Armie Hammer hollywoodi visszatérése eleve nem ígérkezett egyszerű történetnek, de kevés rosszabb útvonalat lehetett volna választani hozzá, mint Uwe Boll új filmjét. A Citizen Vigilante papíron egy önbíráskodós akcióthriller, a gyakorlatban viszont inkább úgy néz ki, mintha valaki a kommentmezők legrosszabb indulataiból, bevándorlásellenes rémálmokból és ócska bosszúfilmes klisékből próbált volna mozifilmet gyúrni. Ha esetleg nem lenne meg a sztori, akkor nem árt felidézni, hogy Hammer karrierje évekkel ezelőtt omlott össze a vele szemben megfogalmazott súlyos vádak után. Az ehhez kapcsolódó büntetőügyben végül nem emeltek vádat ellene, de a nagy stúdiók nyilván nem álltak sorba érte. Ebbe a helyzetbe érkezett meg Uwe Boll, a hírhedten vállalhatatlan videójáték-adaptációk és kritikai mélyrepülések rendezője, aki korábban még arra is képes volt, hogy bokszmeccsen verje meg az őt bírálókat. Ez már önmagában elég erős párosítás lett volna, de a Citizen Vigilante körül kialakult botrány még ezt is sikeresen alulmúlta.
A filmben Hammer egy Horvátországban élő gazdag amerikai férfit alakít, aki saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, bűnözőkre, bevándorlókra és korruptnak beállított szereplőkre vadászik, miközben a történet szerint online hőssé válik.
Az ilyen alaphelyzetből persze simán lehetne egy nyers, kellemetlen, morálisan összetett filmet készíteni, csak ahhoz tehetség, önreflexió és arányérzék sem ártana. Boll filmjéről a kritikák alapján pont ezek hiányoznak a leginkább. A Guardian olcsó, gyorsan széteső, kínosan rosszul játszott exploitation-filmként írta le a mozit. Németországban a film forgalmazása körül komoly korlátozások alakultak ki az erőszakos tartalom és a bevándorlóellenes üzenet miatt. A kritikusok szétszedték Citizen Vigilante-t, a rendező pedig ahogy az várható volt, most sem önvizsgálatot tartott, hanem hadat üzent mindenkinek, aki szerint ez nem egy végtelenül bátor társadalmi látlelet, hanem veszélyesen primitív, uszító fantázia.
Boll Redditen is megpróbálta megvédeni a filmet, de az AMA inkább nyilvános önégetés lett, mint diadalmenet. A rendező a leírásban még úgy foglalta össze a Citizen Vigilantét, hogy egy Horvátországban élő gazdag amerikai üzletember rettegett önbíráskodóvá válik, majd a médiában és online is hősként kezdik kezelni. A kommentelők viszont nem igazán akarták meghatottan ünnepelni ezt a víziót, inkább számon kérték rajta a film bevándorlóellenes fantáziáját, a technikai és művészi színvonalat, valamint a saját életművének hírhedt mélypontjait. A rendező közben a kritikusaival szemben is a régi Boll-féle sértődött harcmodort vette elő. Azt üzente nekik, hogy nyissák ki a szemüket, és ne az ő megtaposásával foglalkozzanak, hanem
vegyék észre, milyen fontos film a Citizen Vigilante.
Ez elég meredek állítás egy olyan produkció esetében, amelynél a legnagyobb kérdés nem az, hogy félreértette-e a világ, hanem hogy egyáltalán volt-e mit félreérteni rajta. Az egész ügyet tovább fűtötte Elon Musk is, aki az X-en segített még inkább láthatóvá tenni a filmet. A kritikailag letarolt produkció ugyanis Musk promóciója után talált magának közönséget, és miközben a kritikusoknál csúnyán elhasalt, a nézői oldalon látványosan felhúzták. Ez a szakadék sokat elmond arról, hogyan működik 2026-ban a kultúrharcos figyelemgazdaság. Nem kell jó filmet készíteni, elég olyat, amin elég hangosan lehet ordítani egymással.
A legkínosabb fordulat mégis az, hogy Hammer állítólag maga is megrémült a kész filmtől, és a környezetéből származó forrás alapján gyűlöletesnek, undorítónak nevezte azt, amit látott. Ha ez igaz, akkor a Citizen Vigilante még visszatérő szerepnek is tragikomikus választás volt. Hammer annyira kétségbeesetten akart újra dolgozni, hogy végül egy olyan filmben találta magát, amely nem kimenti a gödörből, hanem még mélyebbre tolja a posványban.
Uwe Boll persze pontosan ebből él, és igazából mindig is ebből élt. Abból, hogy a filmjei bődületesen rosszak, a velük szemben megfogalmazott kritikák mindig hangosak és élesek, ő pedig minden pofont cenzúraként, minden jogos bírálatot összeesküvésként, minden szakmai kudarcot bátor provokációként próbál eladni - és talán még el is hiszi, hogy ez tényleg így van. A Citizen Vigilante azonban attól lett igazán érdekes, hogy tökéletesen megmutatja, hová jutott az a popkulturális tér, ahol egy rosszul összerakott, gyűlöletre építő akciófilm is identitáspolitikai lobogóvá válhat, ha elég hangos és harsány emberek kezdik lengetni.
Armie Hammer számára ez a produkció aligha lesz valódi visszatérés. Uwe Bollnak viszont pontosan azzá válhat, amit mindig is szeretett. Itt van egy újabb botrány és egy újabb bizonyíték arra, hogy néha már nem is a film a lényeg, hanem az a mérgező zaj, amit maga után hagy.
Külön vicces egyébként, hogy a kör bezárulni látszik, mivel eddig Boll készített egyébként közkedvelt videójátékokból penetránsan rossz mozifilmeket, most viszont az a hír járja, hogy a borzalmas Citizen Vigilante fog játékadaptációt kapni.
