A 2026-os Supergirl új előzetese után persze könnyű rávágni, hogy na tessék, megérkeztünk a szuperhősös John Wickhez, csak ez így legfeljebb féligazság. Tény, hogy a trailer egyik legerősebb pillanata az, hogy Krem of the Yellow Hills mérgezett lövedékkel eltalálja a főhősnő szuperkutyusát, Kryptót, Kara pedig egyszerre akar ellenszert szerezni és elégtételt venni (közben persze Jason Momoa Loboja is becsatlakozik a kozmikus káoszba, ami végtelenül menőn néz ki, csak most számunkra picit mellékes). A hivatalos trailer tegnap futott be, a film bemutatóját pedig június 25-re tűzte ki a Warner Bros., vagyis most ért el odáig a marketing, hogy a szélesebb közönség is meglássa, valójában mi hajtja ezt a sztorit.
Csakhogy ez az egész nem valami frissen összetákolt agyament, koppintós hollywoodi ötlet, nem egy olyan eset, amikor a stúdió ráérzett a kutyás bosszúfilmek működésére, és ráhúzta ugyanezt Supergirlre. A DC már 2023 januárjában bejelentette, hogy a film Tom King és Bilquis Evely Supergirl: Woman of Tomorrow című képregényén alapul, és James Gunn akkor arról beszélt, hogy ez a Kara jóval keményebb, sérültebb és zordabb figura lesz annál, mint amit a moziban a legtöbben megszoktak. 2025 augusztusában a DC ezt újra egyértelműen leírta, nyomatékosították, hogy a Craig Gillespie rendezte film egy Woman of Tomorrow-adaptáció. Vagyis aki most döbbent rá arra, hogy a sztori bosszúról, veszteségről és egy űrbéli hajszáról szól majd, az igazából nem a filmet érte tetten, hanem legfeljebb most kezdett el odafigyelni arra, amit a stúdió régóta mond.
Még az is árulkodó, hogy maga a rendező sem próbálta finomkodva eladni a filmet valami klasszikus, patyolattiszta szuperhőssztoriként. Craig Gillespie az Entertainment Weeklynek úgy jellemezte a fő történeti vonalat, hogy az részben John Wick, részben True Grit (a Coen tesók 2011-es westernje, magyarul A félszemű), csak éppen szuperhősökkel. Ez fontos különbség. Nem arról van szó, hogy a nézők valami teljesen légből kapott párhuzamot erőltetnek a filmre, hanem arról, hogy a bosszú-szerkezet tényleg felismerhető, csak ebből még nem következik az, hogy másolatról beszélünk. A John Wick-párhuzam itt inkább műfaji rövidítés, nem egy lefülelt bűnjel.
A Woman of Tomorrow képregény története ráadásul eleve sokkal több egy "bántották a kutyát, most mindenki megfizet" felállásnál. A sztori egy vörös nap alatt fekvő világon indul, ahol Kara Zor-El a 21. születésnapját próbálja végre valahogy megünnepelni, mert csak ilyen környezetben tud valóban lerészegedni, hiszen a vörös nap gyengíti a kriptoni erejét. Mellette ott van Krypto is, amikor befut Ruthye Marye Knoll, egy fiatal lány, akinek az apját hidegvérrel megölte Krem of the Yellow Hills. Ruthye harcost keres, valakit, aki segít neki bosszút állni, és végül a részeg, kiégett, első pillantásra nem különösebben hősies Kara lesz az, aki mégis mellé áll. Ez már önmagában messze van attól a klasszikus Supergirl-képtől, amelyben Superman unokatestvére csillogó példakép és kész. A képregény eleve abból indul ki, hogy Kara elveszett, céltalan, és úgy érzi, mindenki csak Superman tükrében, hozzá viszonyítva hajlandó látni őt.
Innen indul a valódi űrbéli hajtóvadászat, és igen, ebben tényleg van egy pont, ahol Krem személyesen is magára rántja Kara haragját, amikor mérgezett nyíllal meglövi Kryptót. Ez a momentum nem a trailer kedvéért került a történetbe, hanem már a képregény legelső fejezeteiben is ott van, és pontosan arra szolgál, amire most a filmben is szolgálni látszik: a Ruthye-féle személyes bosszúhadjáratot Kara számára is húsba vágó, azonnali üggyé teszi. Krypto sérülése tehát nem valami új filmes csavar, hanem a Woman of Tomorrow egyik alapvető fordulata.
