Az Assassin's Creed IV: Black Flag mindig is különös darab volt a sorozaton belül, mert sokan nem is elsősorban Assassin's Creedként szerették. Persze ott volt benne az asszaszinok és templomosok régi háborúja, az Első Civilizáció köré épített mitológia, az Animus, az Abstergo és minden kötelező kelléke magának a franchise-nak, de amikor az ember visszagondol rá, valószínűleg nem ezek ugranak be neki először, hanem hajónk, a Jackdaw, a nyílt tenger, dallamtapadást okozó matróznóták, a viharban recsegő árbócok, a horizonton feltűnő, bőséges zsákmánnyal kecsegtető kereskedőhajók, és az a nosztalgikusan pazar érzés, hogy az Assassin's Creed széria egyszer csak rájött, mennyivel izgalmasabb lehet, ha nem minden második percben egy megmászott torony tetején állunk, hanem tényleg útnak indulunk, esetünkben épp a karibi térség szigetei között. A Black Flag Resynced ezért eleve nehéz helyzetből indul. Az eredeti játékot sokan nem azért szeretik annyira, mert hibátlan volt, hanem mert 2013-ban nagyon jókor, nagyon jó arányérzékkel talált rá valamire, amit a sorozat korábban csak kerülgetett. A remake-nek így nem elég szebbnek lennie, mert az ma már valljuk be, bőven egy alapelvárás.
Azt is bizonyítania kell, hogy ez a kalózos, félig klasszikus, félig saját útját járó Assassin's Creed ma is működik, és nem csak az emlékeinkben lett csodásabb, mint amilyen valójában volt.
A jó hír az, és ezt felesleges is lenne sokáig húznom, hogy a Resynced működik. No, messze nem hibátlanul, de sokkal magabiztosabban, mint azt előzetesen vártam. A Resynced nem egy óvatos remaster, hanem tényleges remake, a legújabb Anvil motorra építve, új tartalmakkal, átdolgozott harcokkal, lopakodással, parkourral és tengeri rendszerekkel. A lényeg viszont nem az, hogy hány címkét lehet ráragasztani, hanem szerintem sokkal inkább az, hogy Edward Kenway kalandja végre úgy néz ki és úgy is mozog, ahogy az ember a fejében őrizte.
A Karib-tenger újra kinyílt
A Resynced legelső nagy dobása természetesen maga a látvány. A Black Flag már eredetileg is csodásan eladta a Karib-tenger hangulatát, de ma már elég egy pillantás a régi verzióra, és gyorsan kiderül, mennyit dolgozott a nosztalgia, amikor rá gondoltunk. Az új változatban a víz, a növényzet, a városok, az időjárás és a fények sokkal természetesebben kapcsolódnak össze. Ez nem csak annyit jelent, hogy minden részletesebb, kidolgozottabb, hanem azt is, hogy a világ kevésbé tűnik darabosnak. A töltés nélküli városok rengeteget adnak az élményhez. Nem azért, mert ettől hirtelen teljesen más játékká válik a Black Flag, hanem mert pont azt erősítik, ami miatt az eredeti is szerethető volt, vagyis az utazás folyamatosságát. Amikor a Jackdaw fedélzetéről megközelítünk egy partot, majd szinte természetesen csúszunk át a szárazföldi akcióba, az sokkal közelebb áll ahhoz az ígérethez, amit a Black Flag annak idején megfogalmazott, csak technikailag nem mindig tudott maradéktalanul betartani.
A víz különösen erős. Nem csak szép, hanem végre tényleg egy második főszereplőnek érződik, ha élhetek ezzel a kissé suta képzavarral. A hullámzás, a fények törése, a viharok, a távolban gomolygó felhők, a zátonyok és a víz alatti részek együtt olyan világot adnak, amelyben egyszerűen jó létezni, és főleg jó ránézni. Ez azért fontos, mert a Black Flag nem csak küldetések sorozata, a játék legalább ugyanennyire épített magára a hangulatra is. A Resynced ezt nagyon jól érti és érzi, és éppen ezért nem akarja átalakítani a Karib-tengert egy túlzsúfolt, ikonokkal telepakolt modern Ubisoft-térképpé, amiért végtelenül hálásak lehetnek azok, akik agyvérzést kapnak az új AC-k hörcsögjellegétől, vagyis attól, hogy gyűjthető bizbaszok ezrei nyomnak agyon bennünket. Van benne persze bőven tennivaló, de a legjobb pillanatai továbbra is azok, amikor csak haladunk a vízen, kinézünk magunknak egy célpontot, és eldöntjük, hogy a potenciális zsákmány a miénk lesz.
