Ritkán fordul elő az, hogy írok egy 8000 karakteres tesztet, és kivágom az egészet a zárszó után. A Clair Obscur a második játék karrierem során, ahol ez történik, és jó okkal: az Expedition 33 már az első végigjátszásom után is örökre belopta magát a szívembe, de valamiért szükségem volt egy második körre ahhoz, hogy megbékélhessek a sajátosságaival, és ne ostoba hibáknak érezzem őket. Nem indult egyszerűen a kapcsolatunk, de a vége egy örökké tartó tánc lesz a rózsaszirmok forgatagában.
"Eljön még a holnap"
A játék alapkonfliktusa relatíve egyszerű, és mégis azonnal magával ragadja a közönséget. A civilizáció romokban hever egy katasztrófa óta, ami elhozta a Festőnő felbukkanását. Egy hatalmas monoliton sárgán csillogó számok figyelnek az emberiség maradványaira, mint eltéveszthetetlen emlékeztetői a közelgő végnek. A Festőnő minden évben felébred, és átfesti a számokat eggyel kisebbre: mindenki, aki elmúlt annyi idős szétomlik fekete füstté és rózsaszirmokká. Ez a Gommage, egy gyönyörű, már-már negédes halál, ami Lumiére szigetének minden lakójára vár. Az éves Gommage után a soron következő emberek összegyűlnek, és a maradék egy évüket egy expedícióra áldozzák, aminek egyetlen célja van: megölni a Festőnőt, hogy az soha ne festhesse fel többé a halál számait. Mi a 33-as expedíció csapatát követjük.
A Clair Obscur fejlesztőit egyértelműen olyan JRPG titánok ihlették, mint a Persona, a Shin Megami Tensei és a Final Fantasy, így talán senkit sem fog meglepni, ha elárulom: ez a sztori a fenti felütésnél jóval komplexebb lesz. Az írói munkával vannak problémák, és bár kedvem szerint az összeset kilistáznám, de az meglopna benneteket az egyik legnagyobb narratív pillanattól, amit a játékipar valaha megfesthetett. Olyan csavarok vannak itt, melyeket nem láttok jönni, és amikor megkapjátok a válaszokat mindenre, akkor a katarzis élményének hevében a felét sem fogjátok érteni.
A kontinens
A világrengető katasztrófa leválasztotta Lumiére városát a főkontinens egészéről, így generációk nőttek fel távol ősi otthonuktól. A főhőseink elsődleges célja nyilván az, hogy leszámoljanak az egzisztenciális fenyegetéssel, de ha ez nem sikerül, akkor hátra kell hagyniuk a következő expedíciónak minden lehetséges információt és felfedezést. A kontinensen pedig rengeteg felfedeznivaló vár ránk.
A Clair Obscur visszahozza a 90-es években lelkesen használt világtérképet: két nagyobb helyszín között a kontinens terepasztal-szerű modelljén fogunk sétálgatni csapatunkkal, amin egy nagy piros rombusz jelöli a következő sztoriküldetés helyszínét. Ha csak egyik célpontról a másikra ugrálunk, akkor egy gyorsan ütemezett, szoros mesét kapunk, ami a fejlesztők szerint 30 óra lenne, de én kevesebb, mint 20 alatt lepörgettem. Ha viszont egy nagyobb kalandra vágyunk, akkor a világtérkép tele van opcionális helyszínekkel, dungeonökkel, útvesztőkkel, és kisebb-nagyobb zónákkal, melyek ádáz bossokat és csodálatos kincseket rejtenek.
Az Expedition 33 erőssége egyértelműen a sztorija, de ha csak csőlátással menetelünk a stáblista felé, akkor lemaradunk a másik szépségéről: a tartalmi variációról. Minden van itt, amit egy nagyobb JRPG-től elvárnánk, a minigame-ektől, a végjátékhoz időzített opcionális csatákon át egy végtelen toronyig. A második végigjátszásomban tüzetesebben mentem át mindenen, és már úgy elértem a 40 óra körüli játékidőt, hogy be sem fejeztem a nehezebb helyszíneket, és a sztori utolsó bevetését. A fejlesztők azt ígérték, hogy aki mindent látni akar az 60 órán át fog kóborolni a kontinensen, és bár számomra ez nem tartott eddig, nem nehéz elképzelni, hogy a többségnek valóban ennyi ideig fog tartani a kontinens bejárása.
"Amikor egy elbukik…"
A bóklászás közben persze rengeteget fogunk harcolni változatos szörnyekkel. A Clair Obscur borzalmas és gyönyörű ellenfelek seregeit vonultatja fel, akikkel egy meglepően komplex harcrendszerben kell elbánnunk. A legnagyobb hírverést az aktív védekezési lehetőségek kapták, ha ugyanis érkezik felénk egy ütés, akkor azt valós időben háríthatjuk, és ha sikerül minden csapás levédése, akkor visszakapjuk az erőforrásainkat, és egy ellentámadást is indíthatunk. A gond ezzel az, hogy a túl effektív hárítási opció feleslegessé teszi a kitérést (azért semmi extra nem jár), és sajnos a képességek egy jelentős részét is.
