ha szeretnénk, akkor Digivolution alá is vethetjük őket. Ezek általában az adott apróság erősebb variánsaihoz vezetnek minket, de a fejlődési görbe nem lineáris, így előfordulhat, hogy nagyobb hasznát vennénk egy-egy lény korábbi formájának is. Ilyenkor lehetőségünk lesz visszafejleszteni őket, és úgy hasznosítani eszköztáraikat.
A Time Stranger erőssége ténylegesen a csapatépítésben van, így ha valaki a Pokémonban is a gyűjtögetést és az edzést élvezi, az itt aztán a végtelen órákra fog elveszni. Ezt még tovább bonyolítja a főhősünk is, akinek megvannak a maga eszközei és képességei, melyekkel támogathatja csapatát.
Digimesék
Ami magát a harcot illeti, ott visszakanyarodunk a középszerűség mocsarához. Ahogy a legtöbb körökre osztott JRPG-nél, úgy itt is a típuskülönbségek jelentik a legfőbb fegyverünket, de a Time Strangernél a három fő típus mellé még (Virus - Vaccine - Data, ezek egy háromszögben ütik egymást) kapunk 12 elemi sajátosságot is, melyek bizonyos támadási formákat és az azokkal szembeni ellenállást jelölik. A szörnyeink szépen sorban váltják egymást, és rajtunk áll, hogy hasznosítsuk a buffjaikat, debuffjaikat vagy támadási formáikat. A főhősünk mindeközben tárgyakkal és a saját képességével tudja segíteni a csapatot.
Nincs ebben a formulában alapvetően semmi, ami miatt kifejezetten mérgesek tudnánk lenni, de sajnos semmilyen innováció sincs, amit dicsérhetnénk. Az olyan csodák, mint a Metaphor: ReFantazio vagy a Persona 5 Royal túlságosan elkényeztettek minket taktikai opciók és változatos mechanikák frontján, itt pedig inkább az előkészületeken van a hangsúly, mint a végrehajtáson. A nagy mentőöve a Time Strangernek, hogy lehetővé teszi az animációk ötszörös sebességre való gyorsítását, és az auto-combat aktiválását, aminek köszönhetően az unalmasabb ütközetek maguktól lepörögnek. Az AI nem felháborítóan ostoba, így a mezei buckákon könnyen átsegít bennünket a beavatkozásunk nélkül.
Ami a két világot illeti, az emberi oldal nem a legizgalmasabb, amit valaha láttunk, de itt ismét olyan versenytársai vannak a Time Strangernek, akikkel szemben semmi esélye sem volt. A digitális világ, a szörnyecskék otthona már jóval szórakoztatóbb és látványosabb játszótér, ahol nagyon fura eseményekbe keveredhetünk és érdekes melléksztorikat bogozhatunk ki. Ez a játék akkor csillog igazán, amikor a narratíva végre leugrik a hátunkról, és hagyja hogy elvesszünk benne. Felfedezgetni, dungeonokat takarítani és csapatokat építgetni tényleg egy jó élmény, még akkor is, ha kevés olyan elem van itt, ami egyedi vagy különleges lenne.
És talán ez is a legjobb jellemzése a Digimon Time Strangernek: egy tisztességes iparos munka, amit a Digimon rajongók nagyon is élvezni fognak. Megvan itt a szükséges mélység és tartalmi mennyiség, ami elszórakoztathatja a franchise szerelmeseit, de aki valami stílusosabbat, merészebbet, vagy innovatívabbat akar, az rossz helyen tapogatózik. Ez egy Digimon Story játék, és bár azok közül kétségtelenül az egyik erősebb példány, nem ez lesz az, ami megváltja majd a szériát.