Edward Kenway, a legkevésbé AC-s főhős
Szerintem Edward Kenway azért működik még mindig ennyire jól főszereplőként, mert nem úgy kezdi el a kalandot, mint egy klasszikus Assassin's Creed-hős. Nem magasztos eszmékkel, nem nagy történelmi küldetéstudattal, és nem is az igazság védelmének célkitűzésével lép be a történetbe, hanem nemes egyszerűséggel csak pénzre és hírnévre ácsingózik. Kapzsi, önző, pimasz, sokszor kimondottan ellenszenves, de közben sosem unalmas figura. A Black Flag egyik legjobb húzása mindig is az volt, hogy az asszaszinok világa nem lett Edward természetes közege, hanem valami olyasmi, amibe csak random belebotlik, amit először leginkább kihasználni próbál, majd lassan kénytelen komolyabban venni.
A Resynced ezen szerencsére nem változtat. Nem akarja utólag nemesebbre polírozni Edwardot, nem próbálja rehabilitálni és az első perctől méltóságteljes legendává alakítani őt. Hagyja, hogy ugyanaz az önfejű kalóz legyen, aki volt, csak épp a bővített jelenetekkel, új mellékszálakkal és jobban kibontott karakterközpontú pillanatokkal kicsit több levegőt kap körülötte a világ. A történet továbbra is három nagyobb ívben működik igazán:
először a szabadság és a vagyon hajszolása dominál, aztán egyre erősebben előkerül a hatalomért folytatott küzdelem, végül pedig az, hogy Edwardnak meg kell értenie, a szabadság nem ugyanaz, mint a következmények nélküli élet.
A Black Flag akkor tudta anno 2013-ban is a legnagyobbakat gurítani, amikor a kalózromantikát nem csak képeslapként használta. Blackbeard, Anne Bonny, Calico Jack és a többiek nem pusztán díszletek Edward körül, hanem egy olyan korszak arcai, amely már a saját legendáját építi, miközben valójában mind tudjuk, az elkerülhetetlen bukás felé tart. A Resynced új tartalmai ebbe az irányba bővítenek, és ez is egy jó döntésnek bizonyul. Nem írják felül az eredeti narratívát, nem próbálnak teljesen új játékot csinálni belőle, de jobban érzékeltetik, hogy Edward története nem egy légüres térben zajlik. Az új hajótisztek is ezt erősítik. A Weapon Master, a Shipwright és a Master-at-Arms nemcsak funkcionális bővítésként jelennek meg, hanem saját kis történeteket is hoznak a Jackdaw fedélzetére. Ettől a hajó még inkább egy élő helyszínnek érződik. Nem csak egy vizualizált menüpont, egy mozgó bázis, hanem Edward valódi otthona, ahol minden új arc hozzátesz valamit ahhoz, hogy a játék ne csak és kizárólag a végtelenül menő kapitányról, hanem a legénységről is szóljon.
A jelenkor hiánya egyszerre áldás és veszteség
Az egyik legérdekesebb változás a Resyncedben az, ahogy a játék kezeli a jelenkori szálat. Illetve, ahogy nem kezeli. Az eredeti Black Flagben az Abstergo Entertainment irodáiban bóklászó, belső nézetes jelenkori rész sokaknak már akkor is nyűg volt, mások viszont pont azt szerették benne, hogy furcsa, önironikus, néha egészen szórakoztató vállalati szatírát vitt az Assassin's Creed világába. Nem volt tökéletes, sőt sokszor megtörte a tempót, de kétségtelenül volt saját karaktere. Nos, a Resynced ezt a vonalat gyakorlatilag elengedi, és a modern kori keretezést az Animus Hub, illetve a Rift-küldetések felé tolja. Ez játéktempó szempontjából kifejezetten jót tesz a Black Flagnek. Nem ránt ki annyiszor a Karib-tengerről, nem kell irodai folyosókon sétálni, terminálokat piszkálni csak azért, hogy a sorozat emlékeztessen rá, ez még mindig nem tisztán egy történelmi kaland.
