Nemrég láttam Az ördög Pradát visel második részét, és nagyjából azt kaptam tőle, amit egy ennyire későn érkező folytatástól ma várni lehet. vagyis ismerős arcokat, elegáns ruhákat, néhány jól eltalált jelenetet, sok nosztalgiát, és egy olyan történetet, ami kólával elment, de másnap reggelre már nem sok marad meg belőlem, ahogy az amúgy egyre böszmébb minőségű mozis nachosból sem. Meryl Streep, Anne Hathaway, Emily Blunt és Stanley Tucci visszatérése önmagában nyilván szuper dolog, a film pedig ügyesen visszavisz a Runway világába, ahol Miranda, Andy, Emily és Nigel húsz év után újra ugyanabban a divatipari-médiás közegben mozog, csak közben a nyomtatott magazinok tekintélyét megrágcsálta az internet, a kattintásvadászat, az AI és a vállalati racionalizálás. Ez papíron nem rossz alap, és vannak is benne működő ötletek, de mozizás közben végig azt éreztem, hogy az egész narratíva túlságosan óvatos.
Aztán utánaolvastam, mi történik Lauren Weisberger eredeti könyveiben, és ettől csak bosszantóbb lett a helyzet.
Mert a Revenge Wears Prada (magyarul A bosszú Pradát visel - Az ördög visszatér), vagyis a második regény nem egyszerűen más, mint a második film, hanem igazából szerintem egy sokkal erősebb filmes alapanyag. A regényben korántsem az a hú de nagy a tét, hogy Andy visszamegy-e Runwayt megmenteni, nem az, hogy Miranda hogyan boldogul a modern médiavilágban, és nem is az, hogy egy régi brandet hogyan lehet életben tartani a digitális zajban. A könyv arról szól, hogy Andy hiába menekült el Miranda elől, a mérgező munkahely nyoma tíz évvel később is ott van benne, és amikor végre felépít magának egy saját életet, ugyanaz a hatalmi logika újra betör a mindennapjaiiba. Csak most nem kávérendelés, kabátakasztás és párizsi divathét formájában, hanem pénz, tulajdonosi kavarás, házasság, barátság és árulás képében. Ez pedig sokkal személyesebb, sokkal fájdalmasabb alapanyag, és én bizony őszintén szólva sokkal jobban megnéztem volna filmben.
Az első könyv is jóval nyersebb, mint a belőle készült, mára klasszikussá vált film. A moziváltozatban Andy Sachs egy alapvetően szerethető, kicsit ügyetlen kívülálló, de nagyon hamar megértjük, miért vonzza be a Runway világa. A regényben Andrea Sachs 23 éves Brown-diplomás pályakezdő, aki a The New Yorkerhez akar eljutni, és Miranda Priestly asszisztensi állását afféle belépőként kezeli a komoly újságírás felé. Csakhogy a könyvben Miranda nem annyira elegánsan kegyetlen ikon, mint Meryl Streep alakításában, hanem sokkal egyértelműbben egy toxikus, önkényes, és mondjuk ki, gonosz főnök, aki körül mindenki idegrendszere lassan, de biztosan leépül. A film nagy húzása épp az volt, hogy Mirandát emberibbé, összetettebbé tette.
A könyvben kevesebb a finom árnyalat, több a düh, és Andy sem olyan ártatlanul bájos, mint a vásznon. Sokkal több benne a harag, a sértettség és az önáltatás.
A filmben Nate lett Andy pasija, a könyvben viszont a párját Alex Finemannek hívják, és tanárként dolgozik a Bronxban. Lily, Andy legjobb barátnője sem csak egy mellékalak, hanem sokkal fontosabb szerepet kap: a Columbia Egyetemen doktorandusz, aki egyre rosszabb állapotba kerül, az alkoholhoz menekül, rossz döntéseket hoz, majd autóbalesetet szenved. Ez az első regény egyik legfontosabb töréspontja. A filmben Andy nagy felismerése Miranda híres párizsi jelenete után jön el, amikor ráébred, hogy ugyanarra az útra lépett, mint a főnöke, majd eldobja a telefonját, és kisétál ebből az életből. A könyvben a helyzet sokkal-sokkal durvább. Andy Párizsban megtudja, hogy Lily kómában van, mégis marad, mert a karrierje és Miranda elvárásai már teljesen eltorzították őt. Amikor aztán Miranda újabb lehetetlen feladatot ad neki, Andy nyilvánosan elküldi a búsba a főnökét, kirúgják, hazamegy, majd Alexszel szakítanak, Lily túléli a balesetet, Andrea pedig megpróbálja újra összerakni magát. Ez egy sokkal kevésbé elegáns lezárás, mint a filmé, de azért keményebb is. A moziváltozatban Andy visszaszerzi a méltóságát, a könyvben viszont inkább azt nézzük végig, ahogy valaki majdnem teljesen elveszíti önmagát, mire végre megáll.
