Kipróbáltam a Resident Evil: Requiemet, hogy nektek ne kelljen

A Resident Evil: Requiem már az első trailerével meggyőzött arról, hogy ez bizony az én játékom lesz, amit örömmel fogok majd játszani egy megfelelően megvilágított szobában délelőtt 10 környékén, ha a feleségem ráér őrt állni a bejárati ajtóban. Nem vagyok beszari, oké? Csak arról van szó, hogy nyugtalanít és/vagy összeszarom magam, amikor egy láncokkal teleaggatott órás cammog utánam egy kórház szűk folyosóin és csak egy öngyújtó van nálam, meg egy üres üveg, amivel megvédhetem magam. 

A Resident Evil: Requiem első kipróbálható jelenetei alapján úgy tűnik, a Capcom továbbra is nagyon érti ezt a kiszolgáltatott horror dolgot és most is egy kifejezetten feszült, lassan építkező horrorélménnyel készül, ami tudatosan nyúl vissza a sorozat klasszikus hangulatához, miközben azokat az elemeket is ügyesen beépíti, amit azóta tanult.

A játékban, vagyis a demóban egy Grace Ashcroft nevű FBI ügynököt irányítok, akivel egy kórház egyik szobájában találkozom. Már a nyitójelenet is egyértelművé teszi, hogy Grace nem edzett túlélő vagy legyőzhetetlen akcióhős, sokkal inkább olyan, mint A bárányok hallgatnak Clarice Starlingje, aki tapasztalatlan ugyan, de nagyon bátor és talpraesett, amit Jeannie Tirado elképesztő szinkronjával pár dialógus alatt csodálatosan tudott érzékeltetni. Grace fejjel lefelé egy kórházi ágyra kötözve ébred, ahol valaki rendszeres időközönként csapolta le a vérét és ehhez hasonló teljes kiszolgáltatottság az egész játékidőt átjárja. Grace karakterén keresztül lesz a Requiem egy igazi túlélő-horror, amit feltehetően Leon fog néha majd átbillenteni abba az akciójátékba, ami egy-egy pályára feloldja a kiszolgáltatottság érzését és fegyvert ad a kezembe. 

Az egész atmoszféra erősen épít a fény és a sötétség kontrasztjára, a pályán egyetlen lámpa teljesen át tudja alakítani a helyszínek hangulatát, a vöröses árnyalatban úszó folyosók és a villódzó fények pedig folyamatos bizonytalanságban tartottak. A feszült gyűjtögetés és lopakodás során találkoztam az összes, fájóan ismerős Resident Evil dologgal, a zárt ajtóktól, a véletlenül pont hiányzó biztosítékokon át a nagyon hasznosnak tűnő, de valójában teljesen haszontalan tárgyakig. 

A békésnek nem igazán mondható keresgélés közben az egyik ajtó mögül rám zuhan egy fertőzött holtteste, amitől nyilván majdnem hátraesem a széken és csak a mosolygó nintedós és capcomos arcokat láttam magam körül, akik természetesen perverz kíváncsisággal álltak ott és várták, hogy kinyissam azt a bizonyos ajtót. Nevetgélés után megnyugodva fordulok vissza a képernyőhöz, amikor egy órási karmos kéz jelenik meg, ami felemeli a tetemet, leharapja fejét, majd undorító száját belenyomja az arcomba. A hatalmas, ajtókon alig átférő szörny, innentől kezdve folyamatos - az Alien Isolation xenomorfjához hasonló - fenyegetést jelentett, miközben guggolva kutattam végig a folyosókat és szobákat a kijutást jelentő tárgyakért. Harcképtelenül, kiszolgáltatva igyekszem elrejtőzni, és kísérletezgetni, hogy melyik lesz az a pixeltökéletes pillanat, amikor végre el tudok surranni mellette, majd szép lassan rájövök, hogy a fényt nem csípi, viszont az eltörő üveg hangja nagyon érdekli és sokadik próbálkozásra végre sikerül.

A nyolcadik alkalommal is meglehetősen be voltam szarva és ehhez pont annyira járult hozzá a pánikszerű gombratenyerelős menekülés, mint az animációk, a hangok és a környezet, hogy Grace mozgása bizonytalan, kapkodó, a szörny lépteibe beleremeg az egész emelet és valójában sosem adod fel, hogy az ügyesen elrejtett töltényekhez egyszer csak találsz egy fegyvert is.

Az egész demó legnagyobb meglepetése számomra az volt, hogy milyen simán fut ez a játék Nintendo Switch 2-n. A játék végén kétkedve kérdeztem meg a capcomos kollégát, hogy ezt most streamelem-e vagy natívan fut a konzolon, aki szinte nem is akarta érteni a kérdést, hiszen NYILVÁN elbírja Requiemet a konzol. A teljesítmény tekintetében nem lesz ok panaszra, de azért látszik rajta, hogy néhány kanyart le kellett vágni, hogy ilyen szépen fusson dokkolva, viszont kézi konzol módban nem tudtam kipróbálni, pedig kíváncsi lettem volna rá.

Az eddig látottak alapján a Resident Evil: Requiem nem szakít a sorozat hagyományaival, inkább egy kicsit újraértelmezi azokat vagy éppen épít rájuk. A demó alapján a legfontosabb alapok mind a helyükön vannak és ez egy Resident Evil-játék lesz a Resident Evil-rajongóknak, viszont arra nagyon kíváncsi lehet, hogy ezek a fullasztóan feszült epizódok Grace-szel hogyan állnak majd össze egy teljes egésszé a Leon-féle akcióval.

A 2026. február 27-ére tervezett megjelenésig még sok minden derülhet ki, de az első benyomások alapján a Capcomnak valami igazán különleges dolog került a kezébe, ami ráadásul akár Switch 2-n is teljes élményt nyújt majd.