A Resynced sokkal feszesebb, sokkal kevésbé töri meg saját lendületét, és őszintén szólva egy kalózos játék esetében ez nem kis előny.
Közben viszont ez a döntés valamennyit elvesz a régi Assassin's Creed-identitásból. Lehet utálni a jelenkori szálat, és sokszor tényleg megérdemelte a csapkodást, de a sorozat DNS-éhez akkor is hozzátartozott. A Black Flag eredeti Abstergo-rétege legalább adott valami különös, metás keretet Edward emlékei köré. A Resyncedben ezt az Animus Hub veszi át, amely az Assassin's Creed Shadows után immár egyértelműen a sorozat új központi felületeként működik. Innen érkeznek a projektek, jutalmak, kulcsok, archív tartalmak, és innen nyílnak azok a narratív Rift-küldetések is, amelyek "mi lett volna, ha" jellegű, Animusba zárt mellékszálakat adnak Edwardhoz. Ez a Black Animus-vonal, vagy pontosabban az Animus Hub sötétebb, központosítottabb iránya érdekes, de nem teljesen veszélytelen. Egyrészt ügyes megoldás, mert a Resynced így nem ragad bele a 2013-as jelenkori történetbe, másrészt nagyon látványosan kiütközik rajta, hogy a Ubisoft ma már nem különálló epizódokban, hanem egymásra fűzött Assassin's Creed-ökoszisztémában gondolkodik. A Shadows után a Black Flag Resynced is ehhez a rendszerhez csatlakozik, és bár ez kényelmes, jutalmazásra építő, tartalmilag bővíthető keret, közben kicsit hidegebb is.
A Rift-küldetések ennek ellenére jó kiegészítések. Nem váltják ki az eredeti jelenkori szál sajátos hangulatát, de nem is próbálnak ugyanazok lenni. Inkább arra jók, hogy Edward történetéhez más szögből nyúljanak hozzá, és a remake új tartalmait ne csak sima mellékküldetésnek érezzük. A baj inkább az, hogy az Animus Hub jelenléte néha túl erősen emlékeztet arra, hogy a játék nem csak egy remake, hanem egy nagyobb szolgáltatásszerű rendszer része is. Vannak például megosztott projektek is, amelyekben a Resyncedet és a Shadowst játszva is lehet haladni, ugyanakkor a jutalmazásuk is közös, szóval fel fog benne oldani az ember Shadows jutalmakat akkor is, ha soha többé nem akarja elővenni az előző részt - vagy netán nincs is meg neki. Mindez persze nem teszi tönkre az élményt, de akinek az Assassin's Creed még mindig inkább furcsa történelmi sci-fi, mint egy franchise-turmix, annak lehet egy kis hiányérzete.
A szárazföld végre nem csak szükséges rossz
A Black Flag eredetiben is a tengeren domborította ki leginkább az érdemeit, a szárazföldi részek viszont sokszor magukkal hozták az akkori Assassin's Creedek összes nyűgjét, baját. A követős küldetések, a merevebb lopakodás, az időnként túlbuzgó parkour és a kiszámítható harc sokszor nem rossz volt, csak érezhetően gyengébb annál, amit a hajózás adott. A Resynced egyik legfontosabb javítása, hogy ezeket a rendszereket nem hagyta érintetlenül. A parkour határozottabb, gyorsabb, jobban olvasható. Edward kevesebbszer csinál olyasmit, amit nem kértünk tőle, magyarul nem fog annyiszor random leugrani a semmibe, és bár a rendszer nyilván nem válik teljesen szabaddá, sokkal kevesebb az a régi AC-pillanat, amikor üldözés közben egy rossz kapaszkodás miatt legszívesebben kikapcsolnánk a gépet. Az ugrások, a finomított mászás és a városokban kialakított új útvonalak nem hangzanak forradalminak, de a játék ritmusában rengeteget számítanak.
