A Darwin's Paradox! már az első percekben pontosan tudja, mivel akar megfogni. Nem valami nagy megfejtéssel, nem is egy elképesztően eredeti szerkezettel, hanem azzal, hogy a főhőse egy polip, aki olyan természetességgel lopja el a reflektorfényt, mintha mindig is erre találták volna ki. A Konami által kiadott, a francia ZDT Studio által készített játéknak már az alapfelütése is elég ahhoz, hogy az ember kíváncsi legyen rá:
Darwin kiszakad a megszokott közegéből, egy hatalmas, veszélyes ipari komplexumba kerül, és miközben hazafelé próbálna evickélni, valami jóval nagyobb és jóval furcsább balhé közepén találja magát.
A legjobb dolog a Darwin's Paradox!-ban maga Darwin. Olyan figura, aki egyetlen szó nélkül is működik, mert az animáció, a mozgása, a reakciói és az egész jelenléte annyira eleven, hogy pillanatok alatt élet költözik belé. Nem kell hozzá hosszú felvezetés, nem kell hozzá bonyolult háttértörténet, egyszerűen csak rá kell nézni, ahogy mászik, csúszik, kapálózik, meglepődik vagy pánikol, és máris megvan az a kapcsolat, ami miatt az ember szívesen követi végig ezt az egész kalandot. A játék nagyon ügyesen épít arra, hogy Darwin ne csak irányítható karakter legyen, hanem valódi személyiség, és ebben tényleg van valami animációs mesékre emlékeztető könnyedség.
Ez a teljes hangulatot meghatározza. A Darwin's Paradox! első ránézésre könnyen eszébe juttathatja az embernek a műfaj sötétebb, nyomasztóbb darabjait, de valójában egészen más irányba megy. Nem akar kéjesen a nyomorúságban hemperegni, nem akar állandóan nyugtalanítani, és nem akarja mindenáron azt éreztetni, hogy valami rettenetesen mély, komor allegóriát mesél el. Inkább egy kedvesen furcsa, helyenként kifejezetten vicces, látványos kaland akar lenni, amelyben egy polipnak kell túlélni gépeket, csapdákat, reflektorokat, tartályokat és mindenféle bizarr szerkezetet. Ez a tónus kifejezetten jól áll neki, mert ettől a Darwin's Paradox! sokáig nagyon szerethető marad még akkor is, amikor már kezd látszani, hogy a játékmenet nem mindig tud lépést tartani a prezentációval.
Nyolc csápja van, mégis megbotlik
Pedig az alapokban bőven lenne erő. Darwin polipként tud falon és mennyezeten mászni, bele tud olvadni a környezetbe, tintával tud mahinálni, a vízben fürgén mozog, és már önmagában attól frissebbnek érződik az egész, hogy nem egy újabb megszokott kis figura ugrál balról jobbra, hanem egy olyan lény, akinek a mozgása eleve szokatlanabb, organikusabb, játékosabb. Amikor a Darwin's Paradox! ezt hagyja érvényesülni, akkor kifejezetten jó. A legjobb platformszakaszokban tényleg működik az a fajta feszültség, amikor gépek között kell átkúszni, csapdák között kell időzíteni, és közben az egész mozgásnak van valami puha, rugalmas, kicsit kiszámíthatatlan bája. Ezek azok a pillanatok, amikor tényleg úgy érzed, hogy ebben az ötletben sokkal több van, mint egy aranyos kabalában.
A játék viszont túl sokáig csak ígérget. Az elején megmutatja, milyen izgalmas lehetne Darwin teljes eszköztára, aztán szépen visszafogja, adagolja, visszatartja, és mire igazán elkezdhetnél játszani a lehetőségekkel, már nagyjából a kaland végén jársz. Ez nem tragédia, de állandóan ott motoszkál tőle az ember fejében az érzés, hogy ez a játék valahogy túl korán véget akar érni. Mire igazán kényelmesen belehelyezkednél abba, hogyan lehetne kihasználni Darwin különleges képességeit, a Darwin's Paradox! már inkább továbblépne a következő jelenetre vagy új ötletre. Ettől az egész kicsit olyan, mintha egy rövidebb, feszesebb, de nagyobb ambíciójú projekt maradványa lenne, amelyből több tartalom és mélység is kinézett volna, mint amennyi végül belekerült.
