A Devil May Cry sorozat nagyon hasonló helyzetben volt a 2020-as évekhez közelítve, mint anno a Resident Evil franchise. Ahogy a világ eltávolodott az árkádtermi mókázástól és mélyebb dolgokra vágyott, úgy a fejlesztők nem tudták, hogy mihez kezdjenek ezzel a relatíve egyszerű szériával. A DmC mindig is a gátlástalanul menő akcióról, pontgyűjtögetésről, újrajátszhatóságról és menő kombókról szólt, de ez a formula elfáradni látszott a PS4 érájának hajnalán. A Capcom megpróbálkozott a sorozat újraértelmezésével, de a DmC: Devil May Cry sokak szemében egy kedvencük ellen elkövetett háborús bűn volt.
Ahogy azonban a kiadó elkezdett kilábalni a tinédzserkori kísérletezéséből, és a Resident Evil VII-tel elkezdte önmaga újraépítését, a Devil May Cry is új lendületet kapott. A 2019-es DmC 5 visszahozott mindent, amit a rajongók imádtak, bedobott pár újdonságot és komolyabb figyelmet szentelt a karakterekre és kapcsolatukra, miközben nem hagyta hátra a korábbi részek legjobb elemeit sem. Mindeközben a Capcom multiplatform törekvései (melyeket a technológiailag lenyűgöző RE Engine is megtámogatott) is kifizetődtek, az elmúlt egy évben pedig a kiadó a Nintendo Switch 2 egyik legfontosabb tartalmi forrásává vált. Több parádés átirat után most visszanyúltak a múltba, hogy a Devil May Cry 5-öt is rácsaphassák a gépre, mi pedig nem is lehetnénk hálásabbak emiatt.
A játék legújabb epizódja egy lineáris, fejezetekre bontott kaland, ahol a hangsúly az akción és a karakterek ügyes kihasználásán van. A főkampány során Dantét, Nerót és V-t irányíthatjuk felváltva (persze Vergilt is csatába vihetjük, amolyan extra opcióként), akik kardjait, pisztolyait és különleges képességeit használva kell eltakarítanunk a betörő démonokat az emberi világból. A DmC-ben azonban nem csak kivégeznünk kell a túlvilági látogatókat, hanem jól is kell kinéznünk közben, így minél hosszabb kombókat rakunk össze az eszközeink segítségével, annál magasabb pontszámokat és jutalmakat kapunk. Ha ügyesen pörgetjük a pengét és durrogtatjuk a stukkereket, akkor bőven kapunk valutákat is, melyeket aztán a testreszabási menüben elkölthetünk fejlesztésekre és kütyükre. Mindezt nyilván azért, hogy még menőbb mészárszéket csinálhassunk a karakterünkből, aki még nagyobb kombókkal tud kivégezni mindenkit.
A formula nem bonyolult, de kevés olyan kielégítő élményt tud adni egy játék, mint amikor belecsapódunk az ellenfélbe, felküldjük a levegőbe, 3-4 vágással megtépázzuk, majd Nero elektromos karjával kivégezzük. Abban a pillanatban, hogy a bemondó értesít minket a legújabb kombórekordunkról mi már azt tervezgetjük, hogyan múlhatjuk felül azt a következő csatában. A DmC formulája brutálisan addiktív, így könnyű belecsúszni újabb és újabb végigjátszásokba, hogy minden pályát átnézhessünk, minden ellenfelet kivégezhessünk, és minden csatában elérhessük a lehető legtöbb pontot. Mindezt lenyűgöző vizuális és adrenalin pumpáló zenei körítéssel kapjuk, aminek köszönhetően annyira elmerülhetünk az egészben, hogy csak a Switch 2 akkumlátorának haldoklása tud majd kirángatni bennünket az élményből.
Ami magát a portot illeti, az majdnem hibátlanra sikerült. A Capcom megközelítése a Nintendo Switch 2 verzióknál, hogy "kinyitjuk a framerate-et, aztán a többit oldja meg a DLSS". Ez nem a leggondosabb megoldás az iparban, és ezt a hozzáállást meg is szenvedte a Resident Evil Village és Requiem portja. A Devil May Cry 5-nél szerencsére nincsenek olyan gondok, mint az utóbbi kettőnél: a gép lazán tartja a 60fps-t handheld és dokkolt módban is, a játék külleme pedig alig sérült. A tipikus "switch 2-es" vágások itt is megvannak (recés hajak, letekert részecske hatások, butácska fény-árnyék kezelés), de a textúrák a helyükön maradtak, a felbontásra nincs panasz, és kép élessége dokkolt módban kifejezetten lenyűgöző volt. A cikkben szereplő képek némelyike dokkban, némelyike handheldben készült, és első ránézésre ki sem ugrik a különbség.
A DmC 5 Switch 2 változata egyébként a Devil Hunter Edition nevet kapta, legfőképpen azért, mert benne van minden korábbi, a játékhoz megjelent tartalom, és még jár is hozzá pár extra kozmetikai apróság. A Vergil DLC ennek megfelelően bele is került a Devil Hunter kiadásba, de sajnálatos módon a Legendary Dark Knight mód kimaradt. Utóbbi valószínűleg a technikai limitációk martalékává vált, mivel ez utóbbi brutálisan feltolja az egy képernyőn megjelenő démonok számát, ezt pedig a Switch 2 már valószínűleg nem tudta volna kezelni. Ettől függetlenül minden fontos frissítés és kiegészítés átkerült a hibrid konzolra.
Ha van játék, ami tökéletes erre a konzolra, akkor az Devil May Cry 5. Az alapvetően velős, de nem túl hosszú missziókra osztott struktúra, és a szép, de nem túl súlyos grafikai körítés pont azt a középutat adja, ahol a Nintendo Switch 2 otthonosan mozog. Nem biztos, hogy ez a legjobb módja a játék első végigjátszásának, de mivel a DmC 5 kimondottan arra született, hogy újra és újra végigpörgessük, ezért egy másodlagos példánynak tökéletes lehet beszerezni a Devil Hunter Editiont. Ha pedig a Switch 2 az elsődleges játékplatformod otthon, akkor bátran beszerezheted arra is: veszíteni nem fogsz semmit, maximum pár látványos hatást, és egy extra nehézségi szintet.
