A hozzám hasonlóan a kétezres években felcseperedő játékosok legnagyobb része, de megkockáztatom, hogy mindegyike rendelkezik olyan, különösen emlékezetes élménnyel, mikor fogalmad sincs, hogy egy játékban mi a francot kell csinálni, de annyira magával ragad akár csak a tematika, akár maga a játékmenet, hogy mint egy afféle homokozóban, órákat képes vagy eltölteni akár csak egy pályán is. Mindezt úgy, hogy a játék előrehaladása szempontjából az égegyadta világon semmi hasznosat nem csinálsz ez idő alatt. Az én gyerekkoromban több ilyen játék is volt, ám az egyik legemlékezetesebb ezek közül a Tony Hawk's Pro Skater 4 PS2-es változata, ami a Disney Channeles Zeke és Luther című sorozattal egybekötve annyira felkeltette az érdeklődésemet a deszkázás iránt, hogy az életem bizonyos szakaszaiban hosszabb-rövidebb időre magam is elgurulgattam hol a ház előtti focipályán körbe-körbe (kb. 12 évesen), hol a lakhelyemet és a szomszéd falut összekötő körülbelül 3 és fél kilométeres bicikliúton oda-vissza (20 évesen). Mindezt természetesen heves Linkin Park és Gorillaz hallgatások közben, ahogy illik.
Magában a játékban töltött egyébként rengeteg időm legnagyobb részét, megkockáztatom, hogy több mint a felét az első, College nevű pályán töltöttem, és semmi mást nem csináltam, csak deszkázgattam, átvizsgáltam a map minden egyes kis szegletét, és próbálgattam, hogy különböző gombkombinációkkal milyen trükköket lehetek képes még előhívni. Aztán egy idő után persze előkerültek a csalások, és ennek révén több pályát és karaktert is ki tudtam próbálni (többek között Jango Fettet, aki mai szemmel nézve egy teljesen random választás volt ebbe a játékba, de nyilván imádtam).
Remake, de mégse
Így hát nagy örömmel vetettem bele magam a 3+4-be, ami, ahogyan a korábbi 1+2 esetében, ezúttal egy nagy pakkban alkotta újra nulláról a széria harmadik és negyedik részét modern grafikával és egy kissé ráncfelvarrott játékmenettel. Az 1+2 után, melyet a Vicarious Visions fejlesztett, az Activision ezúttal az Iron Galaxynak adta a projektet, melyet legtöbben a The Last of Us Part I és II PC-s portjáról ismerhettek, mely nem feltétlenül a legjobb pályaeredmény, de a második rész egyébként már korrektül sikerült.
Mielőtt viszont a remake aszfaltjára gördültem volna, elővettem egy kicsit a 4 régi változatát, részben nosztalgia miatt, részben azért, hogy mégis csak legyen összehasonlítási alap, hiszen nem ma játszottam vele utoljára. Mint utólag kiderült, ez igazából teljesen felesleges volt, ugyanis a széria eddig újraalkotott részei közül a negyedik játék hasonlít legkevésbé az eredeti változatához, és ez az első dolog, ami igazán szembetűnő a 3+4 kapcsán.
A korábbi Tony Hawk játékok egy relatíve egyszerű rendszer alapján működtek: van X map, mindegyiken X számú feladattal, és 2 percet kapunk, hogy teljesítsünk ezekből annyit, amennyit csak tudunk. Ha letelik az idő, a rendszer megjegyzi, mely feladatokat sikerült teljesítenünk, és egy újrakezdés után rámehetünk azokra, amelyeket addig nem sikerült abszolválni. A negyedik rész szakított ezzel a formulával és mindegyik pálya egy nyílt térként funkcionált, amelyet szabadon bejárhattunk. A feladatokat NPC-kel való beszélgetések révén vehettük fel, és mindegyik saját időkerettel rendelkezett, így nem szakítottak ki bennünket a játékból minden letelő 2 perc után, illetve nem kellett az egész sessiont elölről kezdenünk, ha valami épp nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. A remake sajnos szakít ezzel, és a negyedik rész pályáin is a korábbi játékok szisztémája szerint játszhatjuk. Van egy feladatlista, amit a játék rögtön az elején ismertet, két percig próbálkozhatunk velük, ami sikerül, sikerül, a többivel restart után próbálkozhatunk. Nincsenek felvehető küldetések, nincs NPC-kel beszélgetés, ami kissé elvesz az élményből a negyedik játék klasszikus változatához képest.
Nem ez az egyetlen változtatás az eredeti játékhoz képest. Bekerült egy új, Competition nevű mód is a karrierbe, melynek során szintén 2 percben kell trükköket végrehajtanunk, amit aztán egy zsűri pontoz, és más, a gép által irányított deszkásokkal kell versenyeznünk. Az igazat megvallva az első ilyen pályán legalább másfél órán át próbálkoztam és így sem sikerült 90 pontnál többet begyűjtenem a szőrösszívű bíráktól, ami fixen csak a második helyre elég, ugyanis az első befutó törvényszerűen mindig 95 pontot kap. Egyszerűen nem tudtam rájönni, mivel tudnám fentebb tornászni az értékelésemet, volt, hogy több százezer pontot szedtem össze, el nem estem, és sokat variáltam is a trükkökkel, mégsem akartak a mocskok magasabb értékelést adni. Így hát egyelőre feladtam.