A második film a 2026-os médiapánikra épít. Andy itt már befutott újságíró, de a hivatása körül pillanatok alatt szétesik a világ - szerkesztőtársaival együtt kirúgják aktuális munkahelyéről. A Runway presztízse megkopott, a print haldoklik, Miranda hatalma már nem megkérdőjelezhetetlen, a lap digitális tartalommal, gyorsan fogyasztható anyagokkal és masszív vállalati nyomással küszködik. Andy visszakerül a képbe, hogy segítsen helyreállítani a magazin hitelességét egy csúnya botrány után, miközben Nigel és Emily is részei lesznek annak a játszmának, amelyben a Runway sorsa, Miranda pozíciója és az egész Elias-Clarke kiadó jövője forog kockán. A film egyik fő konfliktusa abból jön, hogy a kiadót vezető Irv halála után a fia, Jay más irányba vinné a céget, Emily pedig titokban maga is hatalmi játszmába kezd. A végén aztán végül (spoiler!) Sasha Barnes vásárlása menti meg a Runwayt, Andy és Emily közelebb kerülnek egymáshoz, Miranda pedig ha nem is barátnőként, de legalább szövetségesként marad Andy mellett.
Ez korrekt kétségtelenül egy folytatás, de nekem túlságosan sok benne a franchise-logika. Mindenki visszatér, minden régi seb kap egy kis elegáns púdert.
A regénybéli folytatás, Revenge Wears Prada ehhez képest nem simán csak visszavezeti Andyt a Runwayhez, hanem megmutatja, hogy Miranda világa akkor is utolérheti, ha Andy már rég nem ott dolgozik. A könyv tíz évvel az első történet után játszódik. Andy és Emily, a két volt Runway-asszisztens közösen vezetnek egy The Plunge nevű luxus esküvői magazint, amely sikeres lett, látszólag minden megvan benne, ami Andy számára igazi győzelmet jelenthetne. Már nem asszisztens, már nem Miranda kiszolgáltatott beosztottja, hanem saját magazinja van, saját hangja, saját karrierje. A regény elején épp férjhez készül Max Harrisonhoz, egy gazdag médiacsalád örököséhez, de az esküvő napján megtalálja Max anyjának levelét, amelyben a nő gyakorlatilag lebeszélné a fiát a házasságról. Ráadásul kiderül, hogy Max találkozott a volt barátnőjével is. Andy mégis végigcsinálja az esküvőt, és ezzel már az első oldalakon ott van az a kellemetlen, fojtogató érzés, ami a filmből szerintem hiányzott. Ez nem egyszerű romantikus vagy munkahelyi dráma, hanem egy olyan nő története, aki érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, de mindenki azt várja tőle, hogy csak mosolyogjon tovább, mintha mi sem történt volna.
A könyv következő nagy fordulata az, hogy Andy terhes lesz, megszületik a lánya, Clementine Rose, közben pedig Miranda is visszatér az életébe, de nem úgy, ahogy egy nosztalgikus folytatásban várnánk. Nem kell újra kávét vinni neki, nem kell kabátot akasztgatni, és nem kell bizonyítani a Runway folyosóin. Miranda az Elias-Clark oldaláról érkezik, és fel akarja vásárolni a The Plunge-ot.
Emily azonnal látja az üzleti lehetőséget, Andy viszont pontosan érzi, mit jelentene ez: visszakerülni ugyanannak az embernek a hatalma alá, akitől egyszer már nagy nehezen megszabadult.
Ez a konfliktus azért lenne sokkal erősebb filmen, mert nem arról szólna, hogy Andy hajlandó-e együtt dolgozni Mirandával, hanem arról, hogy képes-e megvédeni a saját életét, a saját vállalkozását és a saját határait. És itt nem Miranda a legfájdalmasabb ellenfél, hanem Emily és Max.
A Revenge Wears Prada igazi árulása ugyanis az, hogy Emily, Max és Emily férje, Miles Andy háta mögött megegyeznek az eladásról. Max kisebbségi tulajdonrésze és Emily részesedése együtt elég ahhoz, hogy Andy akarata ellenére átadják a magazint az Elias-Clarknak. Ez egy filmben sokkal ütősebb drámai csúcspont lehetett volna, mint bármilyen nagyvállalati mentőakció. Andyt nem Miranda győzi le klasszikus gonoszként, hanem azok az emberek állnak össze kvázi "ellenek", akikben bíznia kellett volna. A férje azzal magyarázza a döntést, hogy neki akart jót, Emily pedig azt gondolja, a közös érdekeket nézte.
Andy számára viszont ez ugyanaz a régi lecke új formában: ha hagyja, mások újra eldöntik helyette, milyen életet kell élnie.
A könyv végén elválik Maxtől, kilép a saját magazinjából, megszakítja a barátságát Emilyvel, a New York Magazine külsős munkatársaként kezd dolgozni, könyvet ír, és aztán újra felbukkan a régi szerelme, Alex is. Ez nem a mozikban most látott diadalmenet, hanem egyfajta veszteségekkel teli, és pont ezért katartikus felszabadulás. És szerintem pont ettől lenne jó a sztori filmben is.
