Rég olvastam már Sakpowskit, utoljára valamikor a The Witcher 3: Wild Hunt megjelenése és a Netflix-féle Vaják sorozat első évadának premierje között. Persze nem eredetiben, mert a lengyelül csak annyit tudok, hogy Polak, Węgier - dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi, valamint azt, hogy a tak igent jelent. Mindazonáltal a szerző jellegzetes stílusát a fordítás is vissza tudja adni, csak épp ennyi év távlatából már szinte elfelejtettem, hogy mennyire érzékletesek a karakterleírások, mennyire pattogósak, szellemesek a párbeszédek, melyek élesebben vágnak, mint egy novigradi borbély borotvája. De már azt is kezdett lassan a feledésbe merülni, hogy milyen mély gondolatok húzódnak meg a felszín alatt vagy épp ha az ember egyszer elkezdi valamelyik kötetet, utána alig bírja letenni.
Pedig pontosan így jártam a Vaják széria legújabb részével, a Hollók válaszútjával is, amely hazánkba a Gabo Kiadó gondozásában jutott el. Reggel kezembe vettem a könyvet, az elmémben lakozó mozigépész befűzte a szalagot, majd elkezdődött a vetítés, a végén legördülő függönnyel és vastapssal. Én meg észre se vettem, hogy közben pörögnek az órák, s mire bealkonyult, már magam mögött tudtam bruttó 300 oldalt. Ezt a flow-élményt reprodukálják sikeresen a CD Projekt RED The Witcher-játékai, melyek fejlesztői tisztelettel bántak Andrzej Sapkowski műveivel, megőrizték azok esszenciáját - ellentétben a Netflix élőszereplős feldolgozásával, amelynek sok egyéb mellett ebbe is beletört a bicskája. Ha az alkotók hallgattak volna a Geraltot három évadon át játszó Henry Cavillre, és nem formálják át a saját szájuk íze szerint a lore-t, a karaktereket és a akkor talán a sorozat is több lenne egy azt átlagba beleszürkülő, generikus fantasynél.
Na de kanyarodjunk vissza a kilencedik Vaják-kötethez, amely kronológiailag a nulladik, hiszen egészen 1229-ig tekeri vissza az idő kerekét, amikor a Kaer Morhen-i kiképzést épségben átvészelő Geralt alig 18 évesen nekivág a vajákok többnyire magányos útjának, és rögvest az első lépéseknél galibába keveredik. Jól fejlett igazságérzete korán megmutatkozik, amikor önvédelemből végez egy rátámadó dezertőrrel, aki a társaival épp egy paraszt lányának virágát akarta leszakítani, nem konszenzuálisan. Ezért a tettért bitó járna, ám az utolsó pillanatban közbeavatkozik egy veterán vaják, az enigmatikus Preston Holt, és szárnyai alá veszi az ifjút. Holt teljesen új szereplő, eddig sehol sem találkozhattunk vele, de hibátlanul simul bele a kánon szövetébe, mi több a személye révén Sapkowskinak lehetősége nyílik a Farkas Iskoláját ért 35 évvel korábbi súlyos csapás szálait jobban kibontani, és egyúttal tisztességesen el is varrni.
Világlátása élesen különbözik Vesemirétől, de a Hollók válaszútja nem is akarja őt apafigurának beállítani, inkább egy olyan mentornak, akitől Geralt fontos leckéket tanulhat az életről általánosságban, ahogy annak megóvásáról és hatékony elvételéről is. Holt több értelemben is lehetőséget lát Geraltban, akinek nemcsak a küzdőstílusán, de a modorán is van még mit csiszolni. A világtól elzártan nevelkedett ifjú naivsága, tapasztalatlansága, tudatlansága rendre kiütközik, nem egyszer hangos nevetést váltva ki az olvasóból, a sorják alatt azonban már észrevehetően ott lapul az a karakter, aki több mint egy emberöltővel később a világ leghatalmasabb uralkodóival és varázslóival is kész szembeszállni, hogy megmentse fogadott lányát.
Érdekes, hogy miközben Sapkowski kritikus a videójátékokkal, ezt a kötetet úgy strukturálta, mint egy nagyszabású RPG prológusát, a narratívába mélyen beágyazott oktatómóddal együtt. A Holtnál töltött időszak, amíg Geralt arra vár, hogy az öreg előálljon az ajánlatával, könnyedén megfeleltethető a tutorialnak, míg az útelágazások tábláira kitett megbízások az opcionális mellékküldetéseknek. És Geralt többet el is vállal az egyszerű szörnyvadászattól az átok levételéig, miközben többször is morális döntéshelyzetbe kerül, valamint szembesül azzal, hogy egyes szörnyek két lábon járnak, úgy beszélnek és úgy is néznek ki, mint az emberek, de a szándékaik sötétet, akár az éjszaka. A háttérben sokáig észrevétlenül meglapuló fő cselekményszál csak a kötet második felétől válik dominánssá, és ekkor dől el végérvényesen, hogy Geralt több tud-e, akar-e lenni annál a szörnyetegnél, aminek sokan a vajákokat gondolják, hogy milyen elvek és meggyőződések vezetik majd a kezét, amikor kardjával lesújt arra, akinek a haláláért fizetnek vagy arra, aki megérdemli.
Sapkowski legújabb regénye a tökéletes belépési pont, kisebb léptékű ugyan, mint Geralt későbbi kalandjai, és nem is szövi át oly sűrűn az udvari intrika pókhálója, mint amazokat, de minden megvan benne, amiért ezt a regényfolyamot szeretni lehet. És nem utolsósorban előrevetíti, hogy a vajáknak később még lesz gondja a szebbik nemmel, főleg a varázslónőkkel. Elég valószínűtlen, hogy aki a Hollók válaszútjával kezd, utána ne kapna kedvet a többi kötethez, amelyeket a Gabo többféle kiadásban is elérhetővé tett. A mi kedvencünk egyértelműen az a különleges, dobozos díszkiadás, amely mind a kilenc regényt magában foglalja. A borítók egyetlen művész, Hegyi Péter keze munkáját dicsérik, míg a doboz grafikájáért Titkos Péternek jár az elismerés. A köteteket tetszés a gerincükkel kifele vagy befele is rendezhetjük, mindkét megoldás mutatós - különösen az utóbbi, mert így kirajzolódik a Ríviai Geraltot jelképező fehér farkas.