Ami viszont jobban bökheti a régebbi motorosok csőrét, hogy néhány, a régi játékból származó pálya, például a Kona park és az állatkert is versennyé lett alakítva, így az ezeken szereplő küldetések teljes mértékben hiányoznak a játékból. Ráadásul, noha a harmadik rész minden szintje elérhető a felújított verzióban a bónuszpályákon kívül, a 4 felhozatalából a Carnivalt és Chicagót is hiába keressük. Ezt valamelyest ellensúlyozza a játék azzal, hogy néhány új pályát is kapunk, mint a filmstúdió vagy a vízipark, de kicsit mégis hiányérzete van az embernek.
Do a barrel roll!
Mindez hagy némi keserű szájízt, de az a helyzet, hogy ha eltekintünk néhány hiányzó és néhány kiherélt pályától, játékmenet szempontjából fantasztikusra sikerült a remake. Az irányítás ugyan megőrzi az eredetinek a sémáját, de sokkal reszponzívabbnak érződik minden. Míg a régi verzióban sokszor azt vettem észre, hogy egy idő után már valójában fogalmam sincs, hogy mit csinálok, csak nyomkodom a gombokat, hogy minél nagyobb kombót szedjek össze és remélem, hogy közben nem esek orra, addig itt sokkal inkább a kezemben éreztem az irányítást. A kis gördeszkásunk pontosan azt csinálja és úgy, amire utasítod, és ha arcra buksz, az bizony az esetek legnagyobb többségében a te hibád. Előfordulnak azért néhol furcsaságok. Van, hogy a játék egész egyszerűen úgy dönt, én most nem fogok grindolni, így akármilyen vehemensen nyomom is a háromszöget, akkor is csak úgy leérkezem és már buktam is kombót. Ez probléma, de szerencsére annyira ritkán fordul elő, hogy nem nyomja rá tartósan a játék élvezetére a bélyegét. Maga gameplay loop egyébként, ahogy az eredeti játék esetében is, tökéletesen ábrázolja a valódi deszkázás élményét. Kitalálsz egy trükköt/trükksorozatot, odavered magad, felkelsz és megpróbálod újra, amíg egyszer csak nem sikerül, az viszont olyan katarzissal és mentális orgazmussal ér fel, mintha minimum a Holdon landoltunk volna éppen.
A grafika is gyönyörű lett. Nem tolta túl a fotorealizmust, megőrzött valamennyit az eredeti kissé stilizált megjelenéséből, ami pont így jó, hiszen a valamelyest rajzfilmszerű animációk, amik felteszik a pontot az i-re, nagyon különösen festenének full realizmus mellett. A pályák viszont sokkal színesebbnek és élettel telibbnek hatnak, mint az eredetiben, mindezt úgy, hogy az alapvető hangulatot maximálisan megőrizték. Ehhez nagyban hozzájárul a soundtrack is, melyről ugyan vannak hiányzó darabok, révén, az Activision már nem birtokolta a licencet minden eredeti nótához, viszont a pótlás ízlésesen, és a klasszikus felhozatal szellemiségéhez igazodva történt.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Mindezen felül a játszható karaktere felhozatala is hatalmas, sokkal nagyobb, mint korábban volt, ráadásul néhány modern deszkás is helyet kapott az örök legendák mellett, például Andy Anderson. Sajnos a régi bónuszkarakterek, mint például Darth Maul, vagy a korábban említett Jango Fett a dalokhoz hasonló jogi problémák miatt nem térhetett vissza, van helyettük viszont Tini Nindzsa Teknős (Michelangelo egész pontosan), Doom Slayer, meg ilyenek.
A Tony Hawk's Pro Skater 3+4 tehát egy relatíve vegyes felvágott. Azok a dolgok, amik miatt működött az eredeti két játék, jórészt itt is működnek, van, ami még kicsit jobban is, ám különösen a negyedik rész felújításánál érezhetően a kisebb ellenállás felé mozdult az Iron Galaxy. Ugyan az irányítás nagyon simogatja az ember agyának azon részét, amelyik szereti, hogy megnyom egy gombot és történik valami, a felújított grafika is remek, ahogy a karakterválaszték is, azért mégis csak hiányzik a kvázi open-world játékmenet, néhány pálya és néhány zene is. Ennek ellenére ott, ahol igazán számít egy ehhez hasonló remake esetében, mégis igazán brillírozik a játék. Ez pedig nem más, mint hogy egész egyszerűen több alkalommal is úgy éreztem magam, mintha egy borongós őszi napon a suliból hazaérve leültem volna a PS2 elé. Ez az érzés pedig egyre inkább megfizethetetlen, ahogy idősödik az ember. Erre a zárómondatra pedig a szerkesztőség összes többi tagja egy hatalmas óbégatással reagált, csakúgy, mint amikor a hét eleji születésnapomon kérdésükre közöltem velük, hogy hányadik (egyébként 27).