A sztori pedig messze nem ér még véget ezen a ponton. A harmadik könyv, a When Life Gives You Lululemons (magyarul A feleségek - Az ördög Pradát visel 3.) megint nagyot csavar a történeten, és talán pont ezért lehetne belőle akár nem egy újabb mozifilm, hanem egy kifejezetten szórakoztató, csípős minisorozat. Ebben a regényben már nem Andy áll a középpontban, hanem Emily Charlton, aki Runway után hírességek imázstanácsadójaként dolgozik Los Angelesben, de a karrierje nem úgy pörög, ahogy szeretné. Egy popsztár botránya miatt New Yorkba hívják, de a megbízás végül kicsúszik a kezéből, ő pedig munka nélkül marad a keleti parton. Ekkor költözik be régi barátnőjéhez, Miriam Kaganhez Greenwichbe. Miriam korábban kemény, sikeres, Harvardon végzett ügyvéd volt, de most háromgyerekes kertvárosi anya, aki ugyan szereti a családját, de mégis egyre jobban azt érzi, hogy elvesztette önmagát. Emily számára ez a környezet eleinte idegen és nevetséges, aztán gyorsan kiderül, hogy a luxuskertváros legalább annyira kegyetlen terep, mint a Runway szerkesztősége volt.
A harmadik regény harmadik fontos szereplője Karolina Hartwell, volt Victoria's Secret-modell és egy feltörekvő szenátor felesége. Karolinát szilveszterkor ittas vezetés miatt letartóztatják, miközben gyerekek ülnek az autójában, csakhogy ő állítja, nem volt részeg. A férje, Graham Hartwell nemhogy nem védi meg, hanem látványosan elengedi a kezét, a sajtóban is ellene fordul, bejelenti a válást, és megpróbálja őt veszélyes, felelőtlen anyaként beállítani. Emily ekkor meglátja benne a nagy ügyet, Karolina pedig kliensből lassan baráttá válik. Emily, Miriam és Karolina együtt kezdenek dolgozni azon, hogy visszaszerezzék Karolina nevét, méltóságát és a gyereket, Harryt, aki Graham előző kapcsolatából született, de Karolina sajátjaként szereti.
A történet végére kiderül, hogy Graham aljas politikai számításból állította csapdába Karolinát. Válni akart, hogy feleségül vehesse a volt elnök lányát, közben pedig hazudott Karolinának arról is, hogy lehet-e közös gyerekük. Karolina végül visszavág, és nyilvánosságra kerül Graham múltjának egyik legsötétebb titka, egy fiatalkori halálos baleset. A férfi politikai karrierje és magánéleti imázsa összeomlik, Karolina pedig visszakapja Harryt. Miriam közben szembenéz azzal, hogy nem kell eltűnnie a családja mögött, Emily pedig megtudja, hogy terhes, és férje, Miles oldalán visszaköltözik Manhattanbe.
A harmadik könyv már kevésbé Miranda örökségéről szól, sokkal inkább arról, hogyan működik a női szolidaritás egy olyan világban, ahol mindenki képet gyárt magáról, a házasságáról, a testéről, a sikeréről és a boldogságáról.
És itt jön vissza az, ami miatt a második film után kissé csalódottan ballagtam ki a vetítőteremből. Nem azért, mert rossz lett volna. Nem is volt rossz. Nézhető, van benne néhány szép pillanat, és jó újra látni ezeket a színészeket együtt. De közben végig ott motoszkált bennem, hogy ennél sokkal veszélyesebb, személyesebb és emlékezetesebb folytatás is készülhetett volna. A Revenge Wears Prada regény persze nem tökéletes alapanyag, de van benne valami valódi. Andy nem egyszerűen visszanéz a múltjára, hanem újra meg kell küzdenie azzal, amit az a múlt tett vele. Emily nem csak szarkasztikus poéngyár, hanem áruló barát. Miranda nem csak ikon, hanem maga az intézményesített hatalom. Max pedig nem csak szerelmi szál, hanem az a férj, aki jó szándékra hivatkozva veszi ki Andy kezéből az irányítást. Ezekből sokkal erősebb film születhetett volna, mint abból, hogy a Runwayt meg kell menteni a modern médiavilág pusztulatától.
A második Az ördög Pradát visel-film úgy ahogy elment, de a könyves folytatás történetét sokkal jobban megnéztem volna. Nem azért, mert hűségesebb adaptációra vágytam mindenáron (hiszen akkor még nem is tudtam, mi az eredeti regény története), hanem mert abban a sztoriban benne van az, amitől az első film is több lett egyszerű divatipari komédiánál. A kérdés, hogy meddig lehet elmenni a siker, ambíció és elismerés reményében, mielőtt az ember arra döbbenne rá, hogy már nem is a saját életét éli. Andy egyszer már kisétált Miranda világából. A második regényben pedig az volt az igazán izgalmas, hogy mi történik, amikor rájön, hogy tegyen bármit is, ezt követően is hosszú ideig vele marad az a világ.