A leggyengébb láncszem egyértelműen a lopakodás. Papíron jól hangzik, hogy egy polip lopakodva, álcázva, a kamerák és őrök között osonva próbál túlélni, csakhogy a Darwin's Paradox! ezen a téren túl egyszerű és túl óvatos. A legtöbb ilyen rész nem feszült, nem okos, és nem is különösebben kreatív, inkább csak türelmes várakozásból áll. Megvárod, míg arrébb fordul valami, amíg eltakarodik egy reflektor, amíg felszabadul egy útvonal, aztán átmész. Ezek a szakaszok ritkán tudnak valódi örömöt adni, és inkább csak lelassítják a játékot, mintsem új színt vinnének bele. Ez azért bosszantó, mert pont ebben lehetne igazán saját arca a Darwin's Paradox!-nak, ehelyett viszont többnyire csak kötelező kerülőként működnek ezek a részek.
A feladványokkal is nagyjából ez a helyzet. Nincsenek nagyon elrontva, csak ritkán igazán érdekesek. A Darwin's Paradox! szereti a klasszikus fizikai alapú puzzle-öket, a tologatást, a súlyokkal, dobozokkal, emelvényekkel és időzítéssel való szöszölést, csak éppen ezekből kevés marad meg az emberben a stáblista után. Játék közben elvannak, nem állítják földbe a tempót, de ritkán van az az érzésed, hogy na igen, ezt ügyesen kitalálták. Ráadásul néha az is előfordul, hogy nem a feladvány logikája akaszt meg, hanem maga a fizika vagy a környezet viselkedik kicsit ügyetlenül. Nem súlyos hibákról van szó, csak pont annyi apró döccenésről, hogy a Darwin's Paradox! soha ne tudjon igazán átlépni a kellemesből az emlékezetesbe.
Az sem segít, hogy a játék időnként mintha nem bízna eléggé abban, ami eleve jól működik benne. Van néhány olyan rész, ahol új mechanikákkal vagy speciális helyzetekkel próbálja feldobni magát, de ezek közül nem mindegyik telitalálat. A Darwin's Paradox! akkor a legerősebb, amikor egyszerűen hagyja, hogy Darwin a saját polipos furcsaságával oldja meg a helyzeteket. Amikor valami ettől eltérő, nehézkesebb, idegenebb játékrészt erőltet rá, akkor rögtön kicsit szétesik az a természetes lendület, amit addig olyan ügyesen felépített. Ez a fajta bizonytalanság végig ott marad benne, látszik, hogy többféle dolgot akar, csak nem mindegyiket tudja ugyanolyan erősen megcsinálni.
Mindhárom szíves hatalmas
Mindezzel együtt mégis nehéz igazán haragudni rá. A Darwin's Paradox! ugyanis tele van bájjal. Jól néz ki, szerethető a humora, van stílusa, van arca, és ami még fontosabb, van benne valami kifejezetten jóindulatú. Nem cinikus, nem akar keményebbnek látszani annál, mint ami, és nem próbálja meg túljátszani a saját fontosságát. Ez egy rövid, könnyen befogadható, családbarát, mégis elég látványos és ügyesen tálalt kaland, amelynek a legerősebb oldala nem az, hogy mennyire forradalmi, hanem az, hogy mennyire könnyű ráhangolódni. Csak közben az is igaz, hogy a szerethetősége gyakran nagyobb, mint a valódi játékbeli mélysége.
A Darwin's Paradox! így végül nem a műfaj új nagyágyúja lett, hanem egy olyan játék, amelyet nagyon könnyű kedvelni, csak nehezebb igazán imádni. Akinek elég egy pár órás, látványos, kedves, ügyesen összerakott kaland egy remek főhőssel, az valószínűleg jól fog szórakozni vele. Aki viszont azt várja, hogy ez lesz a következő nagy puzzle-platformeres etalon, annak valószínűleg kevés marad.