Közben viszont nagyon furcsa visszatérni ehhez a fajta Assassin's Creedhez az újabb részek után. A Origins, az Odyssey, a Valhalla vagy a Shadows felől érkezve az ember ösztönösen azt várná, hogy Edward szinte minden sziklára, falra, tetőre és kiálló peremre fel tud kapaszkodni, mert az elmúlt években a sorozat nagyjából erre kondicionált bennünket. A Black Flag alapjai viszont még abból az időszakból jönnek, amikor a parkour sokkal inkább előre megtervezett útvonalakról szólt. Itt nem minden felület mászható, nem minden hegyoldal használható, és néha tényleg azt kell keresgélni, melyik faág, kötél, párkány vagy ferdén nőtt törzs jelenti az egyetlen továbbjutási lehetőséget. Vannak pontok, amelyek csak úgy érhetők el, ha megtaláljuk azt az egy konkrét fát, amelyen végig lehet szaladni, majd onnan átugrani a következő kapaszkodóra. Ez elsőre kicsit visszalépésnek érződik, és bizonyos helyzetekben tényleg az is. Nem azért, mert rosszul működik, hanem mert a sorozat azóta más irányba haladt tovább. A Resynced hiába modernizál sok mindent, a pályatervezés alaplogikája helyenként megmaradt 2013-asnak, vagyis nem azt kell lesni, mire tudsz felmászni, hanem azt, hogy megtalálod-e azt az útvonalat, amit a fejlesztők neked szántak. Ennek van egy kellemesen klasszikus, puzzle-szerű oldala, de akkor bosszantó tud lenni, amikor a látvány alapján egy szikla vagy romfal teljesen mászhatónak tűnik, Edward mégis lepattan róla, mert a játék szerint nem az a helyes irány.
A lopakodás is modernebb lett. Az, hogy Edward bárhol le tud guggolni, nemcsak kényelmi extra, hanem alapvetően változtatja meg a szárazföldi beosonás érzetét. A fedezékek, árnyékok, megfigyelési lehetőségek és átdolgozott küldetési helyzetek miatt kevésbé érezzük azt, hogy a játék régi szabályokat próbál ránk erőltetni. A Resynced nem csinál Hitmant a Black Flagből, de nem is feladata ez. Elég, hogy a lopakodás végre kevésbé merev, és nem csak akkor működik jól, amikor pontosan azt csináljuk, amit a fejlesztők tizenhárom éve elképzeltek.
A harc a másik nagy nyertes. A parry-alapúbb rendszer határozottabbá teszi a párbajokat, Edward fegyverei jobban reagálnak, a pisztolyok, a közelharci ritmus és a gyorsabb mozdulatok pedig sokkal jobban illenek egy kalózkapitányhoz, mint a régi, sokszor túl automatikus megoldások. Nem lett belőle mély akciójáték, de végre nem csak egy útban lévő, unalmas rendszer a bunyó a következő tengeri összecsapásig. A látványos kivégzések pedig nagyot dobnak az egészet.
A Jackdaw még mindig mindent visz
Bármennyit javult is minden más, a Black Flag Resynced szíve-lelke továbbra is a Jackdaw fedélzetének deszkáiban rejlik, ez a játék esszenciája. A tengeri harcok azért is öregedtek ilyen jól, mert eleve nagyon tiszta, könnyen érthető alapokra épültek. Pozicionálunk, figyeljük a távolságot, meglőjük a gyenge pontokat, sortüzet adunk le, majd átszállunk az ellenséges hajóra, ha eljött az idő. A Resynced ezt nem bonyolítja túl, csak feszesebbé, látványosabbá és változatosabbá teszi. A mélyebb tengeri mechanikák pont annyit adnak hozzá, amennyi kell. Az ellenfelek viselkedése és felszereltsége változatosabbnak hat, az átszállások dinamikusabbak, a hajó fejlesztése pedig továbbra is jól adagolja azt az érzést, hogy egy rozoga kalózhajóból lassan egy valódi tengeri bestiát építünk.
A Black Flag mindig is tudta, hogyan jutalmazza a játékost a felfedezésért és a portyázásért, a Resynced pedig ezt a hurkot finomítja, és még csak véletlenül sem cseréli le.