Csak közben a képregény nagyon nem áll meg itt. Ruthye és Kara bolygóról bolygóra követik Kremet, és ahogy haladnak előre, a történet egyre inkább arról kezd szólni, hogy mit jelent a bosszú, mennyire könnyű igazságnak álcázni a kegyetlenséget, és milyen emberré válik valaki, ha kizárólag az elégtétel tartja mozgásban. Krem nem egy sima szökésben lévő gazember, hanem egy olyan gyilkos, aki világokon át húzza maga után a vérnyomot. A sorozat egyik legerősebb vonása az, hogy Kara és Ruthye újra meg újra szembesülnek a pusztításával. Egy helyen egy teljesen kiirtott világ maradványait találják, máshol túlélőket, tömegsírokat, csonkolt tanúkat, kifosztott közösségeket. Ez nem egy egysoros bosszúmese, hanem egy kozmikus westernbe és sci-fibe csomagolt moralitásdráma.
És közben maga Kara is sokkal érdekesebb figurává válik annál, mint amit a felszínes "női John Wick" bélyeg sugall. James Gunn már 2023-ban arról beszélt, hogy ez a Supergirl nem ugyanazt az életet élte, mint Superman. Kara egy darabig valóban a Kryptonon, illetve annak egy elsodródott darabján nőtt fel, és ott nézte végig, ahogy körülötte mindenki meghal. Craig Gillespie ehhez most azt tette hozzá, hogy a film tényleg alaposan visszamegy Argo City (a város, ahol Supergirl megszületett és felnőtt) és a Krypton világához, mert ebből lehet megérteni Kara önpusztító, szétszórt, dühös személyiségét. Vagyis itt nem egyszerűen egy kutyáját féltő hősről van szó, hanem egy traumákból épült figuráról, akinek Krypto szó szerint az utolsó, élő kapcsa az elveszett otthonához.
És ezért is félrevezető a koppintás-vád. A John Wick lényege végső soron a stilizált, egyre nagyobbra duzzadó bosszú-akció, a Woman of Tomorrow viszont sokkal inkább arról szól, hogyan próbál egy fiatal lány értelmet találni a veszteségben, és hogyan próbál Kara egyszerre vezető, testőr, példakép és morális fék lenni úgy, hogy ő maga sem stabil. A képregény ráadásul nem is lineáris, "fogjuk meg a rosszfiút és lőjük le" módon zárul. A kerettörténetben egy idős Ruthye meséli el az eseményeket, és a végére kiderül, hogy a legendává nemesített történet és a valóság nem teljesen ugyanaz. Krem sorsa végül nem egy olcsó, pillanatnyi katarzisban oldódik fel, hanem egy sokkal keserűbb, bonyolultabb megoldásban. De ennek kapcsán nyilván nem akarok előre spoilerezni.
Aki olvasta a Woman of Tomorrowt, annak ebben az előzetesben nincs igazi meglepetés, legfeljebb az, hogy a DC mennyire nyíltan vállalja a forrásanyag bosszúhajtású alaphelyzetét. Aki pedig most ezen háborodik fel, az valójában nem egy pofátlan filmes lopást néz, hanem egy olyan adaptáció első nagyobb ízelítőjét, amelyről évek óta tudni lehetett, hogy pontosan ebbe az irányba fog menni.
A nagy kérdés nem az, hogy a Supergirl a John Wicket másolja-e, mert erre a válasz egy határozoott és elég egyértelmű nem. A nagy kérdés az, hogy Craig Gillespie, Milly Alcock és a DC mennyit tud átmenteni abból a furcsa, melankolikus, dühös és meglepően emberi hangulatból, amit Tom King és Bilquis Evely a képregényben megálmodott. Mert ha csak annyi marad meg belőle, hogy Krypto bajba kerül és mindenki rohan, versenyt futva az idővel, akkor az tényleg kevés lesz. De ha a film valóban meg meri tartani Kara sérültségét, Ruthye bosszúvágyának keserűségét és azt a nagyon nem gyerekbarát felismerést, hogy az igazság és a megtorlás nem ugyanaz, akkor ebből simán kijöhet a DC egyik legérdekesebb mozija az új, immár James Gunn szakértői irányítása alatt formálódó korszakban.