Ez azért kár, mert ami az offenzív opciókat illeti, el vagyunk kényeztetve. A hőseink sajátosságait fákon vásárolt varázslatok, fegyverekből nyert számok, és a Picto nevű tárgyakból kapott perkek csodálatos kavalkádja adja. Aki szeret karaktereket építgetni, az imádni fogja a Clair Obscur minden járulékos rendszerét: ha szeretnéd, akkor csinálhatsz Gustave-ból egy támogatásra specializált tankot, vagy brutális sebzésosztót. Abszolút rajtad áll, hogy hogyan rakod össze az egységeidet, és a különböző fejlődési metódusokból adódó elemek biztosítják is, hogy minden játékstílushoz legyenek megfelelő szerszámaink.
Ha felfedezünk minden sarkot, és legyűrünk minden bosst, akkor elképesztő fegyverek és perkek lesznek a jutalmaink, amellett, hogy jobban és jobban megismerhetjük a karakterek mögötti történeteket.
Értük megéri
Gustave, Lune, Sciel, Monoco, Maelle és különösen Esquie örökké belopták magukat a szívembe. Nagyon nehéz úgy beszélni róluk, hogy ne áruljak el semmit, így maradjunk annál, hogy a Sandfall a relatíve szűkös karakterszámot meglepő mélységgel kompenzálta. A fenti felsorolás persze nem a teljes stáblista, és találkozni fogunk még új barátokkal és ellenfelekkel a Festőnő felé vezető úton. Esquiének pedig mindenkihez lesz egy-két irtó cuki mondata, mert a világ legerősebb teremtménye valójában egy hatalmas ölelőpárna, aki minden lelket meggyógyít.
A karaktereknek bőven lesz alkalmuk mesélni magukról, már csak azért is, mert esténként összegyűlnek egy táborban, ahol a fegyvereiket finomíthatják, és a kapcsolataikat építgethetik. A táborba érdemes lesz vissza-visszajárni, hogy együtt mosolyoghassunk és sírhassunk a csapattal, ahogy próbálják feldolgozni a világ megváltásának terhét. Ebben segítenek a színészi előadások is: Andy Serkis és Jennifer English egyértelműen elviszik a hátukon az egész műsort, de Charlie Cox is szépen teljesített, dacára annak, hogy soha semmi hasonlót nem csinált ezelőtt. Persze minden színész elképesztő teljesítményt hozott, annak ellenére is, hogy a rendezői munkából hiányzott némi tapasztalat.
Ez persze a játék minden sarkán érződik: a Clair Obscur hemzseg az apró hibáktól, de közben elképesztő csodákat tesz le az asztalra. Nem tudok haragudni azért, hogy egyes effektek még Xboxon is lerántották a frameszámot, vagy hogy itt-ott a hajak erősen összevesztek a háttérelválasztást szimuláló elmosással. Amikor Alice Duport teli tüdővel énekel az emberi sors kegyetlenségéről, hőseink egy toronymagas jégszörnnyel vetélkednek a túlélésért, mi pedig izzadt tenyérrel reménykedünk abban, hogy eltaláljuk az utolsó hárítást és megmenthetjük a világot, minden technikai probléma elhalványul. A prezentáció itt-ott amatőr, és a játékegyensúly szónak úgy tűnik nincs francia megfelelője, de ez nem jelenti azt, hogy amikor a Clair Obscur csapatának tagjai a szívüket vágják az asztalra, akkor ne éreznénk annak minden dobbanását.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Egy kérdés maradt
A trailereket és az elképesztő látványt figyelve sokakban felmerült, hogy "na, ez hogy fog elfutni". A válasz, hogy nagyjából úgy, ahogy gondolnád. A teszt jelentős részét Xboxon folytattuk, ahol a 30 fps-es mód lehengerlő látványt és többnyire stabil frameszámot kínált. Volt egy-egy átvezető, ahol a fények és részecske effektek kavalkádja egyben nyelte le a fekete doboz számítási kapacitását, de az ilyen esetek ritkák voltak, és tényleges játék közben sosem fordultak elő. A 60 fps-es módra ugyanez igaz: látszólag csak felbontást vesztettünk, de a játékélmény stabil és gördülékeny maradt az élmény nagyján. A PC-s tábornak azonban már nincsenek ennyire jó híreink.
Ugyan a port még mindig remekül néz ki, és billentyűzettel és egérrel is kényelmesen terelgethető, hiányzik belőle minden modern skálázási opció és frame generációs lehetőség. Az eredmény, hogy az Arc A750-em magas és közepes beállítások mellett sem tudta stabil teljesítményre kényszeríteni a Clair Obscurt és sűrűn fordultak elő beakadások, töltési gondok és egyéb hibák. Ez persze lehetett az oka a driverek hiányának is, és a Sandfall megígért egy első napos frissítést rengeteg PC-s javítással, de ezeket nem állt módunkban publikálás előtt tesztelni.
Ugyanakkor ezt a játékot akkor is megérte volna legyűrni, ha 10 fps-re kellett volna fanyalodnom. A Clair Obscur: Expedition 33 egy élmény, ami megvalósítja a szó legtisztább jelentését. Olyan játék, amit ha kihagysz, akkor olyasvalami marad ki az életedből, ami gazdagíthatná a lelked. Év játékának kikiáltani valamit április végén egy picit hamari lenne, pláne egy olyan évben, amikor az ipar egésze felett ott lebeg a Rockstar Games kardja. Ettől függetlenül számomra ez az apró csapat egy sokkal értékesebb dolgot rakott az asztalra, mint bármelyik nagy kiadó az elmúlt években, és minden soron következő Góliátnak ezzel a Dáviddal kell majd szembenéznie, ha be akarja lopni magát a szívembe.