Kifejezetten jó újdonság a szabadabb merülés is. A víz alatti részek az eredetiben sokszor különálló betéteknek hatottak, itt viszont természetesebben kapcsolódnak a világhoz. Nem lesz belőlük külön játék a játékban, de a roncsok, titkok, kisebb felfedezések és új helyszínek miatt a Karib-tenger tényleg nagyobbnak, rétegzettebbnek érződik. Kvázi főbázisunk, a Great Inagua köré épített új tartalmak és a friss mellékküldetések szintén jó irányba bővítik a világot. Nem arról van szó, hogy minden új küldetés kihagyhatatlan lenne, de összességében sokat tesznek azért, hogy a Resynced ne csak a régi emlékek újramázolt változata legyen.
A nagyobb új történeti blokk, a játék vége után nyíló küldetések és az új karakterek azt mutatják, hogy a fejlesztők tényleg értették, hol lehet hozzányúlni a Black Flaghez anélkül, hogy elrontanák. Végérvényében a legjobb remake-ek nem attól jók, hogy mindent megpiszkálnak, hanem attól, hogy tudják, mihez kell hozzáérni és mihez nem. A Resynced ebben a tekintetben többnyire nagyon biztos kézzel dolgozik.
A kalóz legszebb ruhája
Én PS5 Prón játszottam a Black Flag Resyncedet. Konzolon három jól elkülöníthető grafikai mód közül lehet választani, és a játék ezekkel próbálja lefedni azt, hogy valaki a képfrissítést, a látványt vagy a kettő közti átmenetet tartja fontosabbnak. A Performance mód papíron a legbiztonságosabb választás, és játék közben is nagyon gyorsan kiderül, miért. A Black Flag Resynced hiába gyönyörű, mégiscsak egy olyan játék, ahol sokat számít a reakcióidő. A 60 fps-re belőtt Performance mód ezért hosszabb távon a legkényelmesebb opciónak bizonyulhat sokak számára. PS5 Prón ráadásul nem az az érzés, hogy a teljesítményért cserébe látványosan le kell mondani a játék szépségéről. A PSSR sokat segít a kép rekonstrukcióján, a látvány tiszta marad, és mivel ezen a gépen a ray-traced global illumination és a tükröződéseket kezelő ray-traced specular reflections is minden módban aktív, a Performance sem hat lebutított változatnak.
A Balanced mód papíron pont annak szól, aki nem akar teljesen lemondani a folyamatosságról, de szeretne valamivel többet kicsikarni a látványból. Ez a 40 fps-es középút, amihez 120 Hz-es kijelző kell, és ha valakinek van ilyen tévéje, akkor kifejezetten jó kompromisszum lehet. Nem olyan közvetlen, mint a Performance, de messze nem is olyan nehézkes, mint a 30 fps-es mód, miközben a kép nyugodtabbnak, részletesebbnek hat. A Black Flag Resynced esetében különösen a városokban, dzsungeles részeken és naplementés tengeri utakon jön jól ez az átmenet, mert ott a játék látványa tényleg megérdemli, hogy ne csak a sebességet nézzük. Nálam egyébként ez a mód lett a befutó.
És persze ott van még a Fidelity mód. A 30 fps önmagában nem vállalhatatlan, főleg egy Assassin's Creedben, de a Resynced mozgása és harca érezhetően jobban él magasabb képfrissítés mellett. Fidelityben a Karib-tenger tényleg pazarul mutat, a nedves fa, a fémek, a vízfelület, a ruhák, a hajak és a sűrűbb városi jelenetek mind jobban eladják, hogy ez nem sima felújítás, hanem teljesen újraépített játék. Csakhogy ahogy visszaülünk a Jackdaw kormányához, vagy egy kikötőben üldözésbe keveredünk, rögtön érezni, hogy a látványért itt már komolyabb árat fizetünk.
Mindenesetre a PS5 Pro-verzió egyik legnagyobb előnye, hogy a három mód között kisebbnek érződik a szakadék, mint sok más konzolos játéknál.
A PSSR miatt a Performance nem mosódik el csúnyán, a ray tracing minden módban sokat ad a világ egységességéhez, az extra GPU-erő pedig főleg abban segít, hogy a játék ne essen szét akkor sem, amikor a motor egyszerre mozgat vizet, vihart, növényzetet, füstöt, tüzet és egy rakás NPC-t.
