Talán akadnak még olyan olvasók, akik emlékeznek a System Shock című játékra. Nem, nem a második részre, hanem az elsőre, amely az immersive sim műfaj úttörőjének számított akkoriban, majd feledésbe merült, a minden tekintetben jobb folytatás árnyékában. Az első kaland még ízig-vérig klasszikus sci-fi elemekből épült, míg a System Shock 2 már javában a '90-es évek stílusában fürdőzött, saját identitásából valamennyit feláldozva egy egységesebb, a szemnek sokkal barátibb külsőre cserélve az eredeti játék képi világát.
A RetroSpace pont ezt a fajta irányvonalat képviseli, miközben továbbra is szentül esküszik a System Shock 2 brutalitására, a BioShock-széria történetvezetésére, mindezt egy sci-fi műfaj előtti tisztelgésbe csomagolva. Merész, sok tekintetben bátor és rendkívül alapos alkotás lett a RetroSpace, amivel nem mellesleg nagyon jó játszani is.
Történetünk egy rejtélyes űrállomás mélyén veszi kezdetét, amelynek legénysége egy katasztrófa következtében felébredt a hiperűrálomból. A káoszt egy közeli fekete lyuk okozta, amely elnyelve az állomást, több időanomáliát teremtett, ezzel lényegében halálra ítélve mindenkit a fedélzeten. Mi a kaotikus események lezajlása után térünk magunkhoz, magányos hős helyett egy takarítóként, aki a kriokamrák egyikének folyosóján tér magához. Nincs sok időnk azonban azon gondolkodni, hogy mi és miért történt úgy, ahogy, ugyanis mutánsok lepték el a hajó teljes egészét, amelyek csak arra várnak, hogy belőlünk lakmározhassanak.
Ha mindez nem lenne elég, a hajó egyik mesterséges intelligenciája ellenünk, míg a másik inkább velünk dolgozik, egy őrült tudós pedig ide-oda küldözget, miközben világító biomasszákból szívjuk ki a kellő DNS-t ahhoz, hogy molyemberekké tudjunk változni. Igen, ez egy ilyen játék.
A RetroSpace nagyon sok helyről merít, legyen szó az említett System Shockról és BioShockról, a Deus Exről vagy a Preyről, azonban a sci-fi műfaj előtti tisztelgésnek jó oka van. A játék ugyanis, bár rendkívüli alázattal nyúl az alapanyaghoz, mer neki fricskát is adni, felborítani műfaji konvenciókat és megkérdőjelezni olyan évtizedek óta tartó kliséket, amelyekből jól esik, hogy ezúttal valaki végre viccet is csinál. Ilyen például az, amikor egy átváltozásról szóló hanganyag meghallgatása után a következő ilyen, amit találunk, már arról szól, hogy hagyja már abba mindenki a szándékosan elkészített, ijesztőnek szánt szövegek gyártását, mert már nagyon fárasztó.
Hasonlóan jópofa megoldás még a legénység mentális egészségének megőrzése érdekében bugizó, folyamatos jókedvben fürdőző robotok és berendezések emlegetése, valamint használata és miegymás. A RetroSpace szabályosan úszik az ilyen apró, gondosan elkészített fricskákban, miközben saját világát is tudatosan építi. Egyszerre keresztezi a Dead Space bányászhajójának nyomasztó atmoszféráját, a The Outer Worlds mindenen túlmutató, kényszermosolygós kapitalizmuskritikájával, amit egyszerűen nem lehet nem imádni.
A játékmenet színtiszta immersive sim, és az alapokon nem is akar nagyon változtatni a RetroSpace. Adott egy inventory, egy rakás fegyver, tervrajzok és töméntelen megoldásra váró helyzet, eldugott loot, hatalmas helyszín és rengeteg elolvasásra váró fájl, amelyek telis-tele vannak hol vicces, hol komolyabb szövegekkel. A fejlesztők inkább a felfedezésre tették a hangsúlyt, de a lopakodás és a harc éppúgy része az élménynek, szimplán csak kevésbé kidolgozott, mint mondjuk a pályatervezés, amin nagyon látszik, hogy szívvel-lélekkel készült. Konkrétan akadnak olyan helyek, hogy azt hinnénk megtaláltuk a rejtett lootot és ennyi volt az egész, de kifelé menet kiszúrjuk, hogy az ajtó, amin bejöttünk, pontosan olyan szögben áll, hogy fel tudjunk rá ugrani, így egy újabb titkos zugra lelve.
Eszméletlen hangulatos a játék, ráadásul a mutációs képességek külön poénosak, amelyekből egyértelműen a molyemberek a játék sztárjai. Ha úgy döntünk, hogy mi is a molyok útját járjuk, akkor a fény közelében életerőt tudunk tölteni, de ha esetleg más állat képességeit szeretnénk magunkba implementálni, arra is van lehetőség. Akadnak passzív, illetve aktív képességek is, amelyek mind-mind hasznosak, így szabadon válogathatunk, hogy éppen mit gondolunk megfelelőnek az adott feladathoz.
A RetroSpace legnagyobb erőssége viszont, hogy mennyire jól vegyíti a különböző, már ismert sorozatokat, filmeket és játékokat. Szatíra lévén ez várható is volt, de amikor olyan dolgokra utal, mint mondjuk a Logan futása, akkor azért elgondolkodunk rajta, hogy mennyire is mély még az a bizonyos nyúlüreg.
A játéknak egyedül két valós negatívuma akad, amelyek közül mindkettő technikai eredetű. Az egyik ilyen probléma, hogy a hangok egyszerűen furák, olykor vastag falak mögül halljuk úgy a ránk leselkedő lényeket, mintha mellettünk állnának, máskor pedig a környezeti zajoktól majd meg lehet süketülni. Pár szobával arrébb lehet már hallani az egy szinttel lejjebb lévő víz csobogását, az ellenség és a feltörő gőz hangját, ami kifejezetten illúzióromboló tud lenni. A másik probléma, hogy a játék kissé erőforrásigényes, még úgy is, hogy a látvány visszafogott, stilizált megoldásokkal dolgozik. Az optimalizálásra mindenképpen kéne időt fordítani még, mert bár akadásmentesen fut, valamiért elképesztően pörgeti a processzort, aminek okára nem sikerült rájönnöm.
Összességében viszont remek játék lett a RetroSpace, amelynek játékmenete egy klasszikus immersive sim, világa és története pedig egy remekbe szabott mix, egy olyan best of, amelyet élmény játszani. Ha megjött a kedvetek a játékhoz, egy demót is találtok belőle Steamen, így vásárlás előtt meggyőződhettek arról, hogy mennyire szórakoztató űrkalandot rakott össze a Csirkekopókról ismert The Wild Gentlemen. Nyugodtan tegyetek vele egy próbát, nem fogjátok megbánni.
