Végtelen meghatottsággal vegyes irigységgel nézem, ahogy a kislányom az anyukája szemébe néz, úgy, ahogy csak egy anya szemébe lehet nézni. Bármilyen rajongó szeretettel is vagyunk egymás iránt, én ezekből a tekintetekből kimaradok, mert ezek azoknak az embereknek a kiváltságai, akik a legnagyobb áldozatot hozták értük: egy darabot magukból.
Egy apát sokkal később kezd átformálni a szülőség, elcsúsztatva és más változásokkal és feladásokkal jár, de a lényeg, hogy soha nem lesz annyira magasan az elég jó apa mércéje, mint egy elég jó anyáé. Egy videóval érzékeltetném az ennél egy kicsit árnyaltabb a helyzetet, de majd apák napján körbejárjuk azt is.
Az első ultrahangfelvétel mellé azonnal odakerül a hipotetikus tökéletes anya mentális képe, mert az anyai szeretettel hirtelen összeegyeztetetlennek tűnik a tökéletlenség. A saját anya pozitív - vagy épp negatív - mintájából sarjadó elvárásokra rárakódik a kék valamennyi árnyalatában játszó plakátokból és központozást hírből sem ismerő social posztokból ömlő társadalmi nyomás, ami szépen egybeolvad az összes filmben, sorozatban, könyvben és játékban felbukkanó, gondosan szkriptelt anya példájával, amiből az elég jó anya megugorhatatlanra építheti magának az akadályokat.
Őszinte szomorúsággal - és néha türelmetlen idegeskedéssel - nézem a körülöttem lévő, emberfeletti teljesítményt nyújtó anyákat, akik szorongva keresik azokat a lehetőségeket, ahol egy picit még jobb anyává válhatnak. Mindig aggódom, hogy a színtiszta szeretetből - és némi mesterséges külső nyomásból - építkező ambíció, vagyis az egyedileg meghatározott tökéletességre való törekvés a saját szemében rossz anyát csinál az elég jó anyából, aki nem mellesleg objektíven egy szuper anya.
Még a Hollywood is nagyjából rendben van azzal, hogy az elég jó valójában csodálatos és sokszor sikerül nekik olyan anyákat felsorakoztatni, akiket egy másik életben gondolkodás nélkül elfogadtam volna sajátomnak. Mert az a helyzet, hogy a Psycho Norma Batesétől A hihetetlen család - ironikusan pont rajzolt - Helen Parrjáig terjedő spektrumon bőven van hely és egy sokkal nagyobb szeletkéje érdemes az ünneplésre, mint amekkorát ünneplünk.
Szerintem ugyanis az a szülő, aki a tőle telhető legtöbbet nyújtja, már eleget tett.
És nem a szar napok határozzák ezt meg. Különben például Joyce Byerst (Winona Ryder, Stranger Things) sem szeretném annyira, mert a gyermekét egyedül nevelő anyát annyira elhavazták a mindennapok, hogy a vadon nevelkedő kisfiát egy nap DnD szörnyek rángatják át egy párhuzamos univerzumba. De Joyce Byers egy évadon keresztül, küzd, akar és akkor sem adja fel, amikor már mindenki más már rég megtette. Szétszórt anyukaként pont annyira szerethető marad, mint később helikopter-anyukaként, mert minden túlkompenzációt a szeretete hajt.
Az elég jó anya Rozie Betzler (Scarlett Johansson, Jojo Rabbit), aki akkor is képes a kisfia hosszútávú érdekeit nézni, amikor ez megmérgezi az egyébként is koromsötét jelenüket. Rozie, ahogy sok anyuka egy személyben képes a jó és a rossz zsaru lenni és úgy tud szívbemarkolóan őszinte lenni a gyermekével, hogy közben hazudik neki arról, hogy ki is ő valójában.
(Scarlett Johanssont meglopták a 2020-as Oscaron, se a Marriage Storyért, sem pedig a Jojo Nyusziért nem kapta meg az elismerést, amit megérdemelt volna)
Ezt a jelenetet szeretném jegyzőkönyvbe vetetni.
Azt hiszem senki sem botladozott annyit anyaként, mint Lorelai Gilmore (Lauren Graham, Gilmore Girls), de volt is rá ideje, mert hét évadon - plusz egy ráadáson - keresztül néztük, ahogy konzekvensen a legjobbat akarja a felcseperedő kislányának. Az anya-barátnő egy nehéz egyensúlynak tűnik, de szerintem csodálatos, ha valakinek sikerül valódi egyenrangú partnerként kezelnie a gyerekét, és nem valamilyen autoriter figuraként uralja az életét.
Nem is kell feltétlenül biológiai kapcsolat ahhoz, hogy valaki jó anya legyen. Ellen Ripley (Sigourney Weaver, Aliens) saját gyermeke elvesztése után másodpercek alatt az anyukája lesz az LV-426 kolóniáján árván maradt Newtnak, akiért pár snittel később már az életét is feláldozta volna.
(Valahol egyébként a xenomorfnak is az anyukája, de ebbe talán inkább ne menjünk bele.)
Az édesanyák lehetetlen küldetését és sokszor igazságtalan helyzetét csodálatosan mutatja be Molly Weasley (Julie Walters, Harry Potter-sorozat), aki sokra hivatott tehetséges boszorkányként hét gyereket nevel. Családanyaként a láthatatlan munkájáért és világmegmentő varázslóként - a nagyon is látható munkájáért - sem kapott soha komoly elismerést, ahogy ez gyakran az életben is elmarad. Mármint az előbbiért, mert néha varázslat, amit csináltok, de azért álljon meg a menet.
A lényeg, hogy nagyon hálás vagyok. A saját tökéletlen édesanyámnak, annak a csodának, aki az én kislányomat hozta a világra, az összes körülöttem lévőnek, akik szerető barátokat nevelnek neki és mindenkinek, aki minden nap egy kicsit jobb hellyé teszi ezt a világot azzal, hogy még a szar napokon is megpróbálja jól csinálni.
Köszönöm a rengeteg láthatatlan és látható munkát, a végtelen szeretetet, a megtartó közeget és főleg azt, hogy még a vérlázító társadalmi egyenlőtlenségek mellett is hajlandóak vagytok ezt az egészet csinálni. Köszönöm, Elég Jó Anyák.