A tesztverzióban több apróbb hiba is előjött. Volt olyan küldetésjelölő, amely nem frissült azonnal, és olyan melléktevékenység is, amelynél a szükséges NPC csak újratöltés után volt hajlandó rendesen elindítani a következő lépést. Egyszer-kétszer a menüben is furcsán viselkedett egy-egy lap, a codexfrissítések nem mindig jelentek meg rögtön, és beszállásoknál láttam olyan animációs vagy pozicionálási furcsaságot, amely ugyan nem törte meg a küldetést, de egy ilyen látványos újraépítésnél elég feltűnő. A ruhaszimuláció néha megremeg, egy-egy karaktermodell textúrája furcsán tölt be, és nyílt világban, főleg nagyobb helyszínek közelében előfordulhat rövidebb akadás. Ezek nem olyan hibák, amelyek miatt félre kellene tenni a játékot, de fontos róluk beszélni, mert a Resynced egyébként annyira látványos és annyira magabiztos, hogy az ilyen apróságok jobban kilógnak belőle. A legzavaróbb mind közül talán az, amikor egy küldetés nem frissül vagy nem indul el rendesen, mert ez pont azt a folyamatosságot töri meg, amelyre a remake annyira büszkén épít.
Ugyanakkor nem futottam bele állandó összeomlásba, nem veszett el mentésem, és a nagyobb rendszerek hibátlanul működtek. Inkább arról van szó, hogy a Resynced jelenlegi állapotában még nem teljesen makulátlan, és néha emlékeztet rá, hogy a modern Ubisoft-játékoknál a megjelenés körüli finomhangolás legalább annyira része az élménynek, mint maga a tartalom.
Nem új irány, de nagyon jó emlékeztető
Az Assassin's Creed Black Flag Resynced nem próbálja újra feltalálni a sorozatot, és ezért hálásak is lehetünk neki. Nem akarja Edward Kenway történetét hatalmas RPG-vé duzzasztani, nem pakol rá felesleges rendszereket csak azért, mert az elmúlt évtizedben a Ubisoft-játékok sokszor ebbe az irányba mentek. Megérti, hogy a Black Flag ereje a kalandban, a tengeri szabadságban, a karakteres főhősben és a jó tempóban volt. Ezt tartja meg, és ehhez ad hozzá annyit, hogy 2026-ban is működjön a recept.
A jelenkori szál lecserélése Animus Hubra és Riftekkel megtámogatott keretre vitatható döntés, de játékélményként többnyire jól működik. A Shadows felé nyúló kapcsolódás világossá teszi, merre tart a sorozat, az Assassin's Creed ma már nem csak epizódokból áll, hanem egy közös platformból, amelyben az egyes játékok egymásra fűzve élnek tovább. Ennek vannak előnyei, de közben elvesz valamit abból a furcsa, esetlen, mégis egyedi jelenkori identitásból, amely régen annyira különlegessé tette a szériát.
A Resynced ettől még egy remek visszatérés.
A tengeri harc ma is pazar, Edward Kenway még mindig az egyik legjobb főhős a sorozatban, a Karib-tenger gyönyörű, a szárazföldi rendszerek sokat javultak, az új tartalmak pedig érezhetően hozzáadnak az eredetihez. Nem minden újítás egyformán erős, és technikailag is akadnak kisebb hibák, de a végeredmény így is az egyik legjobb remake, amit a Ubisoft az Assassin's Creedből készíthetett.
A Black Flag annak idején azért lett klasszikus, mert végre mert kicsit eltérni attól, amit a sorozattól vártunk. A Resynced nem ilyen bátor, hiszen egy ismert sikert épít újra, de legalább pontosan tudja, miért volt az a siker fontos játékosok millióinak. És amikor a Jackdaw újra kifut a tengerre, a legénység énekelni kezd, a szél megfeszíti a vitorlákat, a horizonton pedig feltűnik az első kifosztásra váró spanyol vagy brit hajó, akkor egy pillanatra teljesen mindegy, hogy remake-et, rebootot vagy az immár teljesen összefűzött franchise-ökoszisztéma egy újabb nyúlványát játszunk. Akkor ez újra csak a Black Flag. És ez bőven elég.